2011. október 21., péntek

SÖR ÉS MUSTÁROS INGYENVIRSLI - 1957.

1956…
Íme, a magyar történelemnek egy olyan újabb szakasza, mementója,
ami jó magyar szokás szerint csak dísszé vált,
hamis kakasok hamis kukorékolásává…
 Mert ezt is, csak félbehagytuk… Ahogy összes történelmi kudarcunkat…
Mert arra kényszerülünk, emlékművek tömegét állítjuk kudarcainknak…

Tatárok bejöttek, szétdúlták az országot…  
És csak el kell menni, ott van, nem messze Miskolctól Muhi 
és nem kell tenni mást csak látni kudarcunk emlékművét…
És jöjjön a sorban Mohács, amelynek kudarca , 
jó magyar szokás szerint,  árulással volt tele…
De az emlékmű nem hiányozhat…  
És a tisztességes II. Rákóczi Ferenc is elbukta, mert árulók hada ette kenyerét…   Oda kell menni - tisztelegni Tekirdagba, ahol a szultán kegyelemkenyerén, megalázó körülmények között élhette le életét…  De Szécsényben, a II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát , vagy akár 1848-at sírba döntő Habsburgok leszármazottját – az Ottót - díszpolgárrá fogadták… 
De gyorsan elfeledkeztek a szécsényi országgyűlésen elfogadott dekrétumokról…  
Nem is volt olyan régen, alig négyszáz esztendeje…
*******************************************************

Eszembe jut, az Egyesült Államokban, ahol tanultam, a helyiek, nem messze Washingtontól,  elvittek egy sivár, kopár mezőre… Nem tudtam miért…  Meg is kérdeztem… Mondták, ez itt a csend és a kegyelet helye…  És – kérdezték – látom ott, nem is oly távol azt a földhalmot, azt a pici dombocskát?  Mondtam igen…  És? Bizony, mondták, ott egy földvár állt, a függetlenségi háború idején…  
Magyarországon a négyszáz évnek is büdös a szaga...
Érti, aki érti, nem érti, aki hülye, vagy nem akarja érteni…
És nem beszélve 1848-ról, 1918-ról, 1945-ről… 
És, ha  éppen a gyávákról van szó, 
miért ne jusson eszembe 1956?
*******************************************************

Mert csináltam én ünnepi műsort a Magyar Rádióban 1956-ról... nem is egyet… Díjat is nyert… 
Ismerem történelmileg azt a kort, de hányszor vált az ünnepi beszéd részévé ami történt, a  fosztogatás, a gyilkolás? 
Mert a mindenkori forradalomnak vajon tényleg adekvát része, hogy az ember állattá váljon?
Hogy az ember és annak tette könnyen felejthetővé váljon?
Milliók ünnepelték Kádár Jánost 1957 május elsején, 
de vajon akkor és ott, az ünnepi forgatagban kinek
– kiknek jutott eszébe, 
hogy napokkal, hetekkel és hónapokkal  korábban… és napokkal, hetekkel, hónapokkal és évekkel is később, 
még folynak majd az ítélethozatalok, a kivégzések, 
alig pár száz méterre a zászlókat lengető boldog hurrázóktól?
Lehet, dicső perceket idéz a pesti srác szobra, ott a Corvin mozi árnyékában, de ki mer szólni, akár ma is még, hogy essen szó többet azokról az állami gondozott srácokról is, akiket éppen a forradalom ottani vezérei hagytak cserben?
Nekem Balogh Árpád mondta el erről visszaemlékező, könnyes szavait… Pedig tettek ők, nem is keveset… 
És? 
Hányan említik meg őket az alkoholos szemüket napszemüveggel eltakaró ünnepi szónokok közül?   
*******************************************************
 *******************************************************


Hol vannak, hol bujdokolnak azok a szomszédok, akik éveken át átmentek a túloldalra, köptek a flaszterra egy nagyot, mert tudták ezen az oldalon, éppen annak a rohadt fasisztának, Szlama Árpádnak, árulónak mondott tömeggyilkosnak felesége oson a házfalak tövében, aki  1956-ban hős mert lenni… 
Nekem elmondta életét, sorsát és okát annak, miért hagyta maga mögött az 1956-ot kisajátító sohasemvolthősök kompániáját…
És hol vannak, hol bujdokolnak a hamis esküt tevők?
Mert persze, a jelen, aztán az érdek, 
később a történelem mindent elmos…
Ahogy azok kiállását is az adott kor színének zászlajába akarja csomagolni, 
akik immár a hétköznapi  - akár pitiáner - vezetőket is 
a pokolba kívánja…  
És mit mondanak ma, milyen vörös színbe csomagolt előadásokat tartottak, 
milyen hurrá előadásokra tapsoltak, 
milyen 
– Én aztán hiszek a rendszerben ! 
– típusú dolgozatokat írtak?
Milyen hithű nyelven kollokváltak, szigorlatoztak, 
akik ma, akármilyen színben, 
akár a függetlenség gyáva, korábbi énjét feladó – áruló  kategóriájába takarózva, 
indulnak a választásokon, foglalnak el helyeket… 
Őrzik, fennen hirdetve akkor, korábban kapott kiváltságaikat, címeiket, rangjukat, akár doktori címüket…
Még büszkék is rá...
 

Mert volt idő, amikor származás nyomán öltek, gyilkoltak, 
a hallgatag többség félre néző asszisztálása mellett…  
Aztán volt olyan idő is, amikor a származás alapján Szakmunkások az Egyetemre, vagy akármilyen mozgalmak, elhatározások nyomán a munkásmozgalmi veteránok leszármazottai,  
a munkásosztály gyermekei, a szegények, vagy a cigányok kaptak előnyöket, 
félre néző, felvételiztető, megfenyegetett professzorokat, 
mutyi pontokat, mutyi diplomákat… 
És, ahogy a pénznek nincs szaga, a kokárdáknak se, 
ahogy immár,a pitykés mellények elejére tapasztott 
diplomáknak sincs…
*******************************************************

De hallgattak – hallgattunk mindnyájan, kik prolik voltak, 
de mégsem eléggé, 
hogy mindezekben részesülhessünk… 
És hajnalban keltünk, hogy a vonathoz, a főiskolához, az egyetemhez - akár korgó gyomorral, üres zsebbel - oda érhessünk... És mi ne reménykedhessünk abban, 
amiben nagymellényű padtársunk, 
hogy mutyi legyen államvizsgánk, 
mutyi legyen diplománk… 
Hogy mindez 
Szegeden, Budapesten, Miskolcon, vagy Debrecenben, 
esetleg 
Egerben történt? 
A feledés, bizony nagy úr…
S  visszatérve 1957 május elsejére… 
Lehet, sokan mondják, 
tényleg csak a sörért és a mustáros, 
ingyen virsliért 
zarándokoltak el a Városligetbe?  
1956 elmúlt…
És szép lassan elfelejtjük üzenetét is…  
A bátor kiállást, a szókimondásért, a demokráciáért, 
önnön arcunk megtorlás nélküli felvállalásáért, 
a nyíltságért…
*******************************************************

Nekem, itt és most, ez jut eszembe 1956-ról… 
És az éhező, szenvedő, megalázott hozzátartozók, az utódok, 
kik életük során mindig magukon viselték az átkot, hogy ötvenhat  rohadt leszármazottai…  
És családok estek szét, és családok darabjai hullottak Európa és a világ összes fája közé… 
És még egy levél is kegy volt az akkori hatalom - ma is jelen levő - hallgatag szolgái vállán uralkodók, lekezelő engedélye nyomán…
Ők azok, 
akik nem férnek bele egy ünnepi szónoklatba…   
*******************************************************

A kitelepített ötvenhatosok és nyomorra ítélt családtagjaik…  
És utódaik, 
akik előtt még átélt emlékeiket is hallgatásra ítélte megnyomorított apjuk
és mert csak az elfelejtésre ítélt múltjuk lehetett volna jövőjük,
üres volt tarisznyájuk, 
amellyel vállukon, elindulhattak az életbe...  
És vajon mikor, ki mosta le róluk a billogot, 
ki cibálta le róluk 

bőrükbe égetett Nessus inget? 
És tudom, délegyháza – Mutyifalván, itt és másutt, 
kiállnak majd  23-án a levitézlés előtt álló percvitézek…
Reggel lemossák arcukat. 
A nők előveszik sminkjeiket, tesznek bőven arcukra, jut parfüm és krém is a kiskosztüm felett hordott fejükre... 
A férfiak megborotválkoznak, magukra húzzák asszonyaik által odakészített sötét öltönyeiket, az illendő fehér inget és sötét nyakkendőjüket…  Fényesre pucolt cipőikben, csak úgy, családi karéjban elindulnak, mert ünnep van…
A Kirakat ünnepe...
Elmondják majd lózungjaikat, sorba állnak, koszorúznak, szomorú arcot vágnak…  
Lesz közönség… 
Tanáraik szúros szemű felügyelete alatt a mindig kihajtott általános iskolások dalai, versei és egyáltalán tömegük, 
háttérnek és hallgatóságnak is megteszi… 
*******************************************************

Bizony, ha 
a fából faragott kopjafák és István királyok, 
csak a fa szagát 
és nem a tisztességes múltunkat hordozó Emberek emléküzeneteit, illatát hordozzák, 
lehet belőlük annyi, 
hogy a Dunát lehet velük rekeszteni.
A hamis könnyek, és hamis szomorúságok, 
ahogy tegnap és ma, 
úgy 
holnap is csak hazugok maradnak…  
Hát, így megy ez… 
Én nem leszek ott… 
Nem vegyültem, 
nem vegyülök soha a perchuszárokkal…
De gyászolok…
 Csak úgy…
Magamban…
A szociális otthonban, 
társtalanul meghalt, 
örök nincstelen nagyanyámat…
A fiatal, állami gondozott, intézeti  társamat,
akit 

János kórház futball pályáján lőttek le az oroszok…
Tollas Tibort, 
aki a világ 140 nyelvén írt újságot és hirdette ötvenhat eszméjét…
Szlama Árpádot…
És persze…
Az árulok pörölycsapásai  nyomán elvetélt  álmokat…