ELINDULTAM DÉLEGYHÁZÁN, CSAK ÚGY, MINT EGYSZERŰ KATASZTRÓFA TURISTA. KIRÁNDULTAM, HOL ÉLEK, HOL PÉLDAMUTATÓ MÓDON ADÓT FIZETEK, HOL HIVATALBÓL - MERT TEHETIK - LETÁMADNAK ÁLLAMI SZOLGÁK...
HOL, MAGÁNEMBERKÉNT LETÁMADHATJÁK KOCSIMAT A FÉLELEM APRÓ MORZSÁIN NEVELKEDETT EMBER UTÁNZATÚ EGYEDEK ÉS KÖZBEN JÓPOFIZNAK, MONDJÁK
" MINDEZ A VÉLETLEN MŰVE "...
A RÁCSODÁLKOZÓK, KIK AZT SEM TUDJÁK, HOL ÉLNEK, MEGMAGYARÁZZÁK, ROSSZ IDŐBEN, ROSSZ HELYEN VOLT A KOCSIM...
NEM IS NEKEM SZÁNTÁK...
MEG AZTÁN, VAN MÁSNAK IS ILYEN KOCSIJA...
ÉS SOHA NEM FORDULT MÉG ELŐ ILYEN DÉLEGYHÁZÁN...
ÉS BIZONY, TÖBBSZÖR FORDULT MÁR ILYEN ELŐ DÉLEGYHÁZÁN....
Délegyházán, ahol élek, nincs demokrácia.. Az ország, ahol élek, nincs demokrácia... Mert nincs félig demokrácia, olyan hogy behatárolt demokrácia, hogy engedélyezett demokrácia... És nincs olyan sem, hogy látszat demokrácia... Demokrácia az a szó teljes jelentésében vagy van, vagy nincs... És nincs. Mert teher... Nagy teher... Az önmagunkkal szembe nézés könyörtelen terhe...
Feleségem hangosabban, könyörtelenebbül, velősebben adott felháborodásának hangot, bele
ennek, vagy annak a helyi lakosnak orcájába, kik védeni próbálták a védhetetlent, mondva, ez, ami megtörtént,
olyan, mintha meg sem történt volna, hiszen szebb és jobb a világ e tájon, mint
amit ez a szimpla négy kerék kiszúrás jelent egy helyi állampolgár kocsijában…
És nem értik ma sem értik, miért mondtam, írtam, hogy a
kellő elhatárolódás, tiltakozás hiányában,mindez, ami történt nem más, mint egy folyamat kezdete… Hárman telefonáltak rám, nem értik, hogyan süllyedhettem odáig, miért mondtam nyilvános köszönetet pont Görbe István helyi képviselőnek csak azért, mert kellő mértékben, emberségének belső értékrendjéből eredően felháborodott? Ha ezt nem értik, semmit nem értenek... A gyáva hallgatók, az elhallgatók sem...
Rettegnek a tisztességtől...
Jó, rendben… Tegnap az én kocsimnak
szúrták ki mind négy kerekét… Ára,
amilyen kárt okoztak, körülbelül egy kéthavi magyar minimálbér… A Feleségem a négy kiszúrt gumi áráért egy hónapon át, naponta, fagyban, télben, hóban - sárban - arca, keze lába pirosra fagyottan - caplat a a hajléktalanok viskói, lépcsőházalji rongyfészkei felé, hogy jó szót, pokrócot, száraz tésztát nyújtson a megnyomorítottaknak még a fagyhaláluk bekövetkezte előtt...Mert ő, akárhogyan is akarná másképpen, csak a halál előszobájában tud a földbe tiport lelkek hordozóinak langyosságot átnyújtani...
De holnap mi
következik?
Micsoda, oda – vissza alapon?
Következik más kocsijának négy kereke?
Aztán a kocsija véletlenül felgyullad? Aztán a háza? A nyaralója? Aztán a tulajdonos,
vagy a bérlő? A tulajdonos, vagy bérlő
felesége, férje? A gyermeke, vagy gyermekei? Végül az egész család? Családok? Utcák?
Falurészek?
Ez a fajta vandalizmus bizony
a fasizmus kezdete…
A helyi fasizmusé…
Mert nem véletlenül történnek a dolgok és ezt kell megértenie
mindazoknak, akik vállalták bármilyen okból, bármilyen szándékból a falú, - ami korántsem közösség! – vezetését…
Mindegy mikor….
A tegnapi, bombariadóval történő fenyegetés, csak hiszik, hogy
az idő múlására bízva az emlékezet enyészetévé válik – válhat… Ha bárki megtette, azért tette meg, mert
megtehette… Erkölcsi fertőben, az
erkölcstelen tett nem zabi gyerek, hanem Taigetoszba való csökevény utód…
Volt, ki egyetértett vele, volt ki tapsolt,
de mindenki gyáva volt, hogy ki merjen állni, bárki is felvállalja, én tettem, mert meg akartam
félemlíteni azt a szemét rohadt edés csürhét, a rohadék riblit és a többieket…
És nem sikerült a megfélemlítés, nem retteg és
nem rettegett tartósan senki és ezt az önmagát
leporoló nyugalmat érezheti bárki ma is,
amikor szóba kerül, négy kocsikerekem kiszúrásának története…
Nem vagyok zsidó, ha ez lennék, mondhatnám,
bezzeg, Délegyházán üldözik a zsidókat… Nem vagyok cigány, ha az lennék,
mondhatnám, Délegyházán üldözik a cigányokat…
Bár… Én tudom, nem kevesen az országban és a határokon
túl is, volt, mikor tettem, nem is keveset, akár a magyarországi, lappangó zsidóüldözések ellen… Mikor a nagy
nyilvánosság és kamerák előtt üzentem százezreknek a képernyők előtt ülők
számára, ha így folytatódik, nem csak a Körúton, hanem a tévé kamerái előtt is
óriási sárga csillaggal ruhámon jelenek meg, vezetek műsort…
És nem érdekelt, mikor támadtak...
Amikor fegyelmivel,
kirúgással, a pályáról történő végleges eltiltással
fenyegettek, mert cigány klubot
nyitottam ott, ahol azokra a székekre nem ültek le az Igaz Magyarok, amelyre
korábban cigány tette a seggét…És akkor, abban az időben, mindezt a helyi Tanácselnök közölte velem... Tizenkét napi pálinka adag mámorától és hatalmának tudatától lelkesülten...
Nem magamról akarok kiállítani bizonyítványt, pláne nem
azoknak, akik nem fognak kezet egy halászléért kuncsorgó, sárga étel hordójával, oda poroszkáló, bizony, koszos,
elhanyagolt, de némán kérincsélő helyi asszonnyal, mert koszos a keze… Aztán
velem sem, mert én kezet fogtam vele és milyen primitív és önmagamat is megalázó módon, de Kellemes
Ünnepet kívántam neki és közben, szinte bocsánatkérően elosonó alakját látva, égett pofámon a bőr…
És ne tartson nekem előadást fél árvaságáról, az éhségről kinek családi asztalán minimum mindig ott volt a zsírral kent kenyér... Mert az éhség nem a család, hanem a magány létének tükörképe...
Éheztem eleget, nagyon is, eleget is…
Sok – sok hajnali váróterem sarkában talált meg apró gyermekkoromban az
arra járó rendőr és fogott kézen, vitt vissza a Gyévére, vagy az éppen nevelő szülőm valamelyikéhez…
Éppen elegen rúgtak belém, hogy megismerjem
már ellenszélben és mesterséges homályban is azokat a bakancsokat, vagy fényesre pucolt félcipőket,
melyek felém bármikor rúgásra lendülhetnek…
Ezért félek a félelemtől, azaz ezért nem félek…
De drukkolok, sőt aggódom azokért a kómában vegetáló, közöttünk
sétáló, nem is feltűnő Társaimért, akik
nem kérnek, már nem kérnek… Akik nem szólnak, már nem szólnak… De izzik bennük a kilátástalanság, a tehetetlenség
ki nem számítható dühe, amely, mint a vulkán, bármikor kitörhet, és akkor pusztul
együtt az ártó az ártatlannal..
Azokról szólok, kik nem a szent fazekak,vagy a csuhás álszentek
által beléjük diktált frázisért böjtöltek, hanem mert az élet diktálta számukra
az éhséget, s nem voltak jóllakottak sem a böjt előtt, sem azután…
Ugyanott élünk, ugyanott vegetálunk, de mégse ugyanott…
Ami
nekem sötét, az másoknak, a nagyon kevésnek, túlságosan is fényes…
És nem
irigylem tőlük a lelki szegénységbe temetkező materiális fényességet, de
kikérem magamnak, ( hü… ha csak magamnak
kérném ki…. ) hogy saját hazámban –házamban a katasztrófa turisták célpontja
legyek… Mert, akik ma mondanak
véleményt, kinyilatkoztatnak, s nem vállalják feltett kérdésekre a válasz felelősségét, helyette erkölcsi magasságból, népszerűségüket bizonygatva szónokolva, kinyilatkoztatva döntenek a kisajátított ész birtoklásának jogán, bizony holnap, az erre
látogató, vagy az itt élő mind kevesebb
turista célkeresztjébe kerülhet… Előbb
egy fényképezőgép, aztán pedig már egy valódi fegyver célkeresztjébe…
Legyen, hát legyen Állatvédőrség… Legyen a tojást tojó EU szabvány tyúkjainknak
homokozójuk, tojoló ültetőjük… Aggódjunk
a láncra vert kutyákért… A szenvedő halálra ítélt, kocsik után kötött, lábukat tőböl levágott
kutyáért… A sintértelepeken az egymás húsát marcangoló,
őrületbe kergetett éhező állatokért…. Hol van már tegnapi főnököm a Rádióból, aki irtózva tudta meg, riportot készítettem a szombati műsorba egy állatot kínzó, szadista bunkóval, és elmondtam, elmondattam naturális egyszerűséggel, mit tett, hogyan tett a kutyával... A bunkó görényt pénzbüntetésre ítélte a helyi jegyző, mert csak vér vezetett lakása ajtajától a kétszáz méterre levő villanyoszlopig... Csak a vér... De senki nem látta, mi történt és senki nem hallotta halálüvöltését a kutyának... Mondom... Senki....
Aggódjunk…
De mindenek előtt, vagy
legalábbis együtt a védett állatokkal, a
védendő emberért is… Mert van Állatvédőrség, de hol van hol bujkál, a hatékony,
emberarcú, Rend –őrség?
Legyen helye a tyúknak, ha tojást hoz világra, de legyen
tere, lelke annak a világnak is, ahol ember vetél el apró gyermeket, kapartatja
ki magát, mert nem szül e világra, ennek a világnak, ennek az országnak gyermeket…
Lelkünkben deficit él… Nem innovatív és nem kreatív…
Előbb eladjuk életünk tereit, aztán vissza lízingeljük
és elhitetjük önmagunkkal, az egész a miénk, holott még része sem az…
Bizony, a terror előszobájába kezdünk lépegetni...
És nem hisszük el, a falra, dísznek akasztott
kard képes ma is levágni bármely ember fejét, a tegnapi vért sem kell lemosni róla, ki se kell fényesíteni, meg se kell
élezni… De, ha – könyörgőm – a meleg szobában ülve, halljuk, bárki is le akarja emelni a tegnapi kardot
díszhelyéről, csapjunk a kezére: - Ne
tedd!
Mert holnap én is leveszem a kardot, kiásom a földből az
elrejtett golyószórót, együtt a tárral és tüzelek vele össze – vissza, és Ember léptékű életemből kilépve embernek farkasává
változom…
De nem akarom, szavamra, nem akarom...
