BÖRTÖNBE A BUDAFOKI TERÉZ ANYÁVAL

GUSZTUSTALAN ÉS MÉRHETETLEN DÜHÖT TERMELŐ AKTUALITÁSA VAN AZ ALÁBBI TÖBB, MINT TÍZ ÉVVEL ELKÉSZÜLT RIPORTNAK...

 



RÉSZLET A KILENCEDIK KÖNYVEMBŐL...



EGY VILÁGHÍRŰ ORVOSBARÁTOM AZ EGÉSZSÉGÜGY EMBERT -ORVOST - PROFESSZORT MEGALÁZÓ HELYZETE MIATT ÖNGYILKOS LETT... MEHETETT VOLNA BÁRMELY ORSZÁGBA, MERT TÖBB, MINT TÍZ VILÁGHIRŰ EGYETEM DISZDOKTORÁVÁ VÁLASZTOTTA, DE Ő MARADT... MEGHALNI...ÖNMAGÁT MEGGYILKOLNI... HOL VAN MÁR AZ A SZINÉSZ, NEKEM JÓ ISMERŐSÖM, FELESÉGEMNEK ÉVTIZEDEN ÁT JÓ KOLLÉGÁJA, AKI CSAK ÚGY, EGYSZERŰEN ÁTVETETTE MAGÁT A NEGYEDIK EMELETI GANG KORLÁTJÁN...  ÉS A SZINÉSZ, SZINTÉN E KÖRBŐL, AKI - HOGY BIZTOS LEGYEN - EGY VILLAMOSSZÉKET SZERKESZTETT MAGÁNAK.. ÉS MOST NEM IS EMLITEM A MAGYAR HAJLÉKTALAN RENDSZERBEN ÉLŐK - VEGETÁLÓK NAPI, ÉRTHETETLEN MEGALÁZÁSÁT, A FÉL MILLIÓNÁL TÖBB ÉHEZŐ GYERMEKET...



ÉS MÉG SZÓ SE ESSEN AZOKRÓL A SZEMÉT SZÜLŐKRŐL, AKIK LÁNY - GYERMEKÜKET VONTÁK BE SZEXUÁLIS DOLGAIKBA, SZARBÓL KSZÜLT POGÁCSÁVAL ETETTÉK ÉS PERSZE, MINDENKI MOSSSA MAGÁT... A NAPONTA VELE TALÁLKOZÓ TANÁROK MINDEGYIKE... AZ ISKOLA IGAZGATÓJA... A CSALÁD ÉS GYERMEKVÉDŐK... A GYÁMHATÓSÁG ÉS MINDENKI, AHELYETT, HOGY MINDET ÖSSZE KELLENE GYŰJTENI, JOGÁLLAM IDE - JOGÁLLAM ODA ÉS VALAMELY BÁNYÁBA IRÁNYÍTANI ŐKET, DOLGOZZANAK ITÉLETÜK VÉGNAPJÁIG, VAGY MEG IS DÖGÖLHETNEK...       

 

- Harminckilenc évig magyar – történelem szakos tanárként dolgoztam.

Ez a végzettségem, ez a hivatásom, azon kívül, van egy hitoktatói végzettségem is.

Itt nálam, valójában sérült, sértett és kitaszított emberek húzhatják meg magukat.

Sehova, senkinek nem kellenek és nem kellettek.

A családjuk,  párjuk eldobta őket,  a teljes sikertelenség állapotában kerülnek ide.

Nekik a világon semmi nem sikerül, biztos talaj nincs a lábuk alatt és, a következő napjuk semmilyen szinten nem biztosított, amíg ide nem kerülnek.

És mérhetetlenül lenézik őket.
 

 - Ha számot kellene mondani, mondjuk az elmúlt két hónapban, hiszen volt már 16 és 18 fok mínusz is, hány embernek tudott úgy fedelet nyújtani, hogy ha maga őket nem engedte volna be, akkor Isten tudja mi lett volna velük?

- Harminc körül van a jelenlévőknek a száma, de ez eléggé változó, mert mindig jön kérés, hogy hajléktalan anyukát fogadjunk be, vagy idős embert, akinek nincs hova menni és időnként itt tágulnak a falak.

- Milyen esetben mondja egy embernek, hogy nem engedlek be?

- Azt hiszem, erre még nem volt példa, hogy nem engedlek be. És sehol nem jelenthetem be hivatalosan, hogy én nyitottam egy lehetőséget a hajléktalanoknak. Arra, hogy a saját házamban menedéket kaphatnak leginkább és főleg, a fiatal nők, akik valamilyen okból menekültek a társas kapcsolatból, gyerekkel vagy egyedül maradtan. Ezen túl idős embereket, akiknek nincsenek millióik, talán egy sem, nem hogy több, hogy szociális otthonokba elhelyezkedhessenek. És persze, nincs családjuk vagy egyszerűen nem vállalja őket a létező családjuk.

- És mit hoznak magukkal ezek az idős emberek? Kis nejlon zacskókba a motyójukat és kész?

- Hát többnyire van még, hogy, azt sem, mert menet közben ellopták tőlük. De jönnek ide egy szál ruhában is… Néha az ember elgondolkozik, hogy mitől élnek még? Még rendes téli kabátjuk sincs? De arra is van mód, hogy felruházom ezeket az embereket.

- A fél élete, egyrészt arra megy el, hogy segítse ezeket az embereket, a másik fél élet pedig arra, hogy a hivatalokkal, a hatóságokkal álljon szemben illetve azok állnak magával szemben. Különféle rendőrségi ügyei vannak. Különféle bírósági ügyei vannak. Van olyan pénzbüntetés, amit még nem fizetett be? Vagy talán már nem is akar? Meg aztán magát nem is támogatja az állam, pedig az állna érdekében, hogy ezt az embert legalább abban segítse, hogy másoknak tudjon segíteni.

- A nyár folyamán volt egy ilyen elképesztő élményem. Kaptam egy határozatot, hogy amennyiben nem küldöm az utcára a hajléktalan anyukákat, a gyerekeikkel együtt, akkor különböző szankciókat fognak ellenem elindítani. És ez el is következett. Kaptam egy határozatot, hogy százezer forint pénzbírsággal sújtanak, mert a gyermekvédelmi tevékenységemet nem szűntettem be. Ezt azért elég elképesztő dolog. Mert a gyermekek védelme, megóvása az nem csak, állami feladat, hanem minden, becsületes magyar állampolgárnak a kutya kötelessége. Szememre hányták, hogy én nem kértem működési engedélyt és nem voltam hajlandó megfelelő hivatali eljárásoknak magam és a saját otthonomat alávetni. Elfogadni azokat a kategóriákat, amit az állam előír, meghatároz egy hivatalosan támogatott anyaotthon menedék számára. Kötelezheti is őket, amire akarja, hiszen oda nagyon komoly mennyiségű normatíva megy, én pedig egy fillér állami támogatást nem kapok. Ez az én saját házam és nem óhajtom intézményesíteni és ez az én állampolgári jogom. Én egyszerűen befogadok és segítek.

- Ez a ház egy emeletes épület. Sok – sok szobával. Olyan zegzugok vannak itt, hogy lassan már térkép kellene, pedig nem először vagyok itt, hogy egyáltalán ne tévedjek el. Biztos nem tévedek, minden zugban egy –egy ember vagy egy pici család, vagy egy alakuló család húzza meg magát. Csak azért, mert kint hideg van, hó van. Itt az emberek nem éheznek, nem fáznak. Mi a baja azoknak, akik ezt nem akarják, hogy legyen? Mit tudnak helyette adni ezeknek az embereknek? Tegyük fel, holnaptól bezárná az épületet és ebben a tizenöt szobában maga élne egyedül?

- Semmit nem tudnak mondani. És ezt hivatalosan ki is mondják. Nem írják le, mert az nagy égés lenne, ahogy a fiatalok mondják, inkább csak mondja a Gyermekjóléti szolgálat, a gyámhivatal, hogy mi nem tehetünk semmit. Azon kívül, hogy kifogásoljuk, hogy nincs működési engedély. Nincs működési engedély és nem is lesz, mert én nem akarom. És úgy gondolom, arról, amiért én egész életemben dolgoztam, én magam szeretnék rendelkezni.

- Kérem… Önnek milyen iskolai végzettsége van?

- Harminckilenc évig magyar – történelem szakos tanárként dolgoztam. Ez a végzettségem, ez a hivatásom, azon kívül, van egy hitoktatói végzettségem is. Itt nálam, valójában sérült, sértett emberek húzhatják meg magukat. Hogy ezeket a sérüléseket, legalább, valamilyen szinten ki tudják nőni, be tudják gyógyítani, ahhoz nekik, ugyanazzal a lelki segélyforrással kell élni, amivel én élek. Ezek az emberek kitaszítottak. Sehova, senkinek nem kellenek és nem kellettek. A családjuk eldobta őket, a párjuk eldobta őket és általában a teljes sikertelenség állapotában kerülnek ide. De, hogy nekik a világon semmi nem sikerül, hogy biztos talaj nincs a lábuk alatt és, hogy a következő napjuk nem biztosított semmilyen szinten, addig, amíg ide nem kerülnek és mérhetetlenül lenézik őket, az nagyon nagy szégyen…

- Ki is használják őket.

- Igen, ki is használják őket és rendkívül negatív véleményeket kell elszenvedniük. Bombázzák is őket az utálattal.

- És a szöveggel, hogy ők selejt emberek.

- Pontosan, és sajnos ezt kapják a társadalom nagy részétől. Még a segítségben is megalázást. És éppen ezért nagyon nehéz nekik segíteni, mert azon a szinten vannak, hogy a segítség is egyfajta leértékelés. És ez félelmetes állapot.

- Pár perccel ezelőtt, éppen egy fiatalembernél kérdezett rá keményen, hogy hol volt délelőtt? Mit csinált? Milyen munkahelyet keresett? Milyen feltételekkel veszik fel? Mikor írja az önéletrajzát? Mikor kell jelentkeznie? Mondja, ennyire számon tartja azt, amit csinálnak, vagy amit nem csinálnak?

- A születésnapjukat is tudom, hogy mikor van. Tehát nem azért akarok neki segíteni, mert lenézem, meg útban van nekem, hanem, mert értékesnek tartom. Mert értékelem mindazt, amire képes. Viszont elvárom tőlük, hogy ezeket az értékeket ők építsék fel magukba és ne én.

- Bármelyik hallgatóban felvetődhet folyamatosan, vajon mennyi anyagi haszon jár magának? Hiszen csak akkora helyiségben húzza itt meg magát, mint egy normális embernek a toalett vagy egy fél fürdő szoba. Mért éri ez meg magának?

- Hát nálam nincsenek ilyen szempontok, hogy anyagilag megéri, mert egyáltalán nem éri meg. Tulajdonképpen én két hónapja kaptam először nyugdíjat. Addig nyugdíjam sem volt, hanem ugyanolyan munkanélküli és jövedelem nélküli ember voltam, mint az összes többiek. Öt éve úgy működik az egész, hogy az evangélium szellemében az Úristen tart el bennünket… Azaz, mindig kapunk annyi pénzt, amennyi feltétlenül kell.

- De kitől kapnak?

- Legtöbbször nem is tudom, mert kapok egy borítékot, amiben van egy összeg. Azt mondják, hogy ezt küldték. Múltkor ide állított egy mikrobusz és lerakott húsz zsák ruhát. Mire én leértem, elment. Így kapok élelmiszert is… Például a múltkor felhívtak Vecsésről, hogy mehetek savanyú káposztáért. Kaptam hatvan kiló savanyú káposztát…

- Én most kimegyek a konyhába, mert érzem az illatokról, hogy ott már valami készül. Láttam, hogy bár sok itt a nő, mégis férfi a szakács.

- Ő is egy hajléktalan fiatalember, akit egy súlyos agy műtét után az erdőből fogadtunk be. Nylon kunyhóban lakott valamikor novemberben és nem volt hova mennie. Aztán ide került, és mondta, hogy ő semmit nem tud csinálni. Mert igaz ugyan, hogy szakács, de azt se tudja, hogy a fakanálnak hol az eleje és hol a vége? Mondtam, hogy jó, de akkor azt csinálsz, amit tudsz és körülbelül egy évvel ezelőtt egyszer csak idejött, hogy Anikó néni, mostantól én főzök. Jól főz, és nagyon élvezi.

- Ő az, aki azzal kopogott be, hogy Anikó néni kész van az ebéd?

- Igen, ő az… Várjon egy keveset… A riporter úr kérdezne valamit…

- Hát kérdezhet, de csak akkor, ha megkóstolja a főztömet. Káposztás tészta, gyümölcslevessel.

Már kortyolgatom a levest, amikor kérdezem:
- Visszaemlékszik arra az időre, amikor az erdőben lakott?

- Hát, én vissza.

- Miért ment oda?

- Mert elváltam. Gyerekeim vannak, ennyi pénzzel nem tudtam volna sehova menni.

- Egyszerűbb volt az erdő?

- Hát igen.

- De hát ott az emberek megfagynak, jó esetben megfáznak.

- Hát épp azért kerültem ide, mert majdnem megfagytam.

- Most boldog?

- Hát, azt nem mondhatom. – motyogja magában.

- Mi hiányzik?

- Hu-hu… A családom. Van nekem egy kislányom, több mint két éve vagyok itt, én a lányomra gondolok a legeslegjobban… Negyedévenként megyek oda.

- Miért csak negyedévenként?

- Hát a pénz.

- Hol élnek ők?

- Iváncsán.

- Hát az nincs is olyan messze.

- Negyven kilométer Budapest és Iváncsa között a távolság.

- És ők soha nem látogatják itt meg magát?

- Még nem voltak itt.

- Felesége?

- Beteges asszonyka.

- Nem kopogott újra, hogy újra szeretnék veled és a gyermekekkel együtt élni?

- Én két és fél éve vagyok itt. Előtte fél évig itt – ott. Megmondom őszintén, az alkohol, a pia volt az, ami elválasztott bennünket.

- De hát, azóta nem iszik?

- De épp az, hogy iszok…

- Még mindig?

- Tudom, hogy nem szabadna…

- De mért nem áll le uram? Egyik percben iszik, másik percben arra gondol, hogy a gyermekét akarja látni, harmadik percben meg azt mondja, hogy a feleségem nem fogad vissza, mert iszok. Hát akkor egy dologról kellene csak lemondani, hogy igyon.

- Hát igen tele vagyok a piával, meg betegséggel is.

- Ez csak önfelmentés uram. Nem kellene egyszer végre dönteni?

- Epilepsziás vagyok, sokszor elkap.

- Hát erre még a pia rátesz!

- Nem szabadna inni.
- Hát akkor miért iszik?

- Mert kívánja a szervezetem.

Nem tudom, mivel folytathatnám.
Tudom az alkoholizmus, súlyos betegség és nem csak önuralom kérdése.
De azt is tudom, az állam és a társadalom felkészültsége az alkoholizmus tömeges gyógyítására alkalmatlan.
 

A mindenkit befogadó asszonyhoz fordulok: 
- Mi adja magának az okot az elégedettségre?

- Mondhatom magamról, hogy egy boldog ember vagyok… Az a fajta boldogság a részem, ami a jól végzett kötelesség boldogsága.

- De miért boldog egy ember, aki maga körül csak megfáradt embereket, frusztrált embereket, kiégett embereket lát?

- Azt hiszem, hogy én attól vagyok boldog, hogy aki így érkezik, ahogy ön mondta, az az ember, egy-két nap múlva már tud nevetni. Mondom, itt tud nevetni. Tud viccet mesélni, tud énekelni ebben a környezetben. Megjegyzem, ez azt jelenti, hogy van egy belső nyugalma, ami annak a következménye, hogy ezen a helyen biztonságban érzi magát.

- Este tíz órakor maga nem kapcsolja le a villanyt. Lehetőséget ad arra, hogy az emberek magukban vájkáljanak, önmaguk sorsát elemezzék, és rendszeresen odáig jussanak el, hogy az élet velük milyen kegyetlen volt. Nem lenne egyszerűbb ezeket a lehetőségeket elvenni tőlük?

- Nem csak hogy egyszerűbb nem lenne, hanem egyben egy nagyon nagy baj is lenne. Hogy újra lehessen indítani egy rosszul sikerült vagy vak vágányra futott életet, ahhoz meg kell nézni, hogy mitől jutott ide? Tehát az önvizsgálat mindenképpen egy fontos dolog. És nem csak a későn nem kapcsolom le a villanyt, hanem a saját szobámban sem. Ez pedig azt jelenti, hogy este tizenegy óráig ide bárki bejöhet. Megbeszélni, ha van egy lelki természetű gondja, vagy megbeszélni valója… Akkor én szívesen meghallgatom, szívesen megpróbálok segíteni. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenkinek legyen módja és lehetősége, hál Istennek szembe kerülnie azokkal a dolgokkal, amiket rosszul oldott meg. Vagy amiket azért végzett sikertelenül, mert az indulási szempontjai helytelenek voltak. Tehát mindjárt az eleje… Vagy nem volt elég bátorsága, hogy önmagában megbízzon, és olyan dologba fogjon bele, ami látszólag sok energiát és sok időt igényel és, ha mert volna bele fogni, akkor siker lett volna.

Sajnos csörög a telefon.

- Ötven év körüli hölgy telefonált, aki elég sok problémával küzd. Eddig szociális gondozóként dolgozott, egy idős nénit gondozott és most telefonált, hogy délben már nincs hova mennie és mondtam, hogy, de van. Jöjjön ide.

Egy férfit kérdezek:
- Most már együtt élnek úgy 8 hónapja, de honnan érkeztek?

- Vas megyéből jöttem.

És hozzá szól párja is:
- Én Pécsről jöttem.

- Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt? Szóval itt szerettek egymásba?

- Hát azért nem egészen csak. Én megismertem őt, hogy milyen ember és láttam, hogy olyan, amilyet én mindig is szerettem volna. Tisztességes, dolgos ember és így napról- napra kialakult ez a kapcsolat.

- A még érvényes házasságában nyolc évet élt…

- Hát az előző férjem, az nagyon rossz természetű volt. Agresszív és elég sokat nyúlt az italhoz is. A gyermekeivel sem törődött.

- Bántotta őket? Magát is?

- Igen, elég sűrűn, akár józan volt, akár részeg, ezek megtörténtek. Lehetett akár olyan is, hogy más haverok felidegesítették őt és valami nem jött neki össze a csalás, vagy lopás terén és hazajött. Elég volt belekötnie abba, hogy mit főztem, mert lehet, hogy olyat főztem, amit szeretett egyébként, de már nem volt kedve ahhoz és a földhöz vágta. Ilyen alapvető dolgokból is verekedés jött ki, de voltak olyan is, hogy részeg volt, hazajött és úgy bántott engem.

- Három gyermek ott van az apánál és egy gyermek itt van magával. De hát a gyámügyhöz nem ment be, hogy ez a három gyerek nem illetné meg az apát, aki részeg és veri a gyerekeket?

- De voltunk ott… Kötöttünk egy hivatalos nyomtatvány papírt, hogy mivel akkor én, anya otthonban voltam és a gyerekeim velem voltak, vissza kellett menniük az apjukhoz látogatóba. Az édesapának joga van magánál tartani, a gyámügy annyit mondott, hogy meg kell, hogy egyezzünk, normális, kulturális körülmények között, hogy kinél maradhatnak a gyerekek? Meg mondták, ha nem egyezünk meg, normális körülmények között, akkor a gyerekeket állami gondozásba viszik. A férjem pedig inkább azt mondta, bele egyezik abba, hogy intézetbe vigyék őket, mint hogy az anyjukkal legyenek. Gondolom, azért, hogy ezzel is csak nekem okozza a fájdalmat. Akkor kénytelen voltam beleegyezni, mivel én tudtam, hogy tényleg az intézetbe kötnek ki a gyerekek… De ez mind le van írva papíron, de én abban bíztam, hogy közben a gyámügy azért mégis csak segít valamilyen formában, mivel tényleg elismerte magáról, amiket mondtam hivatalos személyek előtt. Ő valóban megtette azokat és így, tudják jól az előzményeket, hogy mért hagytam el. Mindenki igazat adott benne, még is a gyerekeket hagyták nála és ő hivatalos személyek előtt elismerte azt is, hogy látogathatom a gyerekeimet, akkor, amikor akarom. De közben a háttérben, meg telefonon keresztüli üzeneteken keresztül azt mondta, hogy ne merészeljek menni, mert képes és megöl. Nem csak engem, a körülöttem levő embereket is, akik segítenek… Mindenkit életveszélyesen fenyeget.

Élettársa:
- Már megfenyegetett több félével is… Hogy levágja a fejemet, meg nekem jön, meg elkap az utcán, de végül is a sok szóból nem lett semmi.

- Mondhatjuk úgy, hogy még nem lett semmi.

- Hát igen

- Nem félnek?

- Hát egy kicsit tartunk, de végül is egyelőre, amiket mondott, nem váltotta be, de kiszámíthatatlan… Bármikor feljöhet, és akkor valóra válthatja, amiket mond.

- A Rendőrségnél tettek már bejelentést? Mert a gyámügy tud róla.

- Én, mint anya voltam bent, de azt mondták, hogy a rendőrségen még ilyen esetekben sem tudnak semmit tenni, mert hiába, hogy hivatalosan külön élünk, ő akkor is a férjem és vele vannak a gyerekek. De mivel nem hagy békén és zaklat, most nem voltam újra a rendőrségen, ugyanazt mondták, mint régebben… Addig, amíg tettlegesség nem következik be, nem igazán tudnak mit tenni.

- De hát tettlegesség már többször bekövetkezett.

- Igen, de az még a házasságunk alatt.

- Jó, értem… Ezek szerint, azaz a rendőrség szerint a házasság alatt repkedhetnek a pofonok?

- Hát az nem úgy van… Volt, amikor a saját férjemet feljelentettem, de nem is úgy volt… Hanem, hogy elszaladtam a rendőrségre félelmemben… Ebből voltak utána még komoly veszekedések köztünk, úgy, hogy utána már nem igazán volt bátorságom még egyszer ezt megtenni. Nem is mertem feljelenteni őt, féltem, mert ha mégsem csinálnak semmit és akkor mégis csak én kapok érte otthon… Már nem vagyok vele, most meg állandóan zaklat. És nem tudom egyelőre, hogy milyen lépést tudnék tenni? Hogy a rendőrség tud-e ebben segíteni, mert nem nagyon vettem észre, hogy tettek volna valamit…

Hallgatja a beszélgetésünket az idős tanárnő.
- Lehet, hogy elég naiv vagyok, de nem várom a tapsot. Én csak az égiektől, de a földieknek tetszés nyilvánítására nem tartok igényt. És tudom, nagyon gonosz tőlem, de megmondom, hogy jól és megvagyok nélkülük. Mármint a taps és a tetszésnyilvánítás nélkül. Amire, szükségem lenne, az azonban az, hogy hagyjanak nyugodtan dolgozni. Hagyják nyugodtan odaadni, amim van és azoknak, akiknek én oda akarom adni.

Megint régóta nem jártam erre.
Mielőtt leülök beszélgetni az idős asszonnyal, Nemes Ferencnével, véletlenül az ajtóban összefutok azzal a szőke hölggyel, aki fél évvel ezelőtt hajnalban telefonált, hogy menjek azonnal. Ha nem, fiával együtt leugrik a budai áruház tetejéről.
Mentem, csak úgy, pizsamára felvéve sebtében nadrágomat.
Találtam az épület mögött egy tűzoltó létra szerűséget.
Amikor megláttam őket, egymáshoz bújva, ott guggoltak a tető szélén.
Még soha nem voltam ilyen helyzetben.
Mondtam, megjöttem, hívtak.
Hosszan beszélgettünk, aztán kértem, üljenek a kocsimba, kimentünk a nem is oly messzi Budafokra, az ismerős tanárnő házához.
Akkor hajnalban már ott aludtak.
Elcsodálkozom, megint itt?
 

- West end City Centerben dolgozom, mint eladó. Sokat fogok ide visszajönni, itt nagyon - nagyon sok mindent kaptam. Szeretetet, gondoskodást, törődést. És ami a legfontosabb… Éreztem, hogy itt fontos vagyok.

Megkérem apró szobájában Nemes Ferencnét, olvassa fel, már csak a hangfelvétel kedvéért az ellene szóló vádpontokat…
A szöveg azt a beszélgetést tartalmazza, amit a rendőrségen folytattam.
 

Rendőrnő:

- A rendőrség 1998-ban, kezdett kutakodni, aminek következtében az ügyészség három rendbeli kiskorú veszélyeztetése, egy rendbeli nagyobb kárt okozó csalás, két rendbeli foglalkozási körben elkövetett zsarolás és legalább tizennégybeli aljas indokból, - ezt aláhúznám nagyon -, hogy aljas indokból, védekezésre képtelen tizenkét év alatti személy sérelmére elkövetett könnyű testi sértés alapos gyanújával, az ügyet átadta a bíróságnak.

- Mit tetszik ehhez szólni? – kérdezem Nemes Ferencnét.

- Azt, hogy ez marhaság.

Révai Mónika rendőrfőhadnaggyal a Gyorskocsi utcában, a Vizsgálati Főosztály Ifjúságvédelmi Alosztályán beszélgetünk.

Révai Mónika:
- Három gyermek volt az ő nevelésében, ezek részben magyar gyerekek, akik különböző intézetekből kerültek az ő nevelésébe. Részben külföldről behozott gyermekek voltak, mindenféle tartózkodási engedély nélkül. Így kerültek az ő gyámsága alá. Úgy, hogy annak feltételeit a megfelelő szervek elmulasztották ellenőrizni. Ezt az eljárást befejeztük és vádemelési javaslattal a fővárosi főügyészségi ifjúságvédelmi osztályának megküldtük. Az ügyben már megszületett a vádirat is, jelenleg bírósági tárgyalásra kerül majd sor.

- Szóval, egyszerűen ez az egész pofátlanság – jegyzi meg Nemes Ferencné, - ezt, immár, negyedik éve nem tudja bebizonyítani senki. Mert, ha be tudná bizonyítani, már rég a börtönben ülnék.

Belép a régebbről ismert, szőke hajú anya.

Hallja, miről beszélgetünk, egyébként is az egész ház minden lakója tudja, miről van szó… Felháborodottan mondja:
- Abszolút nem gondolkodik el senki, hogy tulajdonképpen, akik itt vannak, hol lennének, ha ez nem lenne? Kint vagyok a fiammal az utcán, a mínusz fokokban és ugyanúgy kint vannak a többiek is.

Bekopogtatok dr. Pölös Gézához, a XX.-ik kerület jegyzőjéhez, aki tudja, miről van szó, hiszen telefonon már egyeztettünk:
- Mi nem csukjuk be a szemünket, nagyon jól tudjuk, hogy azt nem tudom megmondani, hányan laknak Nemesnének az épületében, azt tudjuk, hogy változó létszámmal, de sokan. A legmagasabb szintű jogszabály ugye lehetővé teszi a szabad költözködés jogát.

- A tulajdonos hozzájárul akárhányan is lakjanak akármilyen körülmények között is ebben az épületben, akkor önöknek nincs is beleszólásuk?

- Végeredményben nincs.

- Nagyon elgondolkoztató lenne, - folytatja a jegyző - hogy az ember az egész életét a mások javára próbálja megvalósítani, megélni, értelmessé tenni és akkor, azért mert, vannak olyan emberek, akiket nem a valóság érdekel, csak a látszat, és nem a jó oldalak, hanem csak a rosszak, hát azok miatt, az ember esetleg börtönbe kerül.

Ezt mondja a törvényesség őre, de egyetlen lépést sem tett az egész önkormányzat, hogy támogatta volna Nemes Ferencnét.
Jobban mondva.
Ha nem támogatták, az idő Nemesnét igazolta, meg tudta teremteni saját erőből is a minimális feltételeket ahhoz, hogy legalább, az a harminc – negyven ember ne haljon meg az utcán...
Hogy tető legyen a fejük felett,
hogy legyen hol megmosakodniuk, gyermekeiket tisztába tenni,
legyen hol enniük valamit…
Ismerve a jó, magyar gyakorlatot, sok esetben nagyobb értékű a segítség, ha nem akar nagyon – nagyon a hivatal is segíteni…
De az arcpirító pofátlanság ott kezdődött, hogy egyetlen lépést sem tettek Nemes Ferencné védelmében.

Aztán eljöttem és később visszamentem.

Több mint fél évvel ezelőtt beszélgettünk abban az apró kis szobában, amit csak nagyon-nagy jó indulattal lehet szobának nevezni.
Egy normál hétköznapi háztartásban, körülbelül ekkora egy spájz, ahol Nemes Ferencné meghúzza magát.
 

Azzal kezdem, hogy:

- Egyszóval, akkor nem a börtönben találkozunk?

- Ez most is a levegőben lóg, mert, azóta igazában semmi nem történt. Ami engem nem zavar, rábíztam magam az Istenre, s majd ő eldönti, mikor mi következik?

- Ön egy olyan szállót tart fent, ami valójában nyitott mindenki előtt, aki nem akar megfagyni az utcán.

- Igen, nyitott, amennyiben a befogadóképessége nem nyújtható, mert sajnos nem gumiból vannak a falak. Pillanatnyilag harmincöt ember él itt, százhetven négyzetméteres területen, amiből körülbelül kiderül, hogy ez egy emberre nézve, nagyon minimális élettér. Viszont nem az utca, és épp tegnap abban a vad szélben, milyen jó, hogy nem az utcán kellett bármelyiküknek is aludniuk.

- Pár hónap múlva apróságot fog szülni. – szólítok meg a terhes nőt, akiből már felkészültem, amit tudott, elmondott Nemes Ferencné.

Éppen az egyik feljárót takarítja.

- Igen, ez így van, és nagy örömömre szolgál.

- Biztos, nem vállalta a terhességet, ha tudta volna, hogy egyedül marad, és itt kell meghúznia magát.

- Hát ez így van, így van a sors útjai kifürkészhetetlenek. De kellett, hogy költözzünk, mert én nővérszállón laktam és ugye, már útban volt a baba.

- És a fiú mit szólt ahhoz, hogy önnek azt mondta az após jelöltje, hogy takarodj a házamból?

- Nagyon le volt döbbenve, az apa jelölt is, de nem igazán tudott mit tenni, mivel az apósnak a nevén van az a ház.

- Talán az apa ez idő alatt érdeklődhetett volna az iránt, hogy hol húzza meg magát, hol van, szóval hány alkalommal és mikor látogatta meg itt magát?

- Sajnos nem jött össze a találkozás.

- Ápolónőként dolgozik, azt tudom… De nagyon védi születendő gyermeke édesapját… Értem, hogy sokat dolgozik, de annyit, hogy hónapokon át meg se látogassa magát?

- Nézze, én nem akarok ítélkezni senki felett. Ez nem az én dolgom, erre ott van Isten. Másrészt pedig nem tudhatom, hogy mi játszódhat le benne és ezért nem akarom vádolni… Csak azt védjük, akit szeretünk.

Nemes Ferencné:
- Sehol nem regisztráltattam magam, sehol nem jelentettem be, hogy én egy ilyen feladatot vállaltam fel. Az most már biztos, hogy mindenhol, ahol a nevem szerepel, ott van mellette, hogy ez egy magán anyaotthon. Nem felekezethez kötött, nem hithez kötött, hanem ahhoz kötött, aki idejön, a már itt élők életformáját át kell vennie, bele kell illeszkednie, ami természetes dolog, mert együtt élő emberi közösségnek megvan a maga mentalitása.

- Mit csináljon az az anya, aki már annyit csalódott az életben, hogy mindenkiben és mindenben, akár Istenben is, hogy ateistává vált. Nem hisz már senkiben és semmiben. Akkor önök azt mondják, hiába nyomod azt a kapucsengőt, akkor sem engedünk be?

- Nem, ez azért nem így néz ki. Én mindenkit beengedek. Éppen volt itt egy kétgyerekes család. Éjjel fél tizenkettőkor csöngettek, hogy nincs hova menniük, aludni. És akkor két éjszakát itt aludtak. Mondtam nekik, hogy ez alatt a két nap alatt, próbáljanak más helyet találni maguknak, mert nem tudom elhelyezni őket. Tehát ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy már a padlón, szivacson sincs hely.

- Ön előbb azt mondta, hogy az ön tevékenysége, és nevezzem azt, hogy magánintézménye sehol sincs regisztrálva. Biztos, hogy szemet szúr még ma is a hatóságoknak.

- Hát igen, emiatt kapok éppen elég fejbe verést, ha így tetszik. Nem én jelentkeztem be a hivatalos szerveknél, én nem mondtam senkinek semmit, amit tőlem nem kérdeztek előzőleg.

- Vajon megkérdezte-e öntől bárki, hogy jó napot kívánok, jó reggelt kívánok, jó estét kívánok, milyen támogatásra van szüksége? Mennyi pénz adjunk? Milyen hálózati szakembert biztosítsunk az ön számára? Hiszen, mégis csak harmincöt embert befogad a házába.

- Hát, ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem. Igaziból Orbán Viktor miniszterelnök felesége több alkalommal is volt itt. Amikor hallott rólunk, eljött, megnézte, beszélgetett az emberekkel, aztán újra jött és hozott nekik ajándékot. Szentírást, iskolatáskát, tehát célszerű és értelmes ajándékokat. Azóta is közvetett úton érdeklődik, hogy mi történik? Üzenetet kaptunk és támogatást is, ruhákat is, játékokat a gyerekeknek, amit közvetett úton küldött, ez egy konkrét, személyes kapcsolat, amit nem én kezdeményeztem.

- Látok ott egy mini tablót, azon húsz igazolványkép van. Gyermekeket ábrázol. Azokat a gyerekeket, akiket öntől, úgy ahogy van bezsuppoltak és mindet elvitte a hatóság valahová…

- Ez annak a botránynak a kezdete, ami miatt a fejem fölött ott van ez a lehetőség mindig, ami miatt börtönbe csukhatnak. Ezt a hivatalos szervek mondják, én nyugodt vagyok e felől, mert azok a vádak, amikkel megpróbálnak engem börtönbe juttatni, finom kifejezéssel, nagyon sántítanak.

- Milyen vádakat hall maga ellen?

- Végigcsináltak egy vizsgálatot, amit adminisztráltak, a jegyzőkönyvek megvannak. A nyáron tüzetesen átnéztem, szinte mondatról-mondatra, tekintettel arra, hogy én magyar szakos tanár vagyok, nagyon komoly odafigyelést igényelt és pontosan tudom, hogy olyan dolgok szerepelnek benne, amire most és kapásból ki tudom mondani, hogy nem igaz. Az a helyzet, akiket elvittek, azoknak az élete mind bizonyíthatóan tönkre ment. Sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mentálisan, emberileg, fizikailag, gazdaságilag, mint amikor nálam húzták meg magukat. És mégis elvitték mindet azon a címen, hogy veszélyeztetett helyzetbe voltak. Kiesett az életükből négy olyan év, amikor a személyiségépítés leghasználhatóbb időszaka van, amikor lehet egy emberből, emberi személyiséget építeni, egy növekvő kisgyerekből, aki még gyerek. Ez a személyiségépítés, ha elmarad, akkor bizony az illető önhibáján kívül, hallatlanul hátrányos helyzetbe kerül… Utána pedig? Fejbe veri őket ugyanaz az állam, amiért olyan lett, amilyen…

Megkérek három fiatal srácot, üljünk le beszélgetni a tabló tövébe.

- Szerepelnek ezen a bizonyos tablón mind a hárman. Itt éltek, hosszú éveken át. Utána mindhármukat betették egy kocsiba, és elszállították valahová.

- Tizenhat éves lehettem, és éppen iskolában voltam Csepelen. Az egyik szünetben jöttek, és megkérdezték, hogy akarok-e velük menni? Én azt mondtam, hogy nem. De annak ellenére testvéremmel együtt, bevittek az Alföldi utcai intézetbe, és ott voltam vagy három hétig. Nekünk be kellett menni.

- Hány helyen voltak?

Aztán egymás szavába vágva sorolják…

- Érden, Kiskovácsi, Táborfalva, Dabason, Csepelen, Pomázon is.

- És még?

- Kiskunmajsa.

- Négy év alatt.

- Nem csak nevelő szülők voltak ezek, alapítvány, menedékváros, meg ilyesmi.

- És önök úgy döntöttek, hogy ide visszajönnek.

- Tanulásom végett… Igen. Eddig Csepelen a kollégiumban elszúrtam négy évet, nem tudtam igazán tanulni, és úgy gondoltam, hogy itt le tudom tenni az érettségit. Ezért jöttem vissza. Csak rosszat, majdnem csak rosszat tapasztaltam eddig, úgy hogy választottam, hogy visszajövök. Mert eddig csak tényleg rosszat tanultunk. Itt van, aki törődik velünk.

- És ez fontos?

- Fontos, mert nem sok mindenki csinálja ezt velünk.

- Én azt is tudom, igazolni, - szól közbe Nemes Ferencné - hogy ezek a gyerekek időközben is kérvényeket írtak, ami elment a Népjóléti, később a Családügyi Minisztériumba hivatalosan, kézírással, hogy szeretnének visszakerülni a családba. Ezt kapásból visszautasították, megakadályozták. Most a legutóbbi eset, a napokban történt. Engem behívattak a Szlávi Nevelőotthonba, mert ott van ezek közül a gyerek közül a legfiatalabb, most lesz tizenhét éves, aki mindenképpen szeretne haza jönni hétvégekre és szeretne haza jönni karácsonyra.

- Maga azt mondja, haza jönni?

- Igen, ő is ezt mondja. És ott előttem azt mondták, hogy ez jogos, igen örülnek neki, mert a gyerek lelkileg ki van bukva, hogy végignézi, hogy a többiek haza mennek karácsonyra, neki meg hiába volna hova jönni, mert hiába jelentettem ki igen, hogy várom, bármikor jöhet, helye van, el tudom látni, semmi szükséget nem fog szenvedni, akkor azt mondták nagyon örülnek ennek. A gyereknek pedig? Azt mondták, szó sem lehet róla, mert van egy határozat, ahol például engem meg sem kérdeztek. Ami kimondja, hogy ő velem semmiféle kapcsolatot nem tarthat.

- Ne haragudjon, de hát ön elítélt pedofil? Milyen bűnt követett el, hogy el kell tiltani a gyerekektől?

- Nézze, egyszerűen nem tudom, hogyan működik a magyar jognak a reális megvalósulása? Én úgy tudom, Magyarországon is, lehet, hogy a nemzetközi jogban is, érvényes az ártatlanság vélelmének az elve. Amíg rólam, semmilyen ítélet nem születik, addig én ártatlannak kell, hogy minősüljek.

- Ennek ellenére mégis eltiltották magát a gyerekektől.

- Ennek ellenére, nem csak a gyereket. Minden fórumon ezt kapom a fejemhez, hogy ellenem bírósági eljárás folyik, és addig, amíg ez véget nem ér, addig én a föld alá vagyok taposva. Nem azt mondják, hogy amíg az ítélet meg nem születik, mindazt, amit eddig csináltál, ha akarod és bírod csinálni, akkor csináld. Nem, azt mondják, hogy te gazember vagy, tehát nem csinálhatod. Erről senki, semmiféle határozott döntést nem kapott, hogy én gazember vagyok.

- Gazemberség az, hogy valaki harmincöt embert befogad?

- Hát van, aki ezt annak nevezi.

Hogy a gazemberség, legalábbis a bürokratikus hatalom részéről bekövetkezett?
Igen.
A beszélgetést követően hosszabb időre, külföldre utaztam, jártam a háborúkat, küldtem haza tudósításaimat, aggódó mondataimat, küldtem az éteren át, hogy tőletek pár kilométerre emberek halnak, éheznek.
Semmit nem számított.
Aztán, mikor haza értem, mondtam feleségemnek, menjünk ki Budafokra, nézzük meg, hogy élnek a befogadott emberek?
A vaskapu tárva- nyitva volt, az udvar gazzal teli.
Elcsodálkoztam.
Mentünk beljebb, az ismerős ösvényen, mondtam, egy, a lépcsőfeljáróban sertepertélő középkorú, számomra ismeretlen nőnek, hogy kit keresek...
 

- Hát az nincs itt… - s ott akart hagyni.

Hirtelen sietős dolga akadt.

- Mi az, hogy nincs itt? Merre van?

Lehet, ezt már erélyesebben kérdeztem.

- Hát nem tudja? – fordult vissza – börtönben, már fél éve…

Mondjam, hogy elcsodálkoztam? Mondjam, hogy megdöbbentem?

Egyik sem lenne igaz.

Én nem tudok Magyarországban kellemesen csalódni.
 

- Megkérhetem valamire?

- Hát micsodára?

- Feltételezem, most csak a hajléktalanok élnek itt…

- Igen… Hát hova mehettünk volna?

- Szoktak bemenni hozzá? Meglátogatni a börtönben?

- Hát, ha küld papírt a beszélőre, akkor mindig megy hozzá valaki…

- És legközelebb?

- Mi az, hogy legközelebb?

- Hát, ha menne hozzá valaki, kérem, adják meg nevemet, telefonszámomat és a lakcímemet… Üzenem neki és kérem tőle, hogy küldjön számomra egy látogatási engedélyt… Szeretném őt felkeresni…

Aztán adtam egy névjegyet a már távozó nőnek.

Visszafordult, mondta, hogy jól van.

Évek teltek el.

Azóta nem hallottam Nemes Ferencné
nyugalmazott, gimnáziumi magyar tanárnőről.