Ranschburg Jenő: 1944 márciusában felemelt karral kellett végigvonulnom a városon. Bámészkodós, magamnak való kölök voltam, lemaradtam a sorból, az öregek, a nők, a gyerekek közül, néztem föl a házakra, próbáltam elkapni az emberek tekintetét, színtiszta kíváncsiságból, nem volt a szememben semmi vád, és az emberek szinte kivétel nélkül elkapták a tekintetüket, és leengedték a redőnyt.
Az a hang, a redőnyök hangja rendkívül felzaklatott.
Azóta mondogatom magamnak és másoknak is: azt kéne elérni, hogy az emberek ne eresszék le a redőnyt.
Délegyháza, ha saját tetteinek eredményeit nézem, sajnos mínuszban van. Legalább négyszáz év kellett ahhoz, hogy a kutyapecérek lakótelepe önálló településsé váljon s ezzel sem tudott – tud mit kezdeni.
Nem tudta kitermelni saját intellektuális arculatát, zűrzavaros, eszmeileg könnyen megkérdőjelezhető főszereplőkre épített színházi díszletben éli hétköznapjait.
A kevés, falusi entellektüel, félre húzódik, bezárkózik, úgy él Délegyházán, hogy nem is él itt.
Tökéletes Ranschburg tézise Délegyházára, miszerint „ Egy huszonegyedik századi autokrata nem áll le. Az neki kevés, hogy esténként borozgasson és bridzseljen. Miközben tudja, hihetetlen erőfeszítésébe fog kerülni a hatalom megőrzése, ezért mindent megtesz, hogy bebetonozza magát. „
Elnézve a mutyi gyanús rajtot, az ezt követő tesze – toszaságot, érthető, ha egyetlen módja van a hatalom időszakos megtartásának, ha a vesztés félelmében életképtelenné akarja tenni a jungi értelemben vett ellensúlyokat, amelynek jogi háttere a szólás és véleményszabadság törvényben rögzített, helyileg félremagyarázott, autokrácia szájízének megfelelő rendje.
Szinte speciális hangcsatornák rendszerét hozza létre és bőszen hirdeti, bizony, ha nem is hanglehalkítós világban élünk, én akkor is kézben tartom a dolgokat.
