És mielőtt a gyakorlat bebizonyítaná, sokan gondolják, de
kevesen mondják ki, bizony, ez is csak szakmai szélhámosság a javából. Egyrészt
kitalálják a több funkciójú intézményt… Ha pedig végleg összedőlne ez a
kategória is, akkor sincs minden veszve…A magyar állami gondozás több lábon
áll…Visszavonulási útvonallal van tele az egész ország…És a hivatalnok ki se
száll a kocsiból…
Két elvetemült és természetesen pedofil tizenéves egy
meztelenre vetkőztetett öt éves kislány jelenlétében önkielégítést végzett… Mindez
egy intézetben történt… Íme, a fertő… Az intézetek olyan pedofilok
gyűjtőhelyei, ahol az elvetemültek maszturbációikhoz folytatnak vadászatot a
közelben található öt éves lányok között… Azokat meztelenre vetkőztetik és
természetesen, amikor csak módjuk van rá, mindig gyakorolják jelenlétükben a
maszturbációt…Erre adnak legmegfelelőbb környezetet a lakásotthonok… Ja, és
persze a nevelők, akik biztos, hogy tudják, mi zajlik e tájakon, azonban, ha a
rendőrséghez fordul az egyik, mert bizony egy alkalommal a fentiek történtek
meg szeme láttára, akkor legyen lelkifurdalása, mert szinte saját gyermekét
jelentette fel a hatóságoknak… Hát, hogy tehetett ilyet?A Miskolcon és Ózdon
túli Tornanádaska, tehát bevonult a magyar bűnügyi krónikákba… Bulvárszinten…
Megalázó szinten… Senkit és semmit, a legminimálisabb emberi jogokat figyelembe
nem vevő módon…
- Mi valójában gyógypedagógiai többcélú oktatási
intézmény vagyunk. Hat éves korú gyermek a legfiatalabb és utógondozás
jelleggel huszonnégy éves a legidősebb, akit segítünk a fennmaradásban. Tehát,
növendékeink a szakértői vizsgálatok alapján sérültnek bizonyulnak. Intézetbe
kerülésük másik lényeges oka az, hogy az a család, az a mikrokörnyezet,
amelyikben bekerülésük előtt éltek, különböző életvezetési okok miatt
érdemtelennek, alkalmatlannak bizonyultak saját gyerekük nevelésére, ezért
tehát a megfelelő hatósági eljárás eredményeképpen lettek ők a mi gyerekeink.
- Azt mondja, hogy ők a mi gyermekeink. Tehát ön gyám…
Ilyen alapon hány gyermeke van?
- Ötvenkettő, plusz kettő gyerekem van. Kettő a sajátom,
ötvenkettő pedig attól és azért a gyerekem, mert gyámjuk vagyok.
Na, ezt is jól kitalálták valahol… Megtámadhatatlanul jónak nevezik… Van egy fizetett pedagógus, jelen esetben nevelő… Az én állami gondozott életemben gyermekvédelmi intézetek
voltak, az úgynevezett Gyévék… Szombathelyen dolgozott az a nő, ha a Kőszegen töltött
gimnáziumi évekre gondolok, aki havonta kijött, hozott ceruzát, radírt, tollat,
bizonyos ruhaneműt és egy kicsi zsebpénzt… Róla hallottam valahol, szóval, hogy ő az a nő a Gyivinél,
aki felelős értem… Nem is voltak illúzióim… Nem tudom, hány gyerekért volt felelős, de ilyen alapon
közelebb állt hozzám a sarki rendőr és a gimnáziumi pedellus is…
Tornanádaskán tisztább a képlet… Gyanítom, az egész országban… Tóth Pálnak ötvennél több gyermeke van… Játék a szavakkal. Szerintem az egész rendszer nem több mint a szakmai és
anyagi szélhámosságok melegágya… Ő például olyan, nem általa választott gyermekeknek az
apja, akik majdhogynem kész anyagként érkeztek ide, és tudom, ez rossz
pedagógiai kifejezés, de hát én is tanultam… Hozzák ide önmagukkal kész, otthonról hozott viselkedési
sablonjaikat…
És a Tóth Pál – féle helyzetbe hozott pedagógusok mit
tudnak ilyenkor a helyzettel kezdeni? Megpróbáljanak fúrni – faragni a
személyiségen? Ha így lenne, ezek a gyámok szerte az országban, éjjel -
nappal fűrésszel vagy baltával kellene, hogy járkáljanak, hogy lássák,
kicsodán, hol kell lefaragni mindazt, amit a családjuk rájuk aggatott…
Tóth Pál szerény… Nem vindikálja magának a fűrészes, vagy
baltás szerepet… Az egyszemélyes intézmény erkölcsi és nevelési jogkörét
sem…
- Harminckét, a feladatra felkészült és legjobb képessége
szerint ellátni igyekvő munkatársam van. Ők kellenek ahhoz, hogy azt a
családpótló feladatot, amire bennünket kitaláltak, eredményesen és hatásosan
megoldhassuk…
Lásd. Még sokan is vannak… Az állami gondozottak helyzetéből élő, abból izmust és
ideológiát, valamint progresszív előrehaladást feltaláló szellemi potentátok
elégedettek lehetnek… Él a rendszer… Hát ugye, hogy így volt a jó? Hát ugye, hogy ez a legjobb? És mielőtt a gyakorlat bebizonyítaná, sokan gondolják, de
kevesen mondják ki, bizony ez is csak szakmai szélhámosság a javából.
Egyrészt kitalálják a több funkciójú intézményt… Ha pedig végleg összedőlne ez a kategória is, akkor sincs
minden veszve… A magyar állami gondozás több lábon áll… Visszavonulási útvonallal van tele az egész ország… Nem vallják be, de ez az egész gyámsági humbug, nem több
mint fából vaskarika…
Mi ez a családot pótló feladat – szöveg? Mit kell ilyenkor tenni? Sírni, vagy nevetni? Persze…
Mert csak úgy megy… A családot csak úgy, lehet pótolni…
Meg is kérdezem Tóth Pált:
- Melyik iskolában verték
magukba? Miért hisznek benne tíz-húsz-harminc-negyven éven át? Egyáltalán, nem
is tudom, miért vallják ezt? Szóval egy családot csak úgy, egyszerűen lehet
pótolni?
- A hozzánk bekerült gyerekek esetében kell pótolni a
családot, hiszen a gondozott gyerekeink többsége bekerült valamilyen okok
miatt, és tovább szenved attól, hogy a kapcsolattartással feljogosított
hozzátartozóik többségükben nem élnek ezzel a lehetőséggel. Ettől kezdve mi
apjuk, anyjuk, mindenük kell legyünk, és reményeim szerint vagyunk is. Nem
viccből fogadja épületünk homlokzatán egy latin mondat a látogatót… Szó szerint
a jelentése a következőképpen hangzik: A virtusnak semmi elérhetetlen. Ez a
mondat első sorban akkor válik időszerűvé, amikor a nagykorúságuk felé
közelednek, hiszen ekkor kezdődik az életüknek az igen nehéz szakasza, amikor,
ahogyan ők mondják, önjogúvá váltam, kilépek az életbe! Ekkor tapasztalják azt,
amitől éppen a jelmondatra hivatkozva óvom, és kérem őket. Márpedig, hogy
fogyatékosságuk miatt, többségében roma etnikumhoz való tartozásuk miatt,
azért, mert az a szakképesítés, amit szakiskolánkban szerezhetnek, betanított
munkási képesítésnek felel meg, mezőgazdasági jellegű, és azért, mert hiszen
azok az okok, amelyek miatt ők a gyerekvédelmi gondoskodásba kerültek,
időközben sem változtak meg, négyszeres hátránnyal kezdik az életüket. És ekkor
mondom nekik azt, hogy édes, egyetlenegy barátom, nagyon úgy tűnik, hogy csak
miránk számíthatsz, és elsősorban önmagadra. Ha e négy hátrány ellensúlyozására
nincs benned a jó értelemben vett virtus, akkor elveszett ember leszel.
Elveszett ember, aki vagy szeretetszolgálat, esetleg hajléktalan-szálló,
rosszabbik esetben büntetés-végrehajtási intézet ellátottja leszel. Aki ezt
követően egyik ilyen intézményből szédül a másikba.
- Eléggé komoly dilemmát okoz, hogyan is kérdezzek Öntől?
Már csak azért is, mert ön azoknak a gyermekeknek is a gyámja, akik jelenleg
rács mögött vannak. Annak a gyermeknek is, akivel szemben ezt a tragikus
cselekményt végrehajtották. Ön végül is az úgynevezett saját gyermekét
jelentette fel, adta át a rendőrségnek. Kérdezheti bárki, milyen apa az ilyen
ember? Az én kérdésem pedig? Mindezt miért csak a cselekmény elkövetése után
egy héttel tette meg?
A kérdést tehát megfogalmaztam, de nem volt elég… Még
hozzá teszek…
- Ha ezeket a gyerekeket szakértővel bizonyított
fogyatékosságuk ellenére is elítéli egy bíróság, akkor ezek a gyerekek bent,
egy börtönben, ki kell mondani a szót: valójában köcsögök lesznek.
Homoszexuálisokká válnak. Ennyi büntetést érdemelnek?
- Tudathasadásos állapotot jelentett számomra a kirobbant
ügy. A gyerekek szempontjából igen fontos gyerekvédelmi törvény és az ahhoz
kapcsolódó rendeletek okoznak ugyanis egy egészen furcsa jogi helyzetet.
Nevezetesen azt, hogy a szakmai egység vezetője hivatalból köteles intézkedni
és eljárni ilyen vagy ehhez hasonló természetű ügyek esetében, ugyanakkor ez a
személy gyámi feladatokat is ellát. Jómagam például ez esetben három gyerek
gyámságát, akik közül kettő gyanúsítottja, az egyik pedig sértettje lesz ennek a
nehéz történetnek. Sokan vádolnak azzal, hogy gyámi feladataimat nem helyesen
láttam el, hiszen a tetten érés egy olyan helyzet volt, amelyben azonnal
jelentenem kellett volna. De értsék meg, nem volt egészen egyértelmű a helyzet.
Másrészt tudtam, ha a sértett érdekében elindítom az eljárást a
gyanúsítottakkal szemben, akkor őket olyan élethelyzetbe hozom, ahonnan
nagyon-nagyon nehéz a visszaút… Ahonnan csak egy irányba vezet az út, a
testben, lélekben megnyomorított emberek kis társadalmába. Ennek ellenére is,
miután néhány nap alatt, amelyikre szükségünk volt ahhoz, hogy tisztázhassuk
ennek az esetnek a körülményeit, azt állapítottuk meg, hogy itt valami olyan
eset történt, amely esetben a sértett kislányt mindenképpen védelemben kell
részesíteni… Furcsát mondok… Az elkövetőket is… Végül is megtettem azt az
intézkedést, amelynek eredményeképpen ők előzetes letartóztatásban vannak, és
nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy börtönbe kerülnek. Biztos, hogy igen
nehéz néhány év áll előttük, és az is, hogy ebben a társadalmi közhangulatban,
amelyik egyértelműen elítélő, kevés emberre számíthatnak majd. Azoknak üzenem,
akik engem elítélnek a két fiatal miatt. A rács mögött egyvalakire biztosan
számíthatnak, és az én vagyok… A gyámjuk… A közhangulattal szemben kötelességem,
hogy ellássam ezek után is a gyerekek törvényes képviseletét. Talán az emberi
támogatás, amelyet nagyon kevés ember részéről fognak érezni, esetleg
visszavezetheti őket abba a magyar társadalomba, amelyik, amikor ők szabadulni
fognak, talán okosabban, több empátiával közeledik majd az ilyen nyomorúságos
kisgyerekek felé.
- Ezek a gyerekek tényleg nyomorúságosak?
- Amikor egy gyerek bekerül a gyerekotthonba, akkor mi
nem a személyi anyagából, hanem közvetlen látogatások során győződünk meg arról,
hogy honnan, milyen környezetből jött? Többször is ott voltunk az elkövető
gyerekek lakóhelyén. Még az annyira jó szándékú apjuk sem volt képes gondozni,
nevelni őket. Jó, özvegy is lett, de egyben emberi gyarlóságokkal is jócskán
megáldott. Az a környezet, amelyikben ezek a gyerekek felnőttek, leginkább a
dzsumbuj szóval illethető. Olyan környezetet kerítettek a gyerekek közé,
amelyik óhatatlanul ilyen-olyan személyiség-torzulásokhoz, az értékek bennük
kialakult káoszához vezetett. Egyéni gondozási - nevelési tervünk ellenére,
fáradozásunk ellenére, minden jó szándékú erőfeszítéseink ellenére is maradtak
a személyiségüknek olyan titkai, olyan részletei, amelyek ennek az esetnek a
kialakulásához vezettek.
Játszhatnék egy sikeres tévésorozat alapszignáljának
gondolatával… Sőt. Sugallatával. Itt a lét a tét. Vagy. Itt a tét a lét? A
pedagógusnak, az intézeti nevelőnek sajnos az egzisztencia csúcsa Szabolcsban,
Zalában, Békésben vagy Borsodban, hogy olyan nyugalmas és távlatilag is olyan
állást találjon, ahol azt csinálhatja, amit megtanult. Ahol közel lehet
családjához, a világhoz, ahonnan elindult. Ahol teljesülhetnek vágyai, mert
tegyük fel, hivatást érzett valami iránt. Számukra ott, Európától és
Budapesttől is elfelejtett, az ország közepétől is távol eső Tornanádaskán
tényleg a lét a tét.
És a gyereknek is… De a bekerült gyerek sokszor megtapasztalja hozott
élményeinek birtokában, bizony a lét, az csak egy átlagos fogadás tárgya. Nincs sok értéke. Tehát számára a tét a lét. Minél nagyobbat kaszálni, bármilyen áron. Minél többet megszerezni, bármilyen áron. Minél több embert leigázni, minél több embertől elvenni. Csak ez lehet a cél… Minél magasabb tét jelenti számára,
a fennmaradáson túl, az előre jutást a ranglétrán.
Düh van ezekben az apró emberkékben. A szakemberek szerint a gyerekek és fiatalkorúak egyre
brutálisabban ölik meg a kiszemelt áldozatot, az ötleteket sokszor saját
elmondásuk szerint az Internetről vagy a filmekből veszik át és fejlesztik
tovább.
Az egyik szakember mondja:
- Felismeri, hogy mit tesz, de nem akarja abbahagyni a
tettét. Tovább bántalmazza, tovább kínozza a sértettet a halála előtt, vagy
olyan hosszú szenvedést okoz neki a halál beállta előtt, ami alkalmas a különös
kegyetlenség megállapítására.
2001-ben 11 fiatalkorút ítéltek el emberölés miatt, ötöt
gyilkossági kísérletért és 84-et szándékosan elkövetett súlyos testi sértésért.
Az utóbbi másfél évben négy olyan fiatalkorú gyilkos került rács mögé, akik nem
voltak beszámíthatók. És a felnőttek? A fiatalok beszámíthatatlanságát korábban
sem az iskolában, sem a családi környezetben nem vették észre.
Csodálatos példa ez a Tornanádaska. Megnyugtató módon el lehet verni mindenkin a port. Az igazgató nőn, a nevelőn, a tanárokon, a falu minden
lakóján, mindenkin, aki szűkös, inkább beszűkített keretei között,
elszigetelten és kiszolgáltatottan, tesz, amit tenni tud. Mindig ellenőrzött és
mindig magára hagyott személyként.
Egész napra a megyei közigazgatási hivatal munkatársai
szállták meg Tornanádaskát. Na, most aztán ellenőriznek. Hiszen nekik is kellene valamilyen módon védeni
mundérjukat. Kikent, kifent dáma traccsol még egy sort elmenetel
előtt. Érződik viselkedésén, itt én vagyok az úr, a
szaktekintély. Én vagyok a megye. Undorral fordulok a szökőkút felé. Oda se megyek, be se mutatkozom. Nem vagyok kíváncsi szappanillatú szövegeikre. Inkább beálltam a sorba. Csak távolról néztem a délutáni hajlongó partit.
Reggel érkeztem, szinte estére kerültem sorra. Az intézet
teljes tanári és nevelői testülete a Canossáját járja. Na, a Tornanádaskaiak most aztán mindenek, csak éppen nem
jól nevelt úriemberek, bizonyos hatalmak és bizonyos hivatalok szemében.
- Én optimista embernek születtem. - jegyzi meg Tóth Pál.
- Ez az alaptermészetem jogosít fel arra, hogy feltételezzem és reméljem, a
szakmai szervezetekről, a fenntartóról, akik ismerik körülményeinket, a
gyerekvédelmi intézmények állományát, lehetőségeit, anyagi helyzetét, szakmai
személyekkel való ellátottságát, az itt folyó munkát, ugyan nem fonnak glóriát
a fejünk köré, de nem csinálnak belőlünk bűnbakot. Mi azt reméljük, hogy figyelembe véve eddigi
tapasztalataikat, megvizsgálva a lakásotthonban folyó gondozó-nevelő munkát,
egyáltalán az egész intézmény munkáját, meg fogják állapítani azt, hogy
történhettek ugyan mulasztások, de hiszem azt, hogy ha ebben az intézményben
minden gyerek mellett egy pszichológus, egy fejlesztő pedagógus, egy
gyerekfelügyelő és egy szakmai vezető áll, az ilyen esetek akkor is
bekövetkezhetnek. Hiába a szakember gárda. A személyiség – torzulásokból eredő
ügyek rejtőzésre és álnok, önmagát elfedésre, takarásra szokták késztetni az
embereket. Egyszóval, nem látok biztosítékot arra, hogy ha holnaptól mi
valamennyien a munka hősei leszünk, akkor ez már soha ez nem következhet be.
Bekövetkezhet, mert a rendszerbe bekerült gyerekek azzal az állapottal, abban
az állapotban jönnek be, amely mintakövetésre jogosítja fel őket - talán nem jó
a szóhasználat -, és amelyik mintát sajnálatos módon követték, követik és
követni is fogják.
Danyi Imrének több esetben kikértem véleményét… Épp eleget volt állami gondozott ahhoz, hogy saját élete
tükrén keresztül szólaljon meg…
- Ugyanolyan sérültek voltunk, mint a bűncselekménnyel
vádolt Tornanádaskai fiatalok, csak annyi a különbség, hogy velünk nagyon
komolyan foglalkoztak, különböző szakkörökre járhattunk le, belső iskolák
voltak, működött az óvoda, általános iskola, szakközépiskola, nem úgy, mint a
családi otthonos rendszer…
Megjegyzem: - Ami ellen ön már 1990 óta tiltakozik…
- Azért, mert nincsen kultúrája, múltja. Olyan
környezetbe kerülnek ki a fiatalok, ahol valójában olcsó lakáshoz lehet jutni.
Nem biztos, hogy annak a falunak, Tornanádaskának számukra megfelelő kultúrája
van, nem biztos, hogy az a falu annyira inger gazdag lenne. Miért? Ott a
gyerekek nincsenek elzárva? De igen. Az otthonon belüli zártság az megvan.
Mindent a lakókörnyezetükön belül kell megoldani, nincsen igazán a faluval
komolyabb kapcsolatuk, mert sokszor a falu, vagy a város szűkebb lakóközössége
sem fogadja őket be, ezáltal elmagányosodnak. Magyarországnak különböző
pontjain különböző személyiségek alakulnak ki, nagyon sokféle közösség él,
sokan felvállalják cigányságukat, megjegyzem, nagyon helyesen. Emiatt a
kultúrák váratlanul, eléggé drasztikusan és szűk helyen összemosódnak,
összecsapódnak, és kialakul egy úgymond elnyomó rendszer, aminek nincs ideje
kifutni, mert nem tekintik egymást természetes testvérnek, nem tekintik egymást
tiszteletre méltó személyiségnek, az emberi méltóságot nem veszik észre
egymásban, hanem lekezelik egymást. Elkezdenek uralkodó jellegű életben élni.
Elnyomó rendszer alakul ki, csicska - szolga befolyás. A nagyobbak átveszik a
hatalmat.
Most aztán tele van a sajtó azzal, hogy két tizenéves ezt
és ezt követte el egy ötéves kislányon. Bár. Akár kimondják, akár nem, ők
egyrészt cigánygyerekek, másrészt gyógypedagógiai alanyok voltak.
A társadalom részéről sokan fejet követelnek. Tényleg el kell ítélni őket? Már csak azért szegezem ezt a kérdést Danyi Imrének, mert
bár ez az ember mindig a Fóti gyermekvárost hozza fel pozitív példaként, mégis,
emlékeztetem, a Fóti gyermekvárosban is történt hasonló bűncselekmény.
- A kilencvenes évek elején valóban volt, de az már az
úgynevezett családias otthonok kialakítása után történt… 1992-ben ugyanolyan
zárt közösségeket alakítottak ki, mint ami ott van Tornanádaskán… Be is
bizonyosodott, hogy hiába van egy óriási nagy park, hetven katasztrális hold,
ha a tanárok mégis kialakíthattak egy olyan mozgásteret, amibe csak
beszűkíthették a neveltnek az életkörülményét, egyszóval egy terelt életmódot
alakítottak ki. Szó sem volt kiteljesedésről… Inkább az, hogy most ezt írom
elő, most pedig azt írom elő. Ez már régen nem a Barna Lajos bácsi féle, a
gyermek saját maga gyógyítását elősegítő tevékenysége volt. Ezért gondolok én
hihetetlen nagy szeretettel egykori tanítóimra, különösen Dr. Barna Lajosra.
Mert hiszen nekünk is voltak gyépés társaink, de eszünkbe se jutott soha, hogy
valamilyen nemi erőszakot alkalmazzunk, vagy akár másmilyen erőszakot. Velünk
megtanították, hogyan kell őket tolerálni és szeretni. Ugyanúgy a közösség
tagjai voltak. Nekem is volt egy púpos társam, de soha nem érezhette, hogy mi
ezért őt kiközösítettük volna. Ez persze akkor volt. És ma? Ugyanúgy
beszűkítették őket. A szakkörök, iskolák megszűntek, óvodák megszűntek,
különböző generációkat összedobtak, különböző személyiségeket összedobtak, és
különböző elmeállapotúakat is. És Fóton is történt olyan, hogy például egy
kislányt ugye bevittek. És ott is voltak nemi visszaélések. Sőt. Egy
gyilkossággal végződő szexuális kapcsolat is, ahol a gyermekházban egy nyolc-
vagy tízéves kisfiú volt az áldozat.
- Térjünk vissza a Tornanádaskai ügyhöz… Ha van egy felelősségi
sorrend, ki az első számú felelős a megtörtént dologért, ki a második számú és
ki a harmadik?
- Az első, a saját közvetlen gyerekkörnyezet, akivel
együtt alszik, együtt eszik, együtt iszik, mert ott kell megtalálni a védelmi
pontokat. Na, most, ha itt felborul az egyensúly, utána bármilyen is a
hierarchia, az csak végrehajtó lehet, mint ebben az eseményben, hogy ugye
kéznél van mindig a rendőrség… Az a probléma, ami létrejött, az nem fog
megoldódni, csak elrettentés lesz, szörnyülködik majd a társadalom, de
valójában újrakeletkezik minden… Ebből azt kellene inkább leszűrni, hogy miért
nem tudott a kislány odamenni hamarabb a nevelőjéhez? Miért nem tudott ez a két
nagyfiú más megoldást találni erre az… Hát, hogy is mondjam? Végül is ők egy
biológiai fejlődésen mentek keresztül, amit valószínűleg nem is értenek, hogy
velük mi történik. Ugye megindult a hormonátalakulás, van egy merevedés, és nem
értik, mit kell ilyenkor tenni? Valószínű, hogy csinálják, amit otthon, mert az
ő kultúrájukban az a természetes, amit a lakásban láttak. Hogy a szülők, hogy
élik a nemi életüket. Együtt vannak, egy szobában a szülővel, több testvérrel,
és ez náluk egy elfogadott esemény volt. Valószínű, hogy ők ezt úgy gondolták,
hogy a férfiassághoz az is hozzátartozik, hogy megpróbálják a saját nemüket.
Mondom, azon kell elgondolkodni, hogy erre tud-e a jelenlegi állami gondozással
foglalkozó pedagógus társadalom, vagy nevelőszülői hálózat megfelelő választ
adni?
Ott voltam Tornanádaskán.
Van egy egyes számú lakásotthon, van egy kettesszámú
lakásotthon, amit én láttam, és van maga az intézet, a meglehetősen szép,
úgynevezett Hadik Kastély, fent a hegyoldalban. A három intézmény között, a három épület között több száz
méter távolság van.
- Igen, de hát ezek a gyerekek most ebből a közösségből
kikerülnek. – magyarázom Danyi Imrének tapasztalataimat. A gyám, aki egyébként
annak is a gyámja, akivel kapcsolatban a bűncselekményt, vagy a bűncselekmény
alapos gyanúját elkövették, és akik az elkövetők voltak, azoknak is ő a gyámja.
Ezek most legfeljebb odáig jutnak el, és úgy tudják ellátni a gyámi
feladatokat, hogy meglátogatják őket az előzetesben a rács mögött. Aztán ezek a
gyerekek feltételezhetően börtönbe kerülnek. Tornanádaskára már soha nem
kerülnek vissza.
- Ez nagyon rossz, hogy a társadalom belenyúl, elvisz,
büntet, kirekeszt. Egy visszafordíthatatlan élethelyzetbe sodorja a gyerekeket.
Egy gyerekes cselekedet miatt nem tud később a társadalom aktív tagja lenni.
- Nem volt ez egy kicsit lebecsülő, hogy csak egy
gyerekes cselekedet?
- Lehet. De azon kívül, hogy eleve szellemi fogyatékos
gyerekeknek minősülnek, ki veszi figyelembe az érzelmi törést, az állami
gondozott létet, a tényt, hogy szülő nélkül vannak, szülő nélküli helyzetbe
kerültek. Azt, hogy mindez a hadjárat külön büntetés nélkül is óriási törést
okoz a gyerekeknek? Mert különben is. Hol vannak a szülők, a társadalom melyik
szegletében lelhetők fel, hol bujkálnak? A felelőtlenségüknek az egyik
következménye ugye ez az esemény, ami itt most kialakult. Itt mindkét oldal
csak áldozatokból áll. Nem véletlenül térek vissza többször, hogy a gyerekeknek
van egy hihetetlen nagy belső energiájuk az öngyógyításhoz. Ha jó tanárok,
tanítók kezébe kerülnek, és ha a társadalom hierarchikusan nem építi rájuk az
egyébként is rossz gyermekjogi törvény által előírt dolgokat, hanem hagyja,
hogy a gyerekeknek a világára épüljön fel egy olyan rendszer, amely ezt az
öngyógyítást elősegíti, akkor ezek a fiatalok, akiket most bűncselekménnyel
vádolnak, megmenekülnek egy újabb megaláztatástól.
- Miért automatikus, hogy megmeneküljenek?
- Azért, mert kérdezem. Ők nem áldozatai a társadalomnak,
vagy a saját életüket nem megvalósító saját családi környezetüknek? Ebbe a
helyzetbe ugye, családból kerültek ki. Valaki őt is megszülte, valamilyen család
létrehozta az ő életkörülményét, amit aztán el is vettek. Egy világ megszűnt
létezni számukra és mit kaptak helyette? A fiatalok ezt nehezen dolgozzák fel.
Meg se találják a választ. Nem beszélve a szellemi elmaradottságukról. És
persze jó lenne azon is elgondolkodni, hogy ha egy lány nyúl egy férfi vagy egy
fiú nemi szervéhez, akkor az egy bocsánatos dolog, de ha ugyanez a fiú a
lánnyal. Tehát én azt mondom, hogy van egy természetes kíváncsiskodás. A
pszicho szexualitás ismeri a nemi fejlődésnek ezt a szakát, amikor egymást
nézzük, figyeljük, ismerkedünk egymással. Természetesen van egy nem egészséges
része, amit igenis a jog útjára, rendőrségre, egyebekre kell terelni. Le kell
állítani, ami nem az egészséges irányba, a személyiségfejlődés irányába viszi,
hanem a bűn útjára. Szerintem a mostani eset felett nem szabad ilyen keményen
pálcát törni. Börtönbe dugni őket, hogy hú, milyen dolgot csináltak, pláne úgy,
hogy kiderült, hogy ezek szellemileg is sérültek. És kik ítélkeznek a
szellemileg sérült gyermekek felett? A felnőttek, akik olyan társadalmi
hátteret teremtettek a gyermekek számára, hogy tehették, amit tehettek.
Bizonyára nem egy mesekönyvből olvasták a modell történetet. Mert szellemileg
sérültek voltak, nem elintézhető egy kézlegyintéssel. Börtönbe velük, és kész.
S mindezt mondja az a felnőtt, aki tudja, mi történik a szomszédban, de
csendben van. Az ő dolguk. Aztán nagymellénnyel, jól eső elégedettséggel
olvassák fel egymásnak a vacsora felett az újsághírt…
- Hát, hallod? A szomszédról írják, hogy megölte,
feldarabolta és az emésztőbe dobta a feleségét…
Arrébb kétszáz kilométerrel az esti program ugyanaz…
- Hát hallod? Tudod, két házzal errébb az a Józsi,
bevallotta, hogy baltával ő ütötte agyon az asszonyt… És képzeld el… A testét
is feldarabolta, aztán megpróbálta elégetni…
De jó lenne, ha e történeteket én találtam volna ki. De
sajnos mindkettő igaz. A vacsora felett tényleg olvashatták az újságban. A Tornanádaskai ügyben mindenki bepiszkolódott. Az állami gondozás ideológusai. A szakmai hiénák. A
tanárok, a nevelők, a rendőrség, a bíróság, az ügyészség, a törvényalkotók. Kérdés, vajon elindul egy párbeszéd? Hónapok, évek teltek el a Tornanádaskai eset óta. Nem indult el semmi. Így tehát. Danyi Imre is határozottan mondja, hogy ez az eset
további, az egész országon végig söprő és a szokásokba beágyazódó, még durvább
erőszakoknak a csírája.
Mert a gyerek? Ő van a sor végén. Nem érzi védettnek magát, hanem egy olyan helyzetnek
tulajdonítja életét, hogy kényszerből él valahol, ahol megmondják, hogy mit
csináljon. De semmi más. És ezt a semmi mást tölti ki tartalommal. Hát ilyen
tartalommal. A megtörtént esetek tárházával találkoztam. Könnyű lenne
bizonyítanom, miért volt igaza Danyi Imrének.
Gulyás Károlyné igazgató harminchét éve dolgozik a
pedagógus pályán. Tornanádaskán kezdett és hiszi, itt is fogja befejezni. 128 gyerek él az ötvenhárom éve működő intézet falai
között Tornanádaskán. Több mint kilencven az alkalmazotti összlétszám, többek
között huszonöt pedagógus. A táj gyönyörű… És ez – ahogy mondta az igazgatónő – mindenki pszichikai
állapotára is igen pozitívan hat.
- Ha egy gyermeken úgy vesszük észre, hogy idegesebb, ha
egy bokor alá, vagy egy fa alá leül, egy kis bogárral, egy kis fűvel eljátszik,
azt tapasztaltuk, hogy már ez is megnyugtatóan hat a gyermek pszichikai
állapotára.
Tornanádaskán a billog végre rajta marad. Bárki bekerülhet e településről a Guinness rekordok
könyvébe, itt láthatja meg a világot a nyolclábú birka, itt születhet meg a
XXI. századi Einstein, akár fővárossá is nevezheti e falut dicső köztársaságunk
legújabb Alkotmánya, márpedig ami itt történt, az megtörtént.
Börtönbe a bűnös gyerekekkel. Nem teszi fel a kérdést senki. Hát nem a felnőttek voltak e gyermekek modelljei?
Nem teszik fel, mert ekkor a felnőtteknek szégyenkezniük
kellene, akár rendőrségi egyenruhában, akár a bírói pulpitus mögött.
A nagykőrösi férfi, mint modell? Hát mit tett? Legfeljebb annyit, hogy egy 10 éves kislány előtt
elégítette ki magát egy tőserdei nyaralóban. A férfi gyermeke osztálytársait
vitte ki a tőserdei nyaralóba. Az egyik 10 éves kislánnyal egy időre egyedül
maradtak a házban, ekkor a férfi - a gyermek elmondása szerint - egy
pornófilmet vetített neki, majd eközben önkielégítést végzett a kiskorú előtt.
Tornanádaskán alacsonyabb volt a technikai szint. Zárva volt a videó kölcsönző, vagy éppen nem volt kéznél
video lejátszó.
- Most, amikor ez a tragikus esemény történt, az itt levő
pedagógusok feltételezhetően összedugták a fejüket. Mosom a kezeimet - típusú
alapállásra helyezkedtek, vagy arra, hogy igen, mi vagyunk a hibásak?
- Azt hiszem, középen van az igazság. Megpróbáltuk ezt az
egész dolgot elemezni, hogy hol volt az a pont, ahol hibát követtünk el, vagy
esetleg nem figyeltünk kellően oda? És itt kell, hogy megjegyezzem. Mindenki
előtt ismeretes, hogy a pedagógia egy csodálatos dolog, de nagyon sok
szakértője van. Talán túl sok. A pedagógia, az egy olyan dolog, hogy abba
mindenki bele tud szólni. De csak mi tudjuk, hogy minden egyes gyereket másképp
kell kezelnünk. Itt egyforma gyermek nincs. Tehát minden egyes gyerekhez
más-más módszert kell alkalmaznunk. Lehet, hogy ami egyik gyermeknél bevált
módszer, az nem biztos, hogy a másik gyermeknél be fog válni.
- Nem kellene végre itt, egy prűd környezetben olyan
kérdésekről is beszélni, amelyekről, esetleg ha szóba kerültek volna, ez a
cselekedet nem történik meg?
- Annak ellenére, hogy prűdnek nevezte ezt a községet,
vagy ezt a környéket, nekünk erről természetes, hogy beszélni kell. És
beszélünk is a gyerekekkel. Különböző felvilágosítást, különböző, hát
úgynevezett szexuális előadást tartanak itt a gyerekeinknek. Szexuális témáról…
Elnézést.
- Önök valójában nem is szülők, de a kollégája mégis azt
mondta az előbb, hogy igen is, mi szülőkké kell, hogy váljunk itt, a gyerekek
hétköznapjaiban. Bármilyen pozitív szakmai kisugárzása van Önnek, de
tizenkettő-tizennégy gyerekkel, nekem ne magyarázza senki, hogy eredményes,
hosszú távú munkát lehet folytatni akkor, amikor ezek a gyerekek még
szellemileg is hátrányosak.
- Hát egy csoportban, az iskolai tagozatban általában
tíz-tizennégy gyermek van. És a többi csoportban, tehát a diákotthoni és a
gyermekotthoni csoportban is, ezt nyugodtan elmondhatom, jut egy-egy
szakképzett nevelő. Kivételt képez a két lakásotthon, ahol öt dolgozóra nyolc,
illetve tíz gyerek jut.
- Ez nem felháborító szám?
- Hát igen, de ez van, és ezzel kell dolgoznunk.
Valójában dupla létszámra lenne szükség. Például. Most a gyermekotthon
dolgozóinak a száma harminchárom, és a kiszámolás alapján ötven dolgozóra lenne
szükségünk.
- Ha ez az ötven szakképzett ember az Ön irányítása alatt
a rendelkezésére állt volna, akkor is előfordult volna ez a tragikus cselekedet
itt a falakon belül?
- Igen, előfordulhatott volna.
Persze kérdés. Valójában, ami történt, az a pedagógia
kudarca? Lehet, ezt nem is az igazgató asszonytól kellene
megkérdeznem. Itt küszködik csapatával, pár kilométerre az
országhatártól…
Itt, a világtól elzárva és soha senki nem kereste meg
őket, ha egy embert vissza tudtak adni az életnek. Soha, ha mosolyt talált volna a belépő az arcukon. Nem. Most ők azok, akiken el kell verni a port. Az olcsó szappan illatát árasztó megyei hölgy elég hamar
elhelyezkedett a hivatali kocsiban, miután az épület előtt még elfogadta az
ügyeletes jópofízásokat. Mit mondhattak volna neki?
Hogy menj a fenébe? Vagy, hogy tudod, mit? Gyere ide te is dolgozni, legalább
kisebb lesz a létszám hiány. Bár. Lehet. Ez az igazgatónő és csapata igényes. Lehet, alkalmatlan lett volna azt csinálni, amit ily
magasból leesett eleganciával ellenőrzött.
Visszatérve…
- Kudarc e, ami itt történt? Az intézményesített
pedagógia kudarca, vagy az itteni pedagógusoké?
- Hát, mi, akik itt dolgozunk, kudarcként kezeljük ezt a
dolgot, mert megtörtént az eset. De viszont mi arra tudjuk ezt visszavezetni,
hogy ezek a gyermekek, akikkel történt ez az eset, későn kerültek a
rendszerünkbe. Nagyon sok negatív hatás érte őket, nagyon sok negatívummal,
rossz élménnyel kerültek áthelyezésre. Ez is a dolog lényegéhez tartozik.
- Hozták annak a sablonját, modelljét, amit itt meg
mertek tenni?
- Igen, ezt a modellt hozták magukkal.
Szendrei Sándorné egy külön történet… Olyan tájékozódási
pontja a magyar állami gondozásnak, mint Párizsnak az Eiffel torony, Pisának a
ferde torony, Londonnak a Big Ben… Sokszor elhallatszott messzebbre is a szava, mint a Big
Bennek. Sokszor jobban is megdőlt emberileg, mint a ferde torony.
Masszív mai is. Amikor felhívtam, beszélgessünk Tornanádaskáról, a
telefonba mondott egy olyan szép, slafrokos mondatot, ami talán valami központi
bizottsági határozatba biztos beleillik, de abszolút nem jellemző rá…
Eszerint ez a célcsoport, nem volt nevelhető az ilyen
újfajta közösségekben. Gondolom, nem ez a véleménye állt ragaszkodása mögött,
amikor a Bányainak volt az igazgatója. Amikor azért toporzékolt, hogy a Bányai
márpedig maradjon meg? Tehát, lehet, hogy a modern pedagógiát tükröző irányzat
ellen haladt? De ő mégis tudott győzni, amikor az okosok úgy döntöttek,
több százmillió forintot fordítanak a Bányai megmentésére.
- Nem vagyok a rendszer ellen, nem azt a rendszert
védtem, hanem azt mondom, hogy lakásotthonban nem minden gyerek nevelhető
együtt. Egymás mellett él a gyermekotthon, és egymás mellett él a lakásotthon.
A gyerekotthonnak van lakásotthona, és sok gyerekotthon a lakásotthonba csak
azokat a gyerekeket költözteti ki, akik biztonsággal nevelhetőek együtt. Azok,
akik nem rendelkeznek olyan devianciákkal, hogy szakmaiságot is tegyünk a
dolgokba, hogy a többiekre nézve, vagy önmagukra nézve veszélyt jelentsenek.
- Tud arról, hogy ez a cselekmény nem egy intézet falai
között, hanem az úgynevezett Ön által most dicsért lakásotthonban történt?
- Én nem dicsérem a lakásotthont, és nem szidom a
lakásotthont. A lakásotthon egy nevelési forma. Valóban a lakásotthon
megpróbálja azt a közösséget leutánozni, ami egy jó családban elő kellene, hogy
forduljon.
Látja rajtam, közbe akarok vágni, gyorsan hozzá teszi: -… bár én azt mondom, hogy Magyarországon egy jó
családban nem tizenkét gyerek van általában. A lakásotthonok pedig ezzel
szemben tizenkét főre készülnek.
- A csicskáztatás, vagy hasonló, nálunk másképpen
alakult… kezdi Danyi Imre a fóti visszaemlékezéseit… - nem alakultak ki ezek
így kristálytisztán… Elnyomó és elnyomottak… Csicskáztatók és csicskák… Lehet,
ma már szebbnek tűnhet minden, de visszaemlékszem, az egymásra utaltságban, aki
erősebb volt, az segített a gyengébbnek.
Újra kanyarodjunk vissza Szendrei Sándornéhoz:
- Bocsánat, de hát egy középszerű családban is kialakul a
csicska - rendszer. Egy 18 éves srác azt mondja a négyéves öccsének, hogy hozd
ide a zoknimat! Rosszabb esetben azt, hogy mosd ki a zoknimat. Önök,
szakképzett pedagógusok miért gondolják azt, hogy egy
nyolc-tíz-tizenkettő-tizennégy fős közösségben, amit Önök közösségnek neveznek,
ahol együtt van egy négyéves gyerek a tizennyolc éves gyerekkel, hogy ott nem
szélsőségesebben alakul ki a csicska rendszer?Újra kanyarodjunk vissza Szendrei Sándornéhoz:
- Én azt nem nevezném csicska - rendszernek, ami a
családban van, mert a testvérek között valahol természetes dolog, hogy egymáson
segítsünk. Nem kell annyira kisarkítani a dolgokat, hogy csicska - rendszer!
Miért lenne csicska - rendszer az, hogy mosd ki légy szíves a zoknimat, vagy
csináld meg ezt, vagy azt, meg amazt? Igen az anya, meg az apa a családban az,
aki összetartja a gyerekeket, nem magától megy el a tizenhat éves fiú az óvódás
testvéréért, hanem azért, mert az anyja elküldi. Esze ágában sincs elhozni a
húgát vagy az öccsét, hanem azért, mert egyszerűen rákényszerül a
munkamegosztásban. Ugyanez van bent egy lakásotthonban is. Én inkább azzal
értek egyet szakmailag, hogy olyan gyerekotthonok működjenek, ahol önálló,
egymástól elkülönült lakóterek vannak. Ahol egy bizonyos gyerekcsoport
megfelelő körülmények között él. Néhányan egy hálószobában, egy nappaliban,
konyhában megtanulják azt az életmódot, amit egy gyereknek, ha férjhez megy
vagy megnősül, azért tudnia kell… Háztartást vezetni, emberek között mozogni.
Tehát abból a hátrányból kitörni. Ezt nem biztos, hogy a lakásotthon csinálja
meg csak egyedül jól. Volt Magyarországon több példa arra, hogy lakásotthonban
történtek extrém esetek, na de erről azért a szakmai berkeken belül lehetett
hallani. Jó magyar szokás szerint – és ezt el kell mondani, - a lakásotthont is
úgy kezdtük egyből megvalósítani, hogy nem volt kellő kipróbálás, tapasztalat
se volt sehol. A szakma persze kiforrja majd magát, csak ugye, hát nagyon
szomorú, mindez gyerekáldozatba kerül.
Kérem, tereljük vissza a beszélgetést a Tornanádaska ügy
felé…
- Valamennyit tudok erről a Tornanádaskai dologról… Volt
az egyik elkövető, aki megszökött a tette után… Hazament, ez volt az első
dolga… Utána elment egy kollégiumba, és utána mégiscsak jelentkezett ebben az
otthonban. Ez volt a három napjának története. Most elképzelem, vajon otthon
mit mondhattak neki? Mit mondhattak a kollégiumban, ami alapján mégiscsak
visszament ebbe az otthonba, ahol a rendőrség őt elkapta? Biztos vagyok benne,
hogy nem vállaltak vele semmilyen közösséget, különben nem jött volna el. Ez a
gyerek – biztos vagyok benne, - tudta, hogy nem jót csinál. Bármit is mondott,
bármit is látott otthon, ő ezt tudhatta, hogy ezt, hogy ilyet, nem szoktak csinálni
sehol. Valószínű, hogy a családja nem fogadta be a saját gyereket és elküldte.
Tehát az a közösség, ahonnan ő származott, nem akart vele közösséget. Hiszen,
ha kinyitjuk a televíziót, vagy meghallgatjuk a rádiót, azért látjuk a
cigánycsaládoknak a kiseprűzését különböző falvakból, vagy a házuknak a
felgyújtását. Az otthoni család, lehet, hogy nem akart egy újabb rosszpontot
szerezni, tehát nem vállalták ezt a gyereket. A kollégium mit tehetett volna
vele? Ki dicséri meg egy ilyen cselekedetért a gyereket? Azt gondolom, a
gyereket senki nem próbálja megérteni most ebben a helyzetben. Azt a két fiút
most senki nem akarja a keblére ölelni. Legfeljebb annak a gyerekotthonnak az
igazgatója, aki a gyerekeknek még jelenleg is a gyámja, mert ő megpróbál nekik
valamilyen módon segíteni. Vagy legalábbis, gondolom, keresi a magyarázatot. Ez
a három gyerek Canossát járt három napon keresztül, próbált valamilyen
menedéket találni. Hova tudjon menni? Nekik nincs más otthonuk.
Bebizonyosodott. Mégiscsak egyetlen lehetőségük a gyerekotthon. Csak oda tudtak
menni, ahol tettüket elkövették. Ez egy olyan borzasztó dolog.
Persze, amikor a tett napvilágot látott, sokan bicskát
húztak, kiáltoztak rendőrért, bíróért, vagy hóhérért. A rendőrség a fiatalkorúakat átadja az ügyészségnek, az
ügyészség vádat emel, a bíróság elítéli őket, kapnak négy-öt, vagy akárhány
évet. A nevelőket, a pedagógusokat, a gyámokat a hatalom
illetékesei jól szétcincálják, felelősségre vonják.
- De vajon a hatalom illetékesei mikor jutnak el a szülőkhöz?
- Nem jutnak el a szülőkhöz, mert a szülői felelősség
soha nem kerül szóba. Szóba kerül a legtöbb esetben, mikor egy gyereket
megvernek, vagy meggyilkolnak, vagy valami ilyesmi van, de az, hogy egy
gyereket rosszul nevelték, meg rossz példát mutattak neki, azért őket senki nem
fogja semmiért elítélni. – jegyzi meg Szendrei Sándorné. - Itt Önnek igaza van,
amikor azt mondja, hogy valóban a pedagógusokban, a gyerekfelügyelőkben, a
gyerekotthonokban, az ott maradt gyerekekben, szóval mindenkiben meg lesz
találva a megfelelő hiba, de a szülőket senki nem fogja felelősségre vonni,
hogy ilyen gyerekeket neveltek, vagy ilyen problémákat idéztek elő a felelőtlen
magatartásukkal.
2003. szeptember 8-án olvasom a hírt, miszerint „Négy év
illetve két év tíz hónap börtönre ítélte a bíróság azt a testvérpárost, akik
még tavaly nyáron többször is erőszakos közösülésre kényszeríttettek egy
hatéves kislányt a Tornanádaskai gyermekotthonban. „
Hát… Ez sajnos, nem az az eset, amit én ismerek
Tornanádaskával kapcsolatban. A gyermekek gyámja is rosszul tudta a valóságot? Azaz nem is az előbbiekért jelentette fel a két
gyermeket?
Mert milyen érdekes. Most már utólag az a cselekmény, hogy „ A 14 és 16 éves fiúk cukrot ígértek a kislánynak, azzal csalták be a szobájukba, ahol levetkőztették, és fajtalankodtak vele.” Tehát, ha jogerőre emelkedik, irány a tetteseknek irány fiatalkorúak börtöne. Majd ott megnevelik őket. Meg. A nevelői társadalom gondja pedig letudva? Letudva.
- Harminchét éve már, hogy elkezdte. De amikor Ön a
szakmát elkezdte, akkor is voltak erőszakok?
- Mondok egy példát… Teca egy bűbájos cigánylány volt,
aki írni-olvasni nem tudott, többször megjárta a börtönt, mert mindig minden
problémáját azzal oldotta meg, hogy leszúrta a vele szemben állót. A Rákóczi
téren a Teca azt mondta, ha most valaki valamit mond neki, akkor hasba szúrja.
Valaki mondott valamit. Hasba is szúrta.
- Maga pedig ment utána a bíróságra és tanácsot adott
neki.
- Az még a gyerekotthonban volt, amikor az én
gondozásomra volt a Teca bízva… A rendőrség fogdájában Teca azt ígérte, ha a
bíróságra kerül ez a hasba szúrásos ügy, bizony a bírónőt is hasba fogja
szúrni. Hát aztán a bírónőnek meg is ígérte a bíróságon. Le is ültették. Ez
nagyon sok éve, vagy húsz évvel ezelőtt történt. Volt erőszak. akkor is.
Összetörték a gyerekek a berendezést, akkor is megverték egymást. De az erőszak
akkoriban nem az volt, hogy mondjuk, egy lány eladjon egy másik lányt
prostituáltnak. Tehát az a szabadosság, tehát az a szexuális szabadosság, ami
vagy a szexuális erkölcstelenség, hogy úgyis meg merem csinálni, az nem volt.
De az volt, hogy összeverekedtek… Az volt, hogy bejött az apuka, anyuka, az
egész cigány rozalina és fölforgatta a gyerekotthonnak az igazgatói irodáját.
Valahogy tisztábbak voltak a dolgok. A cselekedetek megtörténtek. A családban
is volt erőszak. Ugyanúgy volt szexuális zaklatás a családban, csak nem
beszéltek róla. Nem írt ennyit az újság. Hogy lehet ilyet írni? A szocialista
társadalmakban nem szokták a gyermekeket megerőszakolni.
- Hát, - jegyzem meg halkan - ha harmincöt-negyven évvel
ezelőtt is volt ilyen, akkor ez egyfajta ítélet a pedagógia felett. Hiszen Önök
nem tudták elérni azt, hogy mindez megszűnjön Magyarországon. Már a harmadik,
negyedik, ötödik generáció is ugyanezt csinálja.
- Az, hogy a családban a férfinép a kislányokat zaklatja,
az már volt kétezer évvel ezelőtt is, ez nem egy újkori dolog, és nem egy újkori
kitalálás. Ennek a világon semmi köze a pedagógiához.
- Ön használta azt a szót a beszélgetésünkben először,
hogy a cigányok.
- Negyven éves tapasztalatom van. Nagyon sok
cigánygyereket neveltem, cigánylányokat, tehát én a lányokat ismerem inkább. Nem
volt az tapasztalatom, hogy tizennégy, tizenöt éves kor alatti cigány
kislányokat a családban megerőszakolnak. De az igen, hogy a gyerekek mindennek
a tanúi. Tehát ott egy szobában folyik az élet. Ott egy szobában énekelnek,
táncolnak, verekednek, szeretkeznek, megverik egymást, összefeküdnek,
szétfekszenek, tehát a gyerek része mindennek. Hat –nyolc gyerek a családban.
Látják és hallják, hogy mi történik, ha csak nem alszanak el.
De a gyerekek többsége nem alszik el éjfél előtt. Akkor
se nagyon, amikor közlik bármelyikükkel a hivatal dolgozója, hát én téged
intézetbe viszlek. Nem tehet semmit. Ő gyenge az ellenálláshoz… Neki mindeggyé válnak a
dolgok. És a düh, a gyűlölet csak fokozódik benne… Mint abban a nevelőotthonban élő 17 éves fiúban, aki
konyhakéssel leszúrta 15 éves társát. Csak azért, mert az ellopta a magnóját.
A társadalmi hétköznapokban született megoldás egyszerű.Ez a gyerek eleve gyilkosnak született.
Kötélre vele. De aki ítéletet mer mondani, tudja e, hogy ez a két fiú
előtte pár nappal, még együtt horgászott? És kötelet eresztett a jelenlegi helyzet nyaka köré
Demján Sándor is, amikor azt állította, hogy Magyarországon több száz gyermek
hal éhen. És ezzel bizony a pocsolyába nem is pici követ hajított.
Meg is szólalt az úgynevezett szakma. Hát mit beszél ez a Demján? Honnan veszi ezt a
hülyeséget? Nyílt levél is született az egyébként mindeddig
szakmailag támadhatatlan Ferge Zsuzsa vezetésével és megállapították, hogy amit
Demján ki mert ejteni, az nem kínál megoldást, egyébként sincsen igaza, mert
Magyarországon nem halnak éhen gyerekek.
2010 májusában olvastam Demján megállapításáról. Aztán nyilvánosan én is megszólaltam.Én lettem az újabb céltábla…Ne szólaljon meg egyetlen ember sem az éhezők világáról,
akik nem érezték, összeszűkült gyomruk, majdnem közeli éhhalált jelző szúró
fájdalmát.
A tatabányai anya, a nyíregyházi anya, a meghalt édesapa
és a gyerekeket az éhhaláltól és fagyhaláltól megmentő önzetlen segítő nő... A polgármesternő, aki azt mondta, inkább dögöljenek a
gyerekek éhen, de ennivalóra nem ad egy büdös fillért sem, legfeljebb kondomra...
És mindezt bele a Magyar Rádió mikrofonjába...
És még nem beszéltem a sok lilaharisnyás mindenhez értő
hiénákról. Szóval Demján úr, kellett ez a kavics.Ugye látja maga is, milyen nagy az örvény. És megírtam Demjánnak, lényegtelen is lehet, hogy
tizennégy évet voltam állami gondozott, a nevelőszülők számát, nevét, ahonnan
megszöktem már hét éves koromtól, szinte fel sem tudnám sorolni. Demján Sándornak teljes mértékben igaza van, milyen
érdekes, hogy az általa kiváltott reflexiók csak hímeznek - hámoznak, igaza
van, de mégse...
Ez a stílus, mindig is ez volt a stílus... Hány száz és hány ezer gyermekkel, szülővel, nevelővel,
pedagógussal, gyermek védelmissel, gyámügyessel beszélhettem, készítettem
interjút, riportot, szerte az országban, amikor a Lelencek című könyvemen
dolgoztam. És a szakma mosta a kezeit. Nem is tudom. Bizonyos előítélettel fogadtam Demján Sándort, de amikor
jobban elmélyültem munkásságában, nagyon is megértettem Őt. Tisztességes - értékes ember. S, ha kiáll a nyilvánosság elé véleményével, a gyermekek
érdekében, javaslom, végleg fogják már be a szájukat azok a szakmai hiénák,
akik évek, évtizedek óta jól, nagyon is jól megélnek a lelencek kárára...
Igaz, én megtettem, amit megtehettem, bár soha nem
találkoztunk, valahol igazolását látom Demján Sándor ágyúdörrenés szerű
hangjában a lelencek, az állami gondozottak, a magukra hagyott, igenis,
éhhalálra ítélt gyermekek világáról leírt minden soromnak.
És megköszöntem Demján Sándornak, hogy ki mert állni
véleményével.
- Beszélgettem a Tornanádaskai otthon egyik vezetőjével,
aki nyilatkozta is a sajtóban, hogy valamiféle lelkifurdalása van. Neki és a
kollégáinak is. Mert mintha a prűd társadalomban és a prűd környezetben nem
fektettek volna semmiféle hangsúlyt a szexuális nevelésre. Egyáltalán ez még
mindig tabukérdés különféle nevelőotthonokban, intézetekben,
gyermekotthonokban, gyermekközösségekben? Talán ez lehetett az oka annak, hogy
valójában a gyerekeknél inkább az dominált, amit hoztak otthonról, semmint az,
amit el sem mondtak nekik?
- Én azt gondolom, hogy ez nemcsak a gyerekotthonokban
jellemző, hanem az egész európai pedagógiai gondolkodásmódra. Ezek tabu témák.
Családban sem nagyon beszélnek a szexualitásról… A gyerekeket nem nagyon
szokták a szülők felvilágosítani. Az iskolában a biológiatanárnak adták ki már
évtizedek óta ezt a feladatot, aztán lelke rajta, vagy megcsinálja, vagy nem
csinálja meg. Általában hív egy orvost, aki mond valamit a női meg a férfi
testnek a felépítéséről, de ezekről a dolgokról nem szeretnek beszélni. Nem
szeretnek beszélni fogamzásgátlásról, nem szeretnek beszélni AIDS-ről, nem
szeretnek beszélni terhességről. Mindig valamilyen rózsás álom az egész téma.
Jönnek a rózsabimbók, meg a megtermékenyítés, meg akármi, de úgy igazából a
gyerekkel senki nem beszél. Erről ők egymásnak beszélnek, meg amit láttak a
televízióban, meg akármilyen filmen. Vagy pornófilmben, vagy akármicsodában.
Nem tudom, mire gondolhatnak a rács mögött a
Tornanádaskai tettesek? Vajon monologizálnak? Hogy különben is. Beszélnek nekem
ezek a csodálatos felnőttek. Erkölcsről, meg tisztességről, udvarlásról és
virágcsokrokról. Meg aztán most rács mögött tartanak? Aztán meg elítélnek? Ezt mondja mindenki.
Mert tettem, amit tettem…
De nem én vagyok annak a két felnőtt férfinek egyike sem, aki megtámadott egy 14 éves kislányt a város egyik utcáján.
Nem én voltam egyik sem, aki lefogta. Nem én voltam az, aki erőszakkal közösült vele. Én csak az újságban olvastam, hogy ők mit tettek. Ki mer ítélkezni felettem a felnőttek által hozott tőrvények szerint a felnőttek nevében?
De nem én vagyok annak a két felnőtt férfinek egyike sem, aki megtámadott egy 14 éves kislányt a város egyik utcáján.
Nem én voltam egyik sem, aki lefogta. Nem én voltam az, aki erőszakkal közösült vele. Én csak az újságban olvastam, hogy ők mit tettek. Ki mer ítélkezni felettem a felnőttek által hozott tőrvények szerint a felnőttek nevében?
Az a 30 éves férfi, aki két 13 éves és egy 14 éves
kislányt alkohollal kínált, majd bódult állapotukat kihasználva pornográf
felvételeket készített róluk a parkokban?
A gyerek egyedül marad gondolataival, kérdéseivel. Mint mindig. Csak akkor kap tapsot, ha a szavaló versenyen szépen
mondja Petőfit, jól festette ki a bejárati ajtót, szép képet rajzolt a tanári
szobába.
Egy 19 éves lány Veszprém megyében hétfőn hajnalban
hazafelé tartott, amikor négy támadója berángatta egy Ladába, majd Uzsa
külterületére vitték, ahol mindannyian erőszakosan közösültek vele. Az a négy azt hitte, nekik mindent szabad. El kell venni, amit nem adnak. Nekik mit adott az iskola? Vagy megkérdezzem, mit adtak a szülők? Mi lenne a közhelymentes válasz?
Történetek, igazságok, tragédiák.
Kinek a tragédiája, hogy egy 14 éves ároktői fiú
megerőszakolt egy 7 éves helybéli kislányt? A 7 éves kislány egy este éppen
nagyapjától tartott hazafelé, amikor a fiú megállította őt. Arra kérte, hogy
menjenek el együtt almát szedni. Ehelyett azonban erőszakoskodott a kislánnyal.
- Azt mondta senkinek ne mondjam el, mert elviszik a
börtönbe – nyilatkozta a kislány.
Az eset óta egyébként ároktő utcáin mindennaposak a
verekedések. A lány rokonai elégtételt akarnak, a fiú szülei pedig
azért mérgesek, mert szerintük ártatlanul vádolták meg a 14 éves gyereket. A dolog el lesz intézve. A legkönnyebb módon. A 14 éves fiút gyermekotthonban helyezik el.
Innen számítva már nem a társadalom gondja, hanem a
társadalomtól jól elrekesztett állami gondozott intézményrendszeré. Lesz mit
szidni, elítélni.
- Hogy is volt? – kérdezem Szendrei Sándornét -
Bekopogtatott magához egy gyerek, és megkérdezte Öntől, hogy igaz-e az, hogy
gerincferdülést okoz, ha önkielégítést végzek?
- Én hozzám nem kellett bekopogtatni, mert én mentem be a
gyerekekhez, én hoztam fel ezeket a témákat, de nehogy ám azt higgye, hogy ez
jellemző. Nagyon kevés ember mer beszélni, vállalni a szexuális témákról a
beszélgetést a gyerekekkel. Nem egy kellemes dolog. Nem egy kellemes dolog,
mert maguk a gyerekek is prűdek. Mindegy, hogy bármit is csinál az a gyerek,
akkor is prűd. Mert van benne egy kialakult kép a felnőtt ember szerepköréről.
Ahogy egy 6 éves kisgyerek nem tudja, hogy ővele mi történik, amikor az apuka,
vagy a nagybácsi, vagy akárki őt szexuálisan zaklatja. Nem az apuka a hibás,
hanem ő saját magában keresi a hibát, mert ugye bele van kódolva, hogy a
felnőttet szeretni kell, tisztelni kell, mert az megvéd, az óv. Az apának az a
dolga, hogy megteremtse a családi tűzhelyet, vagy dolgozzon, vagy mit tudom én,
mi a búbánatot csináljon. De igazából a gyerek az nem arra nevelődik… Nem, mert
igazából nincs benne a nevelési kódrendszerükben az, hogy a gyereket
szexuálisan nevelnünk is kellene… Mert igaz, nem természetes dolog, hogy egy
felnőtt férfi, az apa egy kisgyerekhez így közeledik. A gyerek biztos, hogy az
egészből azt a tanulságot vonja le, hogy ő a bűnös. Ő a hibás. Biztos vagyok
benne, hogy minden prostitúciónak ez az alapja. Negyven éven keresztül nagyon
sok olyan gyerekkel beszélgettem, olyan lánnyal, aki kikerült az utcára, és
árulta magát… Egyik se szerette a testét. Tulajdonképpen az, hogy ő eladta a
testét, az a gondolata volt a háttérben, hogy ő nem is érdemel mást. Az ő teste
nem érték. Egy dolgot nem tud a pedagógia megcsinálni, vagy talán nem is
ismerte még fel. Hogy megtanítsa az embereket arra, hogy szeressék önmagukat. A
gyerekeket. A gyereklányokat.
Hát…
Szeretethiányban igazán nem szenvedhetett az a férfi, aki
állatgyűjtő hobbiját arra használta fel, hogy a lakására csábítsa a gyerekeket,
nézzék meg milyen szép állatai vannak. Sőt. Túláradó szeretet volt benne. Gondolta, jusson belőle másnak is. Aztán a különböző korú fiúkat negyven esetben
megerőszakolta.Elgondolkodtatott Szendreiné minden szava.Miért hisszük, hogy nincs a gyermek és a felnőtt között
antagonisztikus, azaz feloldhatatlan ellentét?Mert a gyerek mindig alulról nézi a számára mindig nagy,
ismeretlen és magas világot. Mindig meg kell kérdeznie, teheti, amit akar?
És, amikor engedélyt kap, teszi, csak mert engedélyt
kapott. És úgy teszi, ahogy elvárják tőle… Ha pedig nem?
Jobb esetben oktatást, aztán dorgálást, később büntetést,
aztán súlyosabb büntetést kap… Nem fért bele a felnőttek értékrendjébe, amit
tett. De a hülyének nézett gyerek tudja, a felnőttek értékrendjébe minden
belefér, amit tett, vagy amit tenne holnap. Mégse kap engedélyt szólni, meg se kérdezik. Vele mindig
elhitetik, hogy alkalmatlan az önállóságra. Kivéve, ha mondják, gyere, építünk itt a vízparton egy
homokvárat. Aztán lassan lemegy a nap… Papa az órájára néz, a család szedi sátorfáját, irány
haza, irány tévé, a sör, a fekvés. Másnap legfeljebb az esti, fegyelmezett sétával
összekötött fagylaltozás.
Egyszóval a rend.És az úgynevezett rend világában hallja, hogy az egyik
felnőtt, aki negyven gyereket erőszakolt meg, olyan félelmetes helyzetet
teremtett, hogy azok felett is uralkodni tudott, akik oly fiatalok voltak még,
hogy fel sem fogták, mi történik velük. Olyan félelmetes és manipulatív légkört elevenített meg a
meggyalázott gyermekek számára, hogy a nagyobbak azért nem szóltak senkinek,
mert vagy alkoholt kaptak, vagy kisebb állatokat a cserében a hallgatásért.
Tóth Pál leveléből – részlet:
Életünk a maga csendességében folydogál, amit pusztán
olyan események zavarnak meg, hogy a Megyei Közgyűlés közelmúltban hozott
határozata szerint 2005. július 1-től le kell válnunk a Tornanádaskai többcélú
gyógypedagógiai intézményről. A döntés nem különösebben rázott meg, nekünk ugyanis
rosszabb még akkor sem lehet, ha egy csapatba soroltak bennünket a tőlünk 50-90
km-re lévő kurityáni, nagybarcai és ózdi gyermekotthonokkal. A fenntartó anyagi megfontolásokkal indokolta döntését. Milyen kár, hogy a változástól a szakellátásban lévő
gyermekeknek és fiatal felnőtteknek semmivel sem lesz jobb, könnyebb és szebb
az élete, s bár negyven – ötven embert majd el tudnak bocsátani, itt most nem
részletezendő okok miatt, ezzel egy fillért sem fognak megtakarítani. A bennünket
közhírhedtté tett erőszakos közösülés egyik elítéltje néhány hónappal ezelőtt
szabadult. Természetesen visszafogadtuk a gyermekotthonba, és természetesen
semmi gond nincs vele. Elképzelhető, hogy 2002-ben a büntetőeljárás bajnokai
valamit elrontottak ebben a történetben?
Szendrei Sándornénak mindezt nem kell elmondani. Ezer
ilyen esetet tud és ezeregyszer is felkelt, elindult, hogy változtasson…
Mindenesetre megkérdezem.
- Többen azt állították, hogy abban az ötéves kislányban,
akinek a szeme előtt ez a két fiú önkielégítést végzett, mindez olyan mély,
maradandó nyomokat hagy vagy hagyhat, ami az egész életére kihat. Vagyis ez a
gyerek most már besorolható oda, akinek az életét ez a két fiatal fiú végleg
tragédiába sodorta?
- Ezt nem lehet száz százalékban kimondani. Megvan rá a
jó esélye ennek a kislánynak, hogy egy életre egy utat kijelölt neki ez az
élmény. De lehet, hogy szerencséje van. Nem tudom.
- Sokan azt mondják, hogy az ilyeneket rács mögé kéne
juttatni. Olvastam valahol, hogy ezeknek harminc évet kellene adni. Ön, amikor
elkezdte a szakmát, Ön is – nevezzem így – a végső kétségbeesésében, de rács
mögé küldött gyerekeket.
És mielőtt válaszolna, eszembe jut a tökrészegen tántorgó
nagymama, akit a rendőrök igazoltattak. Éppen babakocsiban tologatta unokáját.
A járőrök kórházba szállíttatták az idős asszonyt, a gyermeket biztonságba
helyezték. De ez már bohózat. Mint az egész világ, amit lentről lát a gyerek.
Vagy a babakocsiból.
- Igen, így volt. Én is kénytelen voltam rács mögé
küldeni gyermekeim egyikét. Akkor, amikor az ember elkezd számolni, hogy van
egy gyerek és van tizenöt, most melyik a fontosabb? Valahol döntenem kell. Fel
tudok menteni egy olyan gyereket is, aki valami olyasmit elkövetett a többiek
ellen érzelmileg, de nem tehetem meg, hogy azt a tizenötöt hagyjam szenvedni.
Pedig mégis ezt teszik számtalanszor. Azt mondja ugye, hogy a társadalom fel
van háborodva. Most bezzeg a két Tornanádaskai gyereknek a felnégyelését
követelik, meg a felakasztását. Hát valószínű, hogy nem néznek be a saját
ablakukon éjszakánként, hogy ők mit csinálnak a saját családjukban, vagy a
saját családjukkal. Valószínű, hogy ez a két fiatalember olyan helyről jött,
ahol mindennapos dolog, hogy szexuális játékok és cselekmények zajlanak a
nappalokban meg az estékben. Amit persze láttak, szóval, amiben éltek. Úgyhogy valószínű, ez a két fiú olyan hihetetlenül
alacsony színvonalon áll gondolkodásmódban, érzelmileg, szóval, hogy ha ők
tudnának jól szeretni, tisztességesen szeretni, ahogy egy tizenöt éves
kamasznak szeretnie kell anyját, testvérét, akkor ők soha nem tennének meg egy
ilyen dolgot… Hogy egy hatévessel, vagy egy ötévessel ilyet csináljanak. A
gyerekeket nem tanították meg időben, hogyan kell szeretni.
Tényleg. Meg kellene tanítani a gyermeket időben szeretni? De kinek van erkölcsi joga átadni az érzést, ami
szeretetnek neveznek? Annak a hétgyermekes házaspárnak, akik egy este kocsmába
indultak, felügyelet nélkül hagyva a gyermekeiket? Azoknak, akiknek az otthon hagyott egyéves csecsemőjük,
kocsmai iddogálásuk ideje alatt megfulladt?
Szendrei Sándorné sok mindent látott és sok mindent nem
akart látni…
- Egy bizonyos nevelő Tornanádaskán odáig jutott a
látottak alapján, hogy azt a gyereket, aki az ő gyámolítottja, hiszen ő a
gyámja, egyszerűen elment a rendőrségre, és feljelentette. És most egyfajta
pedagógiai dilemmában van, hogy helyesen tette-e?
- Ön mit tett volna a helyében?
- Ugyanezt tettem volna én is, mert nem lehet azt
eltűrni, hogy kisgyerekeket zaklassanak nagyobb gyerekek. Ebben az esetben nem
tehetett mást. Meg kell védeni a kicsiket, és ezt meg kell tanulnia a nagyobb
gyereknek. Rettenetesen kegyetlen dolgok ezek. Mint gyámnak, neki valóban
ugyanúgy védenie kell a tizenhat-tizenhét évest, meg a tizenöt évest, meg a
hatévest is… De… Családban is történt olyan, hogy a szülő feljelentette a saját
gyerekét, mert szexuálisan zaklatta a kistestvérét. Sőt, el is ítéltek a
gyereket emiatt. Ezek borzasztó és iszonyatosan nehéz dolgok…
Utóirat:
Tóth Pál, immár nyugdíjas…
Nyugdíjasnak lenni nem jó, lényegesen rosszabb, mint 25
éves pályakezdő titánnak! Nem is váltam volna még "korkedvezményes
munkanélkülivé", ha a feleségem egészségi állapotának romlása ezt nem
kívánta volna meg. Történelmi távlatban, 1970-ben azonban elkövettem az
eredendő bűnt, hagytam magam általa elcsábítani, s most Piszkos Fred után
szabadon mondhatom: "Aki szurkált, viselje a következményeit!" Hozzá kell tennem, ezért nem tekintem sem hősnek, sem
áldozatnak magamat, egyszerűen igyekszem teljesíteni az "ásó, kapa,
nagyharang" vállalásomat! Sokat olvasok, írogatok, ápolgatom a rokoni és baráti
kapcsolataimat, megpróbálom segíteni fiaimat és menyeimet az immár három unoka
"emberré faragásában".Külső munkatársként / szimpatizánsként segítem
gyermekotthonunkat, van tehát feladatom.Ez nem akadályoz meg abban, hogy az
őszi személyes találkozást őszintén várjam és reméljem.
Ebben bízva s mindkettőtöket nagyrabecsüléssel és
barátsággal üdvözölve
Maradok tisztelettel:
ny.Tóth Pál
