Többféle módon állhat az ember saját pénztárcájának vizsgálatához...Vagy úgy, hogy hídnak nézi, ahogy, amilyen gyorsan jött a pénz, olyan gyorsan kiszórja, ne legyen gondja rá, hiszen, ki tudja, mi lesz holnap, élni kell a mának...
Van, ki vallja, talán jobb, ha tudja, mennyi jött és mennyi jön még, és megpróbál lavírozni a rossz és rosszabb között, egyszóval túl élni a mindig, a havonta menetrend szerint érkező kilátástalanságot...
És van egy olyan, kevésbé szimpatikus és rossz kedvet szülő állapot, amikor az ember szembesül a ténnyel, bárhova nyúl, csak a mínuszt növeli... És Magyarország lakosságának többségének állapotát ez jellemzi.
Ahogy pedig a lakosságot, a magára hagyott, települési önkormányzatok többségét is... Mert mind kevesebb már a lavírozási lehetőség is...
És tudom, könnyű, nagyon is könnyű naponta benyújtani a számlát, kérni, vagy követelni, bántva, vagy simogatva, de a lényeg az, hogy az elképzelések is oly hatványozódottak, hogy - ha a rosszat nem is feltételezve - a mentő ötletekkel Dunát lehetne rekeszteni...
De a számok bizony makacs dolgok...
Érzéketlenek... Hidegek...
Ideológia és álom, álmodozás - mentesek...
Tartok tőle, többen, ha a település életét nagyban megszorító javaslatommal én állok elő, számomra is megszületett már régen az a skatulya, ahova engem biggyesztenek, aztán letudják ezt a véleményemet is, és halad minden tovább, ahogy eddig volt...
Értelmes, vagy annak vélt emberekhez szólok.
Nem tehetek többet, előbb halkan, aztán hangosan ordítom:
ELÉRKEZTÜNK AHHOZ A PONTHOZ,
AHOL KI KELL MONDANI:
- ÍGY NE TOVÁBB!
Már elnézést, ha íly, komoly témánál Nagyanyámra emlékezem...
Egyszer, nagyon - nagyon régen azt mondta a szomszédban lakó, gyermekére panaszkodó édesanyának:
- INKÁBB A GYERMEKED SÍRJON SZÁZSZOR,
MINT AKÁR EGYSZER TE SÍRJ...
Sok - sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértettem, régen magamra hagyó Nagyanyám szavait...
