Tisztelt P. Ispán Franciska!
Megtiszteltetés számomra, hogy levelet írt.
Nehéz, nagyon nehéz dolgom van, mert már e pár sor elején
meg kell állapítanom, hogy levele alapján nem lesz állandó és visszatérő
olvasója az Agórának.
Lehet, mert egy Földgolyón, egy országban, lehet nem is
oly messze egymástól élünk, mégis széles a határ mesgye közöttünk.
Ön azt írja, húsz éve ugyanazon
az oldalon áll.
Lévén, hogy nem is oly régen
töltöttem be 64. évemet, magamról annyit, hogy gyakorlatilag hatvannégy éve
élek, vagyok ugyanazon az oldalon. Összeköt az is bennünket, hogy vannak
reményeink…
Önnek, az egyetlen, hogy – ahogy
írja – a bel s külföldről ránk nehezedő igaztalan vádak semmisüljenek meg, és a
mai kormánynak legyen ereje, ideje és bölcsessége jól vizsgázni…
Számomra tiszta és világos a
képlete.
Tehát az Orbán – kormányt kintről
s bentről is igaztalan vádak érik…
Ez az első…
Nem akarok most a határokon túli
támadások céljával és tartalmával foglalkozni… De az tény, hogy nem kergette a
tatár a magyarokat egyetlen jelenlegi szövetségese karjaiba és karmai közé
sem… Önként, dalolva, agyon ünnepelve
önmagunkat, lettünk – lehettünk az Európai Unió egyenjogú tagállama… Úgy, hogy
elfogadtuk jogi, etikai és emberi normáit. Hangsúlyozom, nem az Unió
kopogtatott nálunk, hanem országunk az Ő bejárati ajtajukon… Ki és mikor
kötelezte erre Magyarországot? Ez tehát az első…
Mindaddig nem volt ellensége a
magyaroknak sem az IMF, sem az úgynevezett nyugat, ameddig itt ruháztak be, ide
hozták tőkéjüket, termelési gyakorlatukat és kultúrájukat… Tárt, vagy inkább
mondhatnám, felemelt karral fogadtunk mindent, ami nyugat felől érkezett,
szinte feltárulkoztunk – kitárulkoztunk már a lehetőség pillanatában…
A Nagy Újrafelosztásban szinte
minden, arcunkhoz, múltunkhoz, kultúránkhoz és alapvető értékeinkhez,
gyökereinkhez kapcsolódó szellemi és anyagi vagyonunkat, leértékelt áron, sőt
adókedvezménnyel segítve, szépen becsomagolva, kiadtuk kezünkből…
A munkásember, akinek a
rendszerváltás előtt is éppen elégszer és éppen elegen magyarázták, hogy eljön
majd a Kánaán, hogy most rakjuk le a szocializmus alapjait, majd később, hogy
most építjük éppen a fejlett szocializmus alapjait, mit tehetett? Látta, tudta,
hogy a nagy dolgok valahol fent dőlnek el, ebbe gyakorlatilag bele is
nyugodott, mert életfeltételei, életminősége megfelelő volt. Volt munkája, volt
szabadsága, volt, hol laknia, fizetéséből élhetett, megélhetett… Nyaralhatott,
gyermeket vállalhatott, egyáltalán ehetett… Ha szükségét érezte, igaz,
ünnepnapokon, kacsát és libát is…
Milyen naiv dolgok ezek… Érzi?
Tegnap még mindez természetes
volt, ma pedig?
Drukkolni kell azért, hogy ennek
egytizedét valamelyik kormány talán unokáinknak biztosítsa majd egyszer… Mert a
jelenben élők, a három millió létminimum alatt élő… A háromszázezer
folyamatosan éhező gyermek szülei miben reménykedhetnek?
Kapcsolódva Önhöz, az Orbán
Kormány erejében, idejében és bölcsességében?
Ugye, azt Ön sem gondolja
komolyan?
Lehet, Ön és én kétféle módon
közelítjük meg ugyanazt a valóságot, amelyben élünk…
Ön, ahogy írta, csak akkor lesz
részese lapom olvasótáborának, ha reményt sugárzó, bölcsességet átadó, hitet, és szeretetet terjesztő írások jelennek meg.
Igen… A Hit… A Remény… És a Szeretet…
Megjegyzem, soha életemben,
egyetlen írásomban, könyvemben, vagy rádiós, tévés munkámban nem voltam
ellensége, sem a hitnek, sem a reménynek, sem a szeretetnek… Ezt bizony
ellenségeim sem tudják rám akasztani…
Azt azonban igen, hogy e szavak
mögötti tartalmak súlya alá én soha nem bigott módon hajtottam fejem… Sem akkor, amikor Bárdos Lajos, vagy Kodály
Zoltán kórusműveit énekeltem Keszthelyen a Helikon ünnepségeken, a Jurisich
Miklós Gimnázium kórusának tagjaként, ezüst érmet nyerve, amit Kodály Zoltántól
személyesen vehettem át… Sem akkor, amikor direkt az elmúlt napokban kilenc
általános iskolást kérdeztem meg, felkészülve az Önnek adandó válaszlevél
megfogalmazására, és egyik sem ismerte, sem Kodály, sem Bárdos Lajos nevét…
És visszatérve…
Megkérdezett Ön, Tisztelt I.
Ispán Franciska, akár egyetlen felsőfokú iskolába készülő fiatal fiút, vagy
lányt, mit szólnak annak a Kormánynak döntéséhez, amelynek Ön türelmet kér?
Ön egész életét a humánum szolgálatában töltötte el.
Egyetért azzal, hogy tisztességesen, vagy akárhogyan is megélhet egy család havi 47 ezer forintból, amelyet az Ön által tisztelt Kormány egyik tagja mondott?
Megkérdezett bárkit is, mit
szólnak ahhoz, hogy ez után, milliókat kell fizetniük a nincsből
ahhoz, hogy egyszer, valamikor, fél évtized múlva diplomát
szerezhessenek, mert az ingyenes képzés szűk, vagy semmis keretébe nem férnek,
nem is férhetnek bele?
Vajon, ha ma lenne nincstelen,
középiskolai tanuló Kövér László, Deutsch Tamás, vagy Orbán Viktor, vajon mit
szólnának ahhoz, szüleikkel együtt, hogy soha nem lehetnek jogászok? De még
vágyuk sem arra, hogy bárhol egyetemi
hallgatók lehessenek?
Vagy biztos, hogy az új Kocsis
Zoltánok, Ránki Dezsők, vagy Schiffer Andrások őszintén és tisztán
reménykedhetnek abban, hogy kitárja kapuit előttük a Liszt Ferenc Zeneakadémia?
Ön, ismereteim szerint, bejárta
Európát, Észak – és Közép Amerikát, de például szóba került Kínában, ahol
tanított, szóba került az a sorstalanság, az otthontalanság, a kivertség, ami a
magyar, egyszerű emberek sajátja lett az elmúlt évtizedekben?
És Ön, vajon elgondolkodott azon, hogy a
megszűnt Rókus Kórház, a megszűnő István Kórház, a megszűnő László Kórház, a
megszűnő Péterffy Sándor utcai Kórház orvosa, vagy bármely ápolója, vajon miért
tartozik holnaptól, az Ön szavaival élve a belföldi – közel sem igaztalan –
vádak megfogalmazóihoz?
Tudja, tapasztalja e Ön vajon, hogy az úgynevezett Lipót mező
hiánya milyen társadalmi és kriminalizált emberi tragédiákat megszülő korcs
intézkedések kudarc-eredménye?
Az Ön egyik tanítványa és
tisztelője írta… … Mintha Kodály népe
elveszett volna valahol az általános iskolákban ... Igen, de Kodály Zoltán,
akár Kádár Jánosnak is ellentmondhatott, amikor felkérte őt egy új, magyar
Himnusz megírására, ma pedig? Egy diplomás takarítónő sem mondhat ellent a primitív
csoportvezetőnek, mert másnaptól éhen halhat ő és családja is…
Tisztelem Önt, hogy
tanítványainak maradandó, irányt mutató értéket nyújtott át a komolyzenei
darabok megismertetése során… Hogy megismertette velük a zene nyelvét… A
zeneszerzők életét, szenvedéseit, az öröm, a bánat és egyáltalán az érzések
zenei rendszerét, megközelítését…
De, ha lehet kérnem Önt,
tekintsen ki a zene tiszta világának elefántcsonttornyából és lássa a szenvedő,
csalódott embereket is…
Abban
egyetértünk, hogy hiányzik társadalmunkból az összefogás… Hogy nem éljük, nem
is élhetjük át örömmel az Ön által említett, úgynevezett brüsszeli fojtogatást…
Ha felszínesen fogalmaznék, de
nem megsértve Önt, nem tapasztalja saját hazánkban, hogy a Mindenkori Hatalom
évek – évtizede óta saját állampolgárait fojtogatja?
Hogy saját állampolgárait kezeli
inkvizíciós körülmények között?
A bántás szándéka nélkül kérdezem
Öntől, vajon 2008-ban alakult, Ön által preferált, pozsonyi úti, Multi Art
Gallerynek tekinthető, úgynevezett Kárászy Szalon küszöbét, hány hajléktalan,
esetleg éhező, megfagyás előtt álló ember lépte át?
Ön azt kéri tőlem, hogy sorait,
véleményét jóindulattal kezeljem.
Miért tenném másként?
Ön tudja, hogy Minden út Rómába
vezet… A folignoi zeneiskola igazgatója Nestore Gentile,
amikor az esztergomi Nyári Egyetemen
megismerkedett Önnel és munkásságával, bizonyára gazdagabban térhetett haza, de
hangsúlyozom, haza érhetett…
Ma pedig,
itthon, Magyarországon, hányan érhetnek haza? Hány hajléktalan?
Hiszem, véleményem szerint éppen
végre, talán az utolsó huszonnégy órában, eljött az ideje annak, hogy
meghallgassuk mindazon véleményeket, amelyek első sorban a Jelen érdekében
születnek, mert a Holnap lózungja miatt néma tömegekben ezrek, százezrek és
milliók menetelnek ma a kiábrándultság rongyaiban, éhezve és fázva… Első sorban
Értük…
Abban pedig felajánlom, kérése
alapján, segítségemet, hogy megbékélés uralkodjon hétköznapjainkban és, hogy
simítsuk ki, oldjuk fel ellentéteinket…
És remélem, ebben sem Ön, sem én,
nem vagyunk egyedül…
Mint, ahogy abban sem, hogy az
még rendben van, hogy egy zsinagógában a Frigyszekrényt és
tóraolvasó-emelvényét egy szép kovácsoltvas rács választja el a padsoroktól, de
a jelenlegi kormány nem rendelkezik a Bölcsek kövével, nem bújhat szép,
kovácsoltvas rács mögé, és a Parlamentnek tekinthető, már elnézést a profán
hasonlatért, szóval a Parlamentnek tekinthető
tóraolvasó emelvény sem lehet oly távol a padsorokban meghúzódó
nincstelenektől, hogy ne is vegyen róluk tudomást…
Tisztelettel, mert reménykedem,
mégis csak sikerült egy aprócskát közelítenünk egymáshoz, kérem, olvassa tovább
az Agórát.
