2011. április 20., szerda

Részlet a Csendkoldus című könyvemből

Régen volt és nem igaz, hogy igaz sem volt… Nyolc évvel ezelőtt jelent meg hetedik könyvem, Csendkoldus címmel… Nem venném elő, nem olvasnék bele, már közzé se adnám, ha tudnám, elmosta az idő minden sorát gondolatát… Mégis azt érzem, mintha tegnap írtam volna… 

A TÉTLENSÉG SZÉGYENE

-  Egy gyerekben egy rossz dolog van:hogy mindig van...

( szülői vélemény a XXI. században,Magyarországon )

Ki tudja, mind én vagyok - e?
Magam sem tudom, hol vagyok a sorokban.
Él bennem a vágy, hogy írjak, és közben félek, mert a szavak leheletében újra kell éreznem a pinceszagot…
Ellentétes érzelmek keringenek bennem…
Szeretném, ha nem az önmagamnak is fájdalmat okozó sorok lennének az igazak…
Mindenesetre… Az illúziókba csomagolt álmokhoz nem akarok tovább hallgatásommal asszisztálni…
Sem a fényhez, sem az árnyékhoz…
Az átélt hétköznapokat, a reményvesztést hordozó felébredéseket, az álmokat is elveszejtő éjszakákat nem lehet túl ordibálni…
A hatalommegőrzés szándékát elfedő politikai szlogenek csak perceket szolgálnak, de aki lelencnek született, az lelenc marad. Még ha csoda folytán, emberibb körülmények közé kerül… Akkor is.
De még a szándék is szegény ahhoz, hogy el tudják képzelni, mit jelent lelencnek lenni.
Nem a napfény s nem a holdfény gyermekei az állami gondozottak…
Ízlelgetem a szavakat…
Bársony… Vér…
Vér és bársony…
Bársony, amely egy szűk társadalmi réteg leple…
Amely eltakar s redőin megtörik a fény…
Bársony, amely szép.
És bársony, amelyet megszentségtelenít a vér…
Véres bársony…
Lelencek, kiknek véres a lelke…
Lelencek, kiknek testét soha nem fedi bársony…
Hiába… Egyszer el kell számolni születésünk hátországával, világrajövetelünk díszleteivel… A bársonnyal és vérrel egyaránt…
Legkésőbb talán, ha feketéből őszbe hajlanak a szuszogó percek…
Ha rájön az ember, akárhogyan is történt, csak saját lövészárkai közt haladhatott mindig a ráaggatott túszruhában, kopott rongyaiban…
Bizony az országút mindkét árka tele a régi, naptártapétákról lehullott évekkel…
Félni kezd az ember, hogy porlad az emlék s porlad a papír is.
Annyi ráncot varázsolt gondolataimra az idő, annyi ősz hajszálat ragasztott rám a tegnap, hogy visszanézni és sorsommal szembesülni, ugyanolyan kotorászás egy álomraktárban, mint kincset remélni egy antikvárium hátsó polcán, az ezernyi könyv közül…
Megérti - e a jóllakott bárki, mire gondoltam, ha éhes voltam?
Milyen szavakra, milyen hangulatokra, hány szelet zsíros kenyérre és hány bögre teára?
Milyen vágyak születtek, s milyen tettek ítéltettek elmúlásra, ha óhatatlanul megszólalt
egy hajnali villamos zsúfolt peronján a korgó gyomrom himnusza?
*                    
Csodáról szólnék, a túlélés csodájáról…
Visszameneteltetném perceimet, hogy megismerjem, ki tett ilyenné?
Felmentésemre kreált percgúnyákban élek és nem csak apámra mutogathatok…
Többes számban létezem, ha érzem, mindent látó gyermekeim túltesznek rajtam.
Én csak álmaimat vittem a használtcikk piacra, ők már ítéleteiket is.
Azért lakattak jól bennünket, állami gondozottakat, hogy éhezhessünk, ha megérjük a felnőtt kort? Azért tettek elénk könyvet, hogy egyszer párnánk legyen?
Hogy hidegbe hajló köd legyen paplanunk egy lépcsőház bezárt kapuja tövében?
Hogy életünk színtere, a mindig retkes bástyaszeglet legyen, valamely tisztes bérház, fénytől távoli sarkában?
Illúziólovagok vagyunk.
Hisszük, legalább e penészes, tortaszeletnyi hely mienk a világból… És védjük e kis hazát, csak ezt tanultuk meg…
És a túlélést…
Az emberek többsége büszke az anyjára, apjára, a házra, ahol élt, a szoba illatára, ahol aludt… A mindenkori állam pedig nem tudta soha elérni, hogy aki kikerült, úgynevezett gondozásából, büszke lehessen rá…
Hiába… A méltóság viselésének művészete más előjellel került úti tarisznyánkba… Viselgetjük méltóságunkat, állandó bizonyítani vágyásainkban… Óh, a méltóság… Mindig későn jövünk rá, amit a percekben elérünk, az órák során mindig elveszítjük….
Saját ítéleteinkben élünk… Csak bábáskodunk tetteink mögött, ha öklöt rázó méltóságunk erőszakot szül… Csak bábáskodunk… Bizony elidegenedtünk… Lassan önmagunktól is… Vágyjuk sikerélményeinket, de aztán mindig elfelejtésre ítéltetnek… Óh, a menetrend…Csak a perc… Mindig csak a perc… Aztán a felejtés napjai… Letargiába csomagolt önvédelem.
                                                                  *
Mint Nessus ingjét, hordozom létemben a vágyat, de jó lenne egyszer sírni, de már zsebkendőmbe is a szégyen kapaszkodik… Szememben rejtve, többször van könny, ahányszor sírok… Aztán, ha meglátják, mondom, por szállt a szemembe… Vagy mentegetőzöm, tudod, nem más az, csak egy csipadarabka, tudod, a reggeli rohanás maradványa… Mások helyett könnytelen könnyezem… Mindenkivel, de mégis egyedül.
Naponta ezerszer magam mögé nézek.
Nincs üldözési mániám, csak a magam mögötti létben álmaimat remélem megtalálni… Keresem a szenteket… Volt nevelőimben, igazgatóimban, tanáraimban… De ők mind elmentek, itt hagytak…
Csak mi, a lelencek maradtunk…
Már mi vagyunk a felnőttek… Egy testben, egy arc mögött, három emberöltőnyi lét… Háromszor annyi levegő, háromezerszer több lihegés…
Araszolgatásban a Nagy Valamiért…
Megroppant lábainkon menekülünk a holnapba…
Mert kihajtottak bennünket a prérire, de senki nem mondta, a holtakba is bele kell lőnünk, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban…
Mert egy golyó az élőnek is kevés, hát még a holtaknak.
Nem mondta senki, bizony zsákutca lesz a lét, ha pedig büszkeségedbe belebuksz, nincs visszaút… És mi mégis, visszatérünk…
Felnőtt korban megmutatjuk feleségeinknek, barátnőinknek, gyermekeinknek, íme, itt élt társatok, itt élt apátok… És látszólag minden szép… Úgy is adjuk elő a varázslatosan aprónak tűnő tegnapunk tereit…
Kirándulásaink önkínzó, kollektív halálmenetek a tegnapokba…
                                                                  *
Nem vágyom a tétlenség szégyenét…
Ezer és ezer ember érezhet így.
Ők az a statisztikai szám, ami helyüket mutatja abban az ötven százalékban, azon a kockás papíron, ahol leírják, nincs lehetőség a családfő elhelyezkedésére. Ahol leírják, a foglalkoztatási arány 2003 első negyedévében országos átlagban 50% volt. A kereső nélküli családokban az általános jövedelem-emelkedéssel szemben   e családok szinte kivétel nélkül a létminimumot el nem érő jövedelemmel rendelkeznek.
Létminimum alatti jövedelem világa, ahol 300 ezer gyermek vegetál.
A kockás papíron kevesen olvassák el, hogy a gyermekek 40%-a olyan családban él, amelyben a minimális jövedelem sem áll rendelkezésre….
Magyarországon 930 ezer gyermek ordít kenyérért…
                                                                  *
De ki hiszi el, hogy a modern állam, saját gyermekeit, az úgynevezett állami gondozottakat, kőkorszaki, legjobb esetben középkori készségekkel ruházza fel. Feje alá betonvánkost helyez, míg az úgynevezett esélyegyenlőségből, állami gondozás ideologizálásából élő szent tehenek, az érinthetetlen kaszt tagjai boldogulási modellt emlegetnek…
A tegnap állami gondozottja pedig?
Nem érzi bőrében az esély egyenlőségét, legfeljebb azokkal, akik kilátástalan hajnalokban kószálnak az árnyékban… Csak vannak, próbálnak viselkedni. Élnek egy közösségben, nevezzük társadalomnak, ahol egyszerűbb ruhájuk, felszínesnek vélt beszédük, környezetüket esetenként megbotránkoztató megnyilvánulásaik alapján alkotnak ítéletet róluk…
Nem több ez, mint hinni a futást s közben állni a rajtvonalon…
Mindig állni az öröklétnek hitt pillanat küszöbén…
                                                                  *
Hányan és hányan megélnek az állami gondozásból?
Ideológusok, szociológusok, elméleti szakemberek, főiskolák, képzők s egyetemek oktatói, tanárai… Módszertani szakemberek, vezetők, nevelők és adminisztrátorok… Szinte nincs olyan felsőfokú iskola, ahol ne képeznének embereket, ők aztán alkalmasak lesznek arra, hogy elmondják vizsgán, mit jelent állami gondozottnak lenni, hajléktalannak lenni, éhesnek lenni, öngyilkosnak lenni…
De el tudják e mondani, mit jelent sehol sem lenni?
                                                                  *
A nőiesen visszafogott kormányzati lelkiismeretnek, azaz Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszternek valószínű, hogy szólt a kommunikációs tanácsadója, ugyan álljon már ki valamivel a nyilvánosság elé, mert jó lenne tudni annak a fránya állampolgárnak, ez a miniszteri lelkiismeret megértette, miért kapta meg a miniszteri bársonyszéket…
Hát… Ki is állt…
Megállapította, hogy nem működik elég jól a szociális védőrendszer Magyarországon.
Aki hallgatta, reménykedett benne, lassan – lassan eljut a spanyolviaszig…
El is jut… Fel is fedezi… Sorolja…
A családsegítő központok, a védőnők, és a gyermekjóléti szolgálatok sokszor csak egymás mellett dolgoznak.
Nem jelentik egymásnak, ha olyan családdal találkoznak, ahol valamelyik szülő vagy gyermek veszélyben van, esetleg rendszeres bántalmazzák őket.
Ez aztán miniszteri tapasztalat…
Hát ezért hallgatott hónapokon át, hogy mindezeket ki tudja nyilatkoztatni?
Mit csinált eddig? Ismerkedett a valósággal?
Na jó… Ne nagyon szidjuk, mert akárhányszor megszólal, mögötte áll egy mutogató, aki közvetíti szavait a siketek felé… Eme harcias cselekedetéért már meg is érdemli havi fizetését – határozott a miniszterelnök és várta, mivel rukkol még elő az élő lelkiismeret?
Hát előrukkolt…
A menekülő családtagokat segítő kríziskezelő központok felállítását tervezik az egész országban, ahová a bántalmazott szülő és gyermeke menekülhet.  
Több, mint három ezer település van…
És végre.. Átadnak egy kríziskezelő központot…
Egyet… A lobbycsapat, a puszipajtások  egy részének állása biztosítva van…
Ők azok, akik tudják, mit kell tenni… De, ha nem, akkor Lévai Katalinnak van még ötlete…
A veszélyeztetett családokról, szociális térképet kell összeállítani a polgármesteri hivatalokban. Fel kell mérniük a meglévő ismereteik alapján, hogy melyek ezek a családok, és ha ez megvan, akkor hozzanak létre szakértői csapatot…-
Persze, ez így megy… A részmunkaidős, tiszteletdíjas polgármesterrel rendelkező önkormányzatok ezután térképeket fognak készíteni…
Ha géppapírra sincs elég pénzük, akkor is…
Persze, ezt így képzelik el, ott Rózsadomb táján…
A hivatali titkárnők elmennek megtanulni, mi is az a szociális térkép… Jó lenne, ha a polgármester is tudná, mi ez az egész, tehát bezárják a kócerájt, beülnek az iskolapadba…
Igaz, arra sincs pénzük, hogy a buszdíjat megfizessék, nem baj, ismerős a pilóta…
Bebattyognak a megyére, megkeresnek valakit, elmondják, bizony jöttünk, megtanulni a szociális térkép elkészítésének módozatait...
-        Hát nincs maguknál segélyezési lista? Nem tudják csak úgy, fejből, kik dörömbölnek éjjel – nappal támogatásért?
-        Hát dehogynem tudjuk…
-        Akkor minek jöttek ide? Ott van a fejükben a térkép. Hozzanak létre szakértő csapatot…
-        De minek?
-        Hát nem olvasták, mit mondott a miniszter asszony? Hozzanak létre, és kész.  Megértették?
Egymásra néz a polgármester és a titkárnő:
-        Megértettük!
Aztán gyalog hazafelé, mert már lejárt a műszakja az ismerős buszvezetőnek, megállapítja a polgármester, hát ezek hülyébbek, mint tegnap voltak…
-        Szabad kérdeznem valamit? – próbálkozik a titkárnő.
-        Hát mondja…
-        Én csak azt kérdezném, holnap mi lesz?
Aztán, mert az egyik nem tud válaszolni, a másik nem is hallhatja, mennek tovább…
A falutábláig, ahol elgondolkodik a falu első embere…
-        Mégse jó, ha nem lesz szakértői csapat…Megvan.. A szociális segélyből élőkből toborozzuk őket. Úgy vesszük, megkapják érte a fizetésüket…
-        Na jó, polgármester úr, de segélyt adunk, vagy villanykörtét veszünk a tanácsterembe? Ez is eldöntésre vár…
-        Hát látja? Ez a baj magában… Maga, akárki, akármit is mond, egy negatív gondolkodású lény… Miniszter asszonyunk kitalál valami igazán eredetit, maga pedig mindent megtesz, hogy ne valósulhasson meg… Hát téved… Megvalósítjuk…
Szerette volna megkérdezni a titkárnő, hogy jó, de mit? Aztán nem kérdezett, így is megtudta, nem szabad destruktívnak lenni… Hát nem lesz az…
                                                                  *
És mindehhez csatlakozik, ha lúd, akkor legyen kövér – alapon az Ifjúsági és Sportminisztérium is.
Kiírta a pályázatát a gyermeki jogok miniszteri biztosának posztjára. Az ő feladata lesz a beérkező panaszok kivizsgálása és új jogszabályok előkészítése. Mellette regionális megbízottak dolgoznak majd.
Teljes racionalitás jellemzi a döntést…
Szemben a kántálók ömlengéseivel, akik rendszeresen kibüfögik, hogy a cél az, hogy javuljon a gyermekek helyzete Magyarországon, hiszen a felmérések szerint havonta halálra vernek két gyermeket az országban.
                                                                  *
De Lévai Katalin nem lenne élő, de női lelkiismeret, ha nem az ő csapata szállítaná a hírt, miszerint a legdöbbenetesebb az, hogy nem csak az apák, hanem az anyák jelentős része - negyven százalékuk – is megütötte már gyermekét. Sokszor súlyos, maradandó sérüléseket vagy éppen a gyermek halálát okozták ezzel.
Ez a mondat szemtelen és sértő módon előítéletes…
Mi a legdöbbenetesebb?
Hogy nem csak az apák, hanem immár az anyák jelentős része is…
                                                                  * 
Tisztelt Lévai Katalin!
Menjen vissza a jó meleg szobájának kékharisnyás világába, oda, ahonnan jött… Magát a miniszterelnök nem szüfrazsett – ügyi miniszternek kérte fel, nem a nőmozgalom élharciasságára tett esküt a magyar Parlamentben….
Azok pedig, akik istenítik magát? Elhiszik, hurráznak, beköszöntött az olajtemperával színezett vízben, az esélyegyenlőségben lubickolás korszaka…
Mert újdonság nincs…
Holnap is térdepelve, a leendő hűbérurak vizsgáznak földesuraik színe előtt…
Immár, miniszteriális apparátus szinten…
Az állami gondozásról holnap is, mint ma, klimax közeli, dohányszagú, konyakillatú hölgyek, gátlásos, vallás köntösébe rejtőzködő, Rózsadombon nevelkedett, jól fésült eminensek, sikkasztó kinevezettek, átmentődött bukottak, nyugdíjas korba átmentődött, kutya és macska imádók, világmegváltó ideológiákat süthetnek el…
Emlékszem, egyszer Csoki, valamikori barátom, ránézett a Váci utcai Anna presszó teraszán kávézgató hölgyre és megjegyezte: - Figyelj oda… Hát ez az a nő, aki a f….-t – azaz irodalmiasabban, a hímvesszőt – is szalvétával fogja meg…
Nincs hasonlat, csak eszembe jutott az intézményrendszer moguljairól…
                                                                  *
Lévai Katalin az éppen jött – éppen elment, miniszterként elhervadt rózsaszál, bizony nem tett semmit…
Na jó… Bizonyára mosakodott, beillatozta magát, krém is jutott bőrére… Felöltözött, levetkőzött, kiöltözött, beöltözött… Beköltözött és kiköltözött…
Nincs más emlékem róla…
A miniszterelnök, kinevezése alkalmából őt a kormány lelkiismeretének nevezte… Aztán elküldték Brüsszelbe a kormány lelkiismeretét…
Hát akkor most már nincs lelkiismerete a Kormánynak?
                                                                  *
Már csak azért merem megkérdezni, mert utódját, Göncz Kingát nem nevezte ki lelkiismeretnek Medgyessi Péter, a már leköszönt miniszterelnök…
Csak miniszternek.
Óh, a kilúgozott tudás díszruhás harcosai…
                                                                  *
Van persze világútlevelünk…
Kaphat a volt állami gondozott, mehetne is… Panaszkodjon mindenre egy másik országban…
Miért nem áll be Franciaországban a prostitúcióra és parkolóórák fosztogatására kényszerített 400 román tíz - tizennégy éves máramarosi gyermek közé? Feltörhetné ő is párizsi parkolóórákat… Neki sincs állandó címe, ő is éjszakázhat együtt a máramarosiakkal Párizs külvárosi nyomortanyáin…
Beletanul és majd megérti a mechanizmust…
Hogy a piramisszerű szerkezetben működő maffiahálózat az életkoruk miatt büntetőjogilag felelősségére nem vonható gyerekeket szoros ellenőrzés alatt tartja. Hogy a kiszolgáltatott kiskorúak által megszerzett zsákmány az alvilági bandához vándorol.
Megtanulja, hogyan kell profilt váltani… Hiszen a magyar munkaerő-piaci szakértők is azt teszik állandóan szóvá, hogy nem mobilizálható a munkaerő… Hát Párizsból korszerű ismeretekkel térhet haza..
Az alvilág gondoskodik továbbképzéséről is…
Amikor a párizsi Városháza a pénzes parkolóórák leszerelése mellett döntött, a romániai gyermekbandák a metrókba tették át székhelyüket és zsebtolvajlásra szakosodtak.
Aztán átmobilizálták magukat, éjszakánként prostituáltként keresték meg a normaként megszabott napi bevételt.
Aztán hazatérnek a tanulmányútról a volt állami gondozottak... Hazatérnek és élnek a legközelebbi bilincsig…Aztán a rács mögött… A már említett klimax közeli, dohánybolt szagú, konyakillatú hölgyek, gátlásos, vallás köntösébe rejtőzködő jól fésült eminensek, sikkasztó kinevezettek, átmentődött bukottak, az intézményrendszer moguljai, a kilúgozott tudás díszruhás harcosai, a szakma generalisszimuszai - Joszif Visszárionovics Sztálin után szabadon - megállapítják majd, bizony, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács…
                                                                 *
Haldoklunk…
Fekszünk az intenzív osztály ágyán, csövek, műszerek szanaszét… Ablakredőny lehúzva, ennek már a fény se kell… És mondanánk valamit… És nem tudunk… És hallgatunk… És vergődünk… Valaki mindig ide szalad hozzánk, ő lesz a támaszunk… Egy ideig hiszünk benne, aztán elrohan, más dolga van…
Ahogy tegnap történt… Merev görcsökben vergődtem, amikor jött a segítség… Ott állt ágyam mellett és én csak vergődtem… Mondta segít, de a sok megoldás közül, nem tudta melyiket válassza, elment konzultálni… Így szokás… Aztán visszajött… Még vergődtem… Görcsösebben, mint bármikor… Látta rajtam, szólni sem tudok. csak kigúvad a szemem, kapkodom a levegőt… Fulladozom… Gyorsan papírt és tollat nyomott a kezembe, írjam le, ha már beszélni nem tudok… Írtam, aztán többre nem emlékszem… Ahogy a túlvilágon olvastam, az szerepelt halotti bizonyítványomban, hogy gyógyíthatatlan betegségben elhunytam.
Aztán újabb szállítmány érkezett az árnyékvilágból, ők mesélték…
A valaki, aki ott állt ágyam mellett, kiállt a gyászolók elé, elővette a kegyeletből soha ki nem hajtott papírt és bejelentette, felolvassa az elhunyt, halottas ágyán írt utolsó szavait… A hallgatóság várakozón elhallgatott…
Aztán a valaki:
- Kedves Gyászoló Megjelentek! Engedjék meg, hogy felolvassam elhunyt testvérünk utolsó szavait, amit halála előtt, az utolsó percekben vetett papírra… Tanúsíthatom, minden szava igaz, hiszen egyedül csak én álltam ágya mellett…
-        Kérem, figyeljenek…
És kihajtotta a papírt…
-        Most felolvasom…
Nagy levegőt vett.
És idézte: - Szállj le a légzőcsövemről!
                                                               *
Megdöbbenve és felháborodva hallgatták, de ilyet…
És mivel már a túlvilágon voltam, nem mondhattam el nekik, akkor, ott az ágyon csak ennyi leírására volt erőm. És mert közben, nem szállt le a csőről, idő elött, megfulladtam.
                                                                *
A szögesdróttal körbe kerített Gulágok ideje lejárt, élünk az önpusztító koncentrációs táborainkban. A versenyben, ahol a jelszó, ne legyen üres se a zsebed, se a gyomrod… Ahol tőrvény, minden magunk fajtának jusson a bödönből…
Aztán a maradékot?
Lökd oda az állam gondozottjainak…
A lelenceknek…
De mi van a bödöntől ellököttek szeme mögött?
Mi van a magára hagyott igazgatók, a csak suttogni merő, földbe tiport nevelők mondatai mögött? Ki mer szólni a megfáradt lámpásokért?
Van e még, aki megfejtse, mi rejtőzik a hangyalétet élő állami gondozottak ki nem mondott szavaiban?
Keresem a választ…
Ha pedig csak egy bátortalan gőgicsélést is megérzek, megérte nem együtt dalolni a kórussal…