A délszláv háborúban milyen formális kérdést tehettem volna fel Srebrenicában, vagy Vukováron?
Hogy éli meg, hogy anyját, apját, testvérét, férjét, feleségét,
vagy gyermekét éppen az elmúlt órában gyilkolták meg?
Az ő orra előtt, az én orrom előtt?
A tömegsír felett állótól, hogy milyen érzés gyilkolni?
Az országhatáron túli magyarokról már nincsenek, mert elmúltak,
formális emlékeim.
Persze, kezdő riporter koromban megkérdeztem, a világon
bármerre is jártam, vajon milyen nyelven álmodik, melyik nyelven számol? Milyen nyelven szól először újszülöttjéhez, milyen
nyelven imádkozik?
Aztán éreztem, ha nem élek ott és nem élem át
érzékszerveim minden porcikájával a sorsot, amiről csak érdeklődöm, mit ér az
egész?
Különben is…
Egyáltalán, mit kérdezhettem volna, amikor Burgenlandban
elmesélték, csak azt követően fogadták be őket, a mindig is gyüttmenteknek
tekintett családok tagjait, az ötvenhatos menekülteket, amikor már kezdték
beszélni nyelvüket, olyan házban laktak és olyan színű volt házuk kerítése,
olyan virágok nőttek a kertben, amilyen a szomszédoké.
Ukrajnában okos kérdésnek véltem, hogyan tudnak megélni
havi tíz dollárból?
Aztán, amikor nem tudták a választ, mégis gőzölgő
levessel kínáltak, már nem kérdeztem tovább.
A délszláv háborúban milyen formális kérdést tehettem
volna fel Srebrenicában, vagy Vukováron?
Hogy éli meg, hogy anyját, apját, testvérét, férjét,
feleségét, vagy gyermekét éppen az elmúlt órában gyilkolták meg?
Az ő orra előtt, az én orrom előtt?
A tömegsír felett állótól, hogy milyen érzés gyilkolni?
Sarajevóban, megkérdezhettem volna a környező hegyekből a
városra zúduló aknatámadások szüneteiben, milyen íze van a fűnek, amit esznek,
mert nem volt más, ha együtt velük, én is azt ettem?
Hogy milyen érzés félni, rettegni a haláltól, ha magam, velük
együtt, ugyanazt éreztem?
Egy televíziós feladattal mentem éppen a délszláv
háborúba.
Nem először s nem is utoljára.
Otthonosan mozogtam a naiv tudattal vállamon, ha az előző
utamat átéltem, hát milyen meglepetés érhet ezek után?
Miért is ne élhetném túl?
Mindenképpen szerettünk volna bejutni az eszéki kórházba,
de a stábunkat kísérő katonatiszt azt mondta, oda bizony nem jutunk be, mert
valamely éjszaka a szerbek bemerészkedtek a városba és aknákat helyeztek el
körbe – körbe, szóval, átkelni az aknamezőn bizony lehetetlen, mondjunk le
róla.
Az operatőr kollégával összenéztünk, érhet még bennünket
meglepetés egyáltalán?
Aztán egymás mögé álltunk.
Én mentem elől, mögöttem úgy tíz méterre az operatőr és
közben forgatta haladásunkat, őt követte tíz méterrel a tolmácsnő, a végén a
minket kísérő katonatiszt.
Bejutottunk.
Át az aknamezőn.
A bombázott kórház alagsorában megkérdeztem a két, egymás
mellett fekvő, véres kötéssel agyonpólyázott, súlyosan sebesült egyikét, ha a
szomszéd beteg vizet kérne, hogy adna neki?
Akkor még nem tudtam, hogy az egyik horvát, a másik szerb
katona volt.
Addig soha nem láttam gyűlöletbe forduló szemet.
Akkor igen.
Csak a tolmács fordította:
- Inkább megfojtanám…
Lehet, aznap éjszaka, már mindketten meghaltak.
De az is lehet, hogy évekkel korábban egy campingben
nyaraltak, egy kocsmában itták a sört, családtagjaik társaságában, a dalmáciai
tengerparton.
Eszéken, operatőr barátommal, a helyi szálloda Fő térre
néző szobájában laktunk az ostrom alatt. Pár száz méterre húzódott a
frontvonal.
Nagy terasz volt ablakunk alatt.
Egy pillanatra eszembe jut, akkor és ott nem értettem.
Tudta mindenki, tudta az egész város, ha egy akna a Fő
térre csapódik be, százak halnak meg. Mégis. Hat óra tájban, ott gyülekeztek,
főként a fiatalok. Beszélgettek, dumálgattak, óriási, hónuk alá szorított
rádiókon át zenét hallgattak.
Mondom, nem értettem, mi ez a hősködés?
Aztán igen.
Belsőjük, szívük, lelkük tiltakozott kimondatlanul az
öldöklés, a bezártság ellen. Hitték, szabadság érzetük megvédi őket a szerb aknáktól.
Szerencséjük volt.
De ez csak úgy, eszembe jutott.
Inkább visszaemlékszem a reggelekre, amikor operatőr
kollégámmal együtt bámultunk ki, az ablak alatti teraszra.
A mindig, ugyanannál az asztalnál ülő szerelmespárt figyeltük.
A fiú katonaruhában volt a négyszögletű asztalnál,
mellette ült a rövid hajú, barna lány. Mindig, ugyanaz a világoskék, magas
nyakú pulóver volt rajta, minden reggel.
Nem rendeltek semmit, egyébként se volt még nyitva a
szálloda kávézója. Az asztalon keresztben, átlósan feküdt a géppisztoly.
A szíja mindig bele lógott a hamutartóba.
Általában, alig egy fél óra volt az egész. Beszélgettek,
ölelgették, simogatták egymást. Csókolóztak, a fiú felállt, elindult, mindig
ugyanabban az irányban.
Aztán mindig este hat óra felé, ugyanott, ugyanannál az
asztalnál találkoztak.
Rövid ideig maradtak, aztán mindig elindultak az áruház
irányába.
És így ment, talán két héten át.
Még gondolkodtam is, mi lenne, ha minden reggel és minden
nap hat óra tájban, ugyanabból a gépállásból kollégám felvenne két – két percet?
Aztán ide – oda kellett rohangálnunk, kevés volt már a kazettánk.
Jártunk olyan kocsmában is, ahol a váltás történt. Hiszen
párszáz méterre volt a frontvonal… A szerbeket a város szélén állították meg a
horvátok, állóháború alakult ki.
És a kocsmában váltották egymást a védők.
Nyolcan – tízen bejöttek, nyolcan - tízen kimentek.
Ott voltunk akkor is, amikor elindultak, köszöntek
hangosan mindenkinek, az arcokra, gesztusokra is emlékszek… Aztán csak hárman
jöttek vissza a váltásból.
Egyik nap, itt, ebben a kocsmában láttuk a szálloda
ablakából meglesett fiatal srácot. Jókedvűen ült katonatársaival az egyik
asztalnál, söröztek.
Aztán egy este, szinte szertartásszerűen az ablakhoz mentünk,
közeledett a hat óra.
Néztük a megszokott kis asztalt.
A rövid, barnahajú, magas nyakú pulóveres lány már ott
ült szokott helyén.
El – elnéztünk a tér irányába, ahol bömböltek a
hordozható magnók, a fiatalok ide – oda rohangáltak.
És lassan, már hét óra is elmúlt, aztán nyolc óra.
A magas nyakú pulóveres lány még mindig ott volt az
asztalnál, de csak feje tetejét láttuk, zokogott, a nagy zajban, az emeletig
felért a fájdalma.
Kollégámmal egymásra néztünk, nem szóltunk, már nem
szóltunk egymáshoz semmit.
Két hónap volt mögöttünk.
És négyezernél több kilométer a kocsiban.
Másnap reggel üres volt az asztal.
És mi, az operatőr és én elindultunk Magyarország felé.
Később többször visszatértem.
A rács és halál árnyékában a
mindig szabad embernek elképzelhetetlen az élet.
Mint, ahogy szabad embernek a
rács és a halál árnyéka.
Kocsimmal bukfenceztem, darabokra tört.
Szálláshelyemre akna vágódott.
Ott és ugyanakkor nehezen tudtam volna elképzelni magam,
alig háromszáz kilométerre, az Oktogonra, ahol azért káromkodnak, ordítanak,
anyáznak, kúrváznak, geciznek az emberek nap, mint nap, mert éppen nem fértek
fel a villamosra.
- Kitépem a májad, te szemét… - hallom, amikor
fagylaltért állok a sorban.
Esetleg, előveszi gázpisztolyát, mert egyik meglökte a
másikat.
Egy ózdi diszkó tulajdonos barátom, megmutatja a raktárt…
Tele van szamuráj kardokkal, késekkel, ólmosbotokkal…
Mindet a bejárati pénztárnál kobozták el.
