1956 - 1989 - 2013.
A proli, a lenézett senki,
kérdez, vagy jobban mondva kérdezni szeretne, de nem válaszol,
ki fanszőrzetét mértani pontossággal ívesre varázsolja, belakkozza, álljon, átkandikálva annak minden szála a márkás bugyi hajlatain...
- NA, EZ AZTÁN BEVEZETŐ!
- fanyalog a jólnevelt amnéziás bunkók hadának vezérszárnya,
és körbe néz, nem tudja, mi legyen a véleménye?
Hát t elmegy Délegyházán a helyi önkormányzati testület ülésére,
csak akad ott egy igazi véleményvezér,
aki elmondja,
igaz- e a mondás,
miszerint
- CSATTNAK ÉS FASZNAK BALRA VAN A HELYE!
És rájön, kispapok álszent gyülekezetébe cseppent,
a helyiek úgy szarnak a saját közéletük irányítóira,
mint
Fosos Panna vendégségben a vécé ülőkéjére...
Szereplőire...
Mert viszontválasz ez a jól megtervezett szinházi előadás,
a sorozatosan megtervezett szini előadás része,
hol bohocparádé részese lehet,
akit éppen a helyi testületi ülésre vezényel jobb sorsra érdemes percbeosztása...
Mert már nem hisz már az ember
a hamis prókátoroknak...
A szélütött had széldelgő katonáinak...
Vert sereg - hallgatag, néma, levitézlett huszárainak,
ló és mind jobban fogyó abrak nélkül...
Mert el kell dönteni, új frontot nyitnak?
A szemétből és szarból is aranyat varázsolnak még a láda fiába,
vagy átmentik
a reményt, a vak illúziót,
hogy vár e még rájuk valami?
A rácsos lét?
A mutyi szabadság?
A túlélés?
A felelősségre nem vonás?
Amikor e sorok a világhálóra kerülnek,
éppen valami Üresség emlékezik meg 1956-ról...
De menjen a jó kúrva anyjába,
aki megállva a damaszkuszi úton,
eldugva aranyat, telket, mutyi ékszert és mutyi bútort, mutyi házat és mutyi hazát,
a forradalmárok szentségéről papol,
de nem szól nagyanyámról,
ki percről - percre bele döglött
az úgynevezett forradalomba,
mert a ház úri,
de büdös kúrváinak hordta szatyrában innen - onnan a városből és azok kirakataiból a tejport, a sürített tejet, a cukrot, a krumplit, hogy aztán leköpjék és takarodjanak nyugatra egy Csepel teherautó platóján,
egyedül hagyva őt és engem, az unokáját, egy nagy - nagy pince fekete valóságában...
Mert nekem, a rohadt lelencnek, kit éppen kiadtak az intézetből, mert elterjedt, az oroszok, minden állami gondozottat Szibériába visznek,
nekem nem volt más esélyem,
csak, hogy nagyanyám kopott - koszos,
mindig gyűrödt szoknyájába kapaszkodjak...
Én nem a kisebbség voltam...
Nem voltam cigány, kit fel kell emelni,
nem voltam zsidó, kit meg kelll érteni,
nem voltam Ávós - tanonc, kit fel kellett akasztani,
nem voltam forradalmár, ki csőcseléknek nevezett mivoltjában hitte,
van miért feláldozni magát...
Csóró kilenc éves lelenc voltam...
És igen, az állam nevelt fel,
mert állami gondozott voltam,
és nem voltam soha hálátlan,
de mit tegyek, ha magamra hagyott, csalódott, útszéli csóróvá tett ugyanaz az állam?
A haza és annak összes árulója?
Mert tehet alám
jelzett, fapados,
hideg - rideg piros széket,
- Oda ülj, te rohadék! -
egy senki, vagy két senki,
vagy több senki,
ha
elvetődök egy intézményesített bohócparádéra...
Hol, oly mélyre miért is süllyedne valamely manézs-mester,
hogy megválaszolja, hova üljön
az a
" magánszemély",
aki naiv módon, csak fényképezőgépét szeretné használni?
Vagy rossz emlékei között szerepel
dr. Riebl Antal,
bukás elött álló polgármesternek,
a korábban a lelki szemei elött villodzó zöld fény és ezért minden fényképezőgép kitiltatott a testületi ülésekről?
Mert odáig el sem jutott egyetlen
Handa Banda Bajnok sem,
hogy illedelmesebben is megszólíthatnák a polgárokat?
Például:
És lenullázhatja lehetőségeimet,
hogy esetleg, mi jó,
arra legalább igent mondhassak,
mert
- Ki szamárpadba való, annak ott a helye...
Hátul... Mindenki mögött...
Jelzett székeken...
Hogy ne láss semmit...
Hogy ne hallj semmit...
Hogy csak sétáló árnyakat láss a pipitérben
és hájas hátat, nagy segget,
kopaszodó fej sziluettjét,
ha látni és tudni akarsz bármit is...
És igaz, ültem én szamárpadban, apró, alacsony, zöld, kopott szamárpadban apró koromban, és ott előttem pici asztalka volt, mélyen vájt tolltartóval és tintával, tintatartóval...
És engem nem,
csak önmagát alázta meg,
bele akart sajtolni
gyermekkora fosvékony szalmaszál létébe
visszamenőlegesen is,
ki hátra ültetett a padba,
megbélyegzett senki pózában tetszeleghettem volna,
- ha akarok -,
mert tenni, miért ott voltam,
semmit nem tehettem...
Írhattam ölemben,
mint
Petike a cigánysoron harmincvalahány éve a petró fényénél...
Fényképezhettem volna,
szemből
csak
a település díszhuszárját,
oldalról,
profilból az ájtatos szenteket,
aztán kész...
- Itt aztán megdögölhetsz tudósítói szándékoddal együtt!
Mert sikerült azért e dögrovásra ítélt helyzetben gyűrt papirra vetnem, hogy
1.
" A polgármester a testületi ülés elött két perccel kanyarodott be - index nélkül - az önkormányzat udvarára.. "
2.
" A polgármester
szarva - fosva, hányva a KRESZ-re,
fiát akkor is a jobb első ülésen szállította,
- be az önkormányzat udvarára -
jelezve, neki ezt is szabad...
- Pofázzon mindenki azt, amit akar... "
3.
A polgármester beavatottá akar tenni, kipenderedik a helyi tájékoztatási demokrácia oltárához,
a kivetitő elött megáll,
- természetesen a vászon azon oldalán -,
ahol kellően eltakarhatja mindazt, amiről egy Tállai nevü ember papolt neki is a FIDESZ garniturából... -
Az ember semmit nem ért,
az ember semmit nem lát,
az ember semmit nem hall.
Egyébként sem fordul
az
Álmatag Diszhuszár a közönség felé,
ő az alattvalóinak henceg,
mert oly terembe engedték be,
ahol egy mutyi hatalom,
mutyi képviselője etette a nép küldönceit...
Pedig megérthetném, hogy jót akar...
- Széket a sajtónak...
Pirosat.
Hátra...
A testületi ülés közepéig fénytelenséget,
hogy kellően világíthasson
a dadogó,
mindig idézett és mindig szót kapó
Válóczi Tünde bizottsági elnök,
aki mindig közli a Bizottsága nevében,
hogy
- Egyetért mindennel...
( da - dog - va... )
És tényleg jót akart,
tehetségéhez, tudásához, szellemi karakterének megfelelően
a Település Díszhuszárja,
hiszen nyálasan beszélt,
(igaz, kicsit énekelve),
lealacsonyodva a sok hülyének nézett egyedhez, sőt alaposnak tünő választ is adott
egy - egy kérdésre,
és haza is mehetett elégedetten,
mert jó színházat csinált,
beilleszkedő hangot használt a csőcseléknek...
- Óvakodj a hamis prófétáktól!
- mondta valaki, valahol, valamikor
és már nem óvakodom...
Csak várom lenyelje a köz ítéletét,
kortyolja tüdőig
- csókosaival együtt -
a távozás méregpoharát....
