Isten, a vádlottak padján

 Miatyánk Isten, ki, ha vagy a Mennyekben

Büntettessék meg a te neved

és soha ne jöjjön el a te országod

és végre soha ne legyen meg a te akaratod

legalábbis itt e Földön

a mindennapi kenyerünket mit elvettél,

add meg nekünk ma

s szabadítsd meg a gonosz önmagadtól,

s nem érdemelsz többet.

Ámen.

 Tudom, ideje lenne különbséget tennem az íróság és a közíróság között, különbséget tenni, ha kell, a pápa helyett is káromkodó áldozat s a káromkodást is felvállaló pápa között, ki Istent gyaláz, hogy embert éltethessen, mert nem megy a kettő együtt. 

Nekem is a csillagösvény végtelen, soha meg nem érkezést nyújtó távolsági járatára van jegyem.

Én sem kerülöm el, de tudom, én, itt, innen a csillagösvényen, káromkodom bele a világ közel sem szeplőtelen arcába, vasfogaimmal csattogtatom, bőgöm bele a fájdalmamat.

Mert van.

Van sok.

És az én emberi gyengeségem, ha ember vét ember ellen, hiszem, nem kell megbocsátani… 

Én nem vállalom fel testvéri gondoskodásomat…

Lehet, találkozom túl az ösvényen magam is, mint úton haladó, az elszenderült embertestvérek hadával, de az egységet, mit a vallás hirdet és II. János Pál, hogy nem szakadhat meg, mindez csak azért, mert soha nem volt igaz, nem fogadom el…

Gyáva voltam mindig ahhoz, hogy félni merjek s csendbe rejtettem szeretetemet, és nem akartam én soha megerősíteni sehogy a szentek közösségét.

Mert sem a szentekből, sem az álszent közösségekbe rejtett alkalmi megalkuvásokból nem szívtam és nem is kaptam soha levegőt…

Én is hordani kezdem bőröm alatt már a fortélyos félelem húsig hatoló fájdalmát. 

S a bátorság köntösén bizony, foszladozik az öltés…

S, ha szívem helyben járatva, - megtagadva a Szentírást, hogy hajtsak végre a sírok meglátogatásával üdvös és nemes cselekedetet a feltámadás reményében -, mégis sírok könnyek nélkül, mindaz csak azért, mert, kik elmentek életemből, talán elfelejtettek értem bármikor is könnyezni…

Túl sokat gondolok azokra, akik olvasnak, el is uralkodik hébe – hóba rajtam, a meg nem fenyítettség érzetébe keveredő csakazértis… S az őrület apró szilánkjai, mint a nyilak vesszeje vágódnak bele álmaimba, a naivitásba, hogy én vagyok, ki káromkodik a pápa helyett is… S rájövök, bár káromkodom eleget, de régen nem gondolok egyetlen pápára sem már, sportruhába bújtan üldözöm a nyakkendőjét elhagyó vadat…

Tudom, le kell állítanom létemet a ringben, egyszer eljut az ember idáig is…

Megcsalatva létezem, és csak hiszem, vállamra kell venni a csalók megóvását is önmaguktól…
Mert nincs kegyelem és nincs megbocsátás sem… 

Nem akarok én a keresztségben kapott kegyelem révén új teremtménnyé válni…   

Kegyelemért sem rimánkodtam és nem is álmodtam soha. 

Nem ruha, nem rongy az, és nem is szappan, mit kézbe adnak, hogy tiszta légy, hogy szép légy és, hogy ne fázz… 

Belülről fakad mindkettő, mondom, inkább kifakad, mint a gennyes mélység, amiből felszínre tőr a tisztulás vágya… 

És a több mint ezer évvel előttem élt Szent Odilon szavaiban sem hiszek, és nem imádkozom különös buzgósággal az elhunytakért… Messze tőlem a clunyi apátság minden köve és minden habarcsa.

Én szűkre szabtam életem ajtaját… 

Ne jöjjenek, ne akarjon hozzám hazalátogatni összes halottam, mert mindenkinek nem terítem meg az asztalt, s nem teszek a fehér alkalmi abroszra eléjük kenyeret, sót és vizet. Egyetlen be - bejárt temetőbe nem viszek ki ételt, a sírokra sem helyezek el egy szelet kenyeret sem, mert minden maradékot én - ünnep nélkül is - egész életemben a koldusoknak osztottam szét…
 

És nem neveztem én, mit adtam  "Mindenszentek kalácsának"…  Csak adtam, csak úgy, magamból… Markomból, kinek csillapítottam éhségét egy szóval, vagy szelet kenyérrel, nem "kóduskalács" néven markolták, - mit adtam - a rászorulók…

A mindenszentek és halottak napja közti éjszakán nekem ne misézzenek a halottak a templomban. 

És nekem ne szóljon a harang  a holtak hazalátogatása alkalmából…

Én lekapcsolom a villanyt, legfeljebb a kertben gyújtok gyertyát s bezárom szobám ajtaját, az én életemben már ne akarjanak eligazodni a fénynél az elhunytak…

Az elmúlt húsz évben, nincs év, hogy köszönés nélkül, végleg el ne menne valaki…  Volt kit véremből, testemből szakított ki a sors, volt, ki elment és tudom, többet ért, mint sok - sok létezést hordozó, közös vérünket elfolyató, mindig a vállamon táncoló emberi lény…

És mosok én, ha akarok… És meszelek én, ha akarok… És csak azért nem megyek dolgozni a földre, mert nincs földem és nem lépek más portájára… Ha bajt hoz rám mindez, hát hozzon…

Magam ültettem magját, hát árnyékot is saját magom lombja vesse rám…

Ki meri szemembe mondani, melyik az a gyertya, melyik az a lámpás, mi nem ég Nagyanyámért?   

Ki az, ki kaszát ragadva belém vájná mondatát, hogy csipetnyi láng sem ég bennem sohasemvolt Anyámért, sohasemvolt Apámért? 

A napokban elhunyt, de sohasemvolt mostohaanyámért? 

A Jót megtagadó Jó Testvéremért? 

A példát adó, de a Mindent mégsem adható, állami gondozott világban kezet és szívet nyújtó nevelőimért - tanáraimért?

Élem, többekkel együtt, szép lassan magam is az arctalanok világát…
Pedig tudom, tiszta a tükör, mi arcomat mutatja, de fáradó hallgatásba kényszerítenek a példát adó gyávák, s a belőlük élősködők… Kedvemet szegik a kedvszegők… Fogyóban a lélek kalácsa.  

Az én batyumban benne van nagy - nagy családom minden apró mozaikköve, minden saját holtam. 

És e világ részese az összes, nem létező emlékké vált, mesebeli, emberi hős,
kiket feleségem szólít naponta hangtalan.

Mert tudom, sokan, nagyon is sokan élnek abban a térben, ahol közlekedek…

És nem tagadom, hallom szavukat, látom gesztusaikat.

Mozdulataik behatárolják, honnan indulok - mindig -,

és reményeim szerint – mindig -,
hova érkezem…

Nem várok kegyelmet és szótáramból is

kihalt a kegyelem szó…
Szikár szavak, szikár imák,

melyek hangtalan,

vért öklendező dadogássá
szelidülnek bennem.
( erdélyi istván )