Sokan elmentek…
Nem csak meghaltak, eltávoztak, égbe, vagy pokolra. de úgy
vannak köztünk, hogy már nincsenek köztünk… Vegetálnak… Magukra gyújtják
házaikat, felrobbantják konyháikat, feldarabolják szeretteiket, tüzes vassal szurkálják még azokat is, kik tálcán
nyújtják át számukra a szelet kenyeret…
Ilyenné lett a világ… Mert ilyenné engedtük..
Itt, Délegyházán is, ájtatos arcot vágva, öltönyösen megyünk
el a félbehagyott építkezés háza mellett, hol tegnap felakasztotta magát valaki…
És még a fáradtságot se vesszük, hogy legalább fejünket elfordítsuk, az üszkös
ház kerítésénél, hol férj dobott lángcsóvát házára, hogy tűzhalálba meneteljen
feleségével együtt…
Ilyenné lett a világ…
Mert ilyenné engedtük…
Itt sétál mellettem az Anya, ki közel az éjfélhez konyhakést
szegezett férje hasa felé, gyermekét arrébb rúgva, ne zavarja meg a részeg
kánkánt…
Az Anya, ki gyertyafénynél
éhezett gyermekével és egy szelet kenyérrel nem állt meg senki elit kocsijával
félig kész háza előtt…
Az idős,
tősgyökeres délegyházi ember, kit nyugdíja háromszorosára büntettek meg, mert
gyomos volt udvara…
Itt basáskodik háza emeletes ablakában, ki csak földszintest
építhetett volna…
És a férfi, ki fiával vitette be csónakon a felesleges betondarabokat
a tó közepébe…
És a részeg biciklis, ki
a lopott kerítést húzta maga után, végig az úton…
Itt szívunk egy levegőt a szépség ellenforradalmáraival, kik történelmi államalapító árnyékából önmaguknak,
rokonságuknak állítanak szobornak nevezett förmedvényt…
Tolvajok – csibészek sétálnak velem szemben, röhögés arcuk
szegletében, óh, a támadhatatlanok…
Sokan elmentek, tisztességesek és még hányan elmenőben… A jelen áldozatai…
Minden ima szándéka már régen meghalt a számon…
