Többen szóltak, kértek, javasolták, hogy blogomon tegyem közzé legalább
azokat a korábbi írásaimat, amelyekért irodalmi díjat kaptam. Valójában
nem oszt és nem szoroz, különös nehézségembe se telik, bár - talán
Délegyháza kivételével – nincs olyan könyvtár, ahol ne lehetne
megtalálni bármely könyvemet, vagy írásomat… Mivel 2004-ben megkaptam a
Veres Péter – díjat, gondoltam, 2005-ben is pályázok. A Gyüttment című
pályamunkát beküldtem a T. Zsűrinek. Telefonáltak, második helyezést
kaptam,menjek el az ünnepségre, vegyem át a díjat és az
oklevelet.Persze, jól esett a díj, de kiváltképpen az összeg, amit
kaptam... Volt helye... A sárga csekkek akkor is sorban álltak kezemben a
mindenkori posta pultjánál......
Közölték, írásom megjelenik a pályázati antológiában.
Külföldön voltam, nem mentem el a díjátadásra.
Az oklevelet postán küldték meg számomra.
Később az antológiát is.
Külföldön voltam, nem mentem el a díjátadásra.
Az oklevelet postán küldték meg számomra.
Később az antológiát is.
Utáltam az éjszakákat, mert vagy a kutyák nyüszítettek, vagy a macskák bagzottak állandóan… Lehet, hogy minden faluban így volt akkoriban, lehet, ma is, de, hogy nem tudtam aludni, az biztos… Ha elment egy kocsi, azért ugattak, ha bezárt a kocsma, a vasrács csapódására morogtak vadul, ha a kenyeret hozták hajnalban vagy a tejet, akkor is kánonban, egymásnak átadva a jelet, ugatott a falu összes kutyája…
Hát… Nem nagyon aludtam…
- Megállj, te rohadt kurva, kiszaggatom a beleidet… Állj meg, te rongy…
Különösen nem ütköztem már meg a falu ily mély érzelmi megnyilvánulásain… Akkoriban éjszakánként Kaffkát olvastam és pihentetőül Dosztojevszkijt… Ilyenkor mindig nyugodtan lapoztam egyet tovább, tudtam, a könyvek sorainak méltó illusztrációjában éltem…
Általában valamiféle tompa ütéshanggal fejeződtek be az utca mondatai, volt még egy kis jajveszékelés, csend, aztán jött is hamar a reggel…
Tévém nem volt, szerettem az éjszakai rádiójátékokat…
Sokszor kevertem is magamban az élményt…
Nem is tudtam, a rádióból, vagy az ablakon túlról jött a hang?
De akkor éjjel már becsuktam a könyvet, a rádió sem szólt, amikor hallottam, megint elkezdődött az éjszakai színjáték… Csak a hangok voltak ismerősek…
Na jó…
Általában is ismerősek voltak, játszottam is a nevekkel éjszakánként, ki ver kicsodát? Most éppen mi történik? Kinek folyik a vére, kinek véres az ökle? Ki van a földön , ki rugdossa éppen?
Másnaponként pedig kíváncsian kerestem a nyomokat, ha találkoztam valamelyik éjszakai szereplővel, de isten se tudja, hogy csinálták, nyomok se voltak és tudtam a falú rendőre is nyugodtan aludt mindig…
Mondom, túlságosan is ismerősek voltak a hangok…
Csak nem?
Csak nem Kocsis elvtárs, a Vörös Zászló Érdemrenddel és Kongresszusi Vándorzászlóval kitüntetett Kossuth Lajos Termelőszövetkezet és egyben a falu párttitkára veri éppen a feleségét?
Ahhoz lusta voltam, hogy kimenjek az udvarra, mert csak onnan láthattam, mi történt a Fő téren… Márpedig a hangok onnan jöttek… Igaz, körkörösen, mert Kocsis elvtárs felesége bizonyára körbe szaladgálta a szovjet hősi emlékművet…
- Megállj te rothadék…
Így ment ez legalább fél órát, csodálkoztam, hogy egyikük se adta fel…
Legalább a párttitkár kifáradhatott volna, hiszen ő nem volt edzésben, a Volga cipelte még a budi ajtajáig is…
A felesége kondíciója érthető volt…
Ő volt a falú védőnője és egyben Doktor Pista asszisztense, járta a falut eleget…
Aztán, ahogy raktam volna össze a hangokból a történéseket, egy dörrenést hallottam… Nem sokkal előbb szereltem le a Magyar Néphadseregből tudtam, milyen hangja van egy pisztolynak… Ekkor már felültem az ágyban…
Csend volt.
Nagyon nagy csend.
Tehát valaki lelőtt valakit.
Aztán zörgés az ablakomon.
Nem is zörgésnek, inkább olyan halk, szerelmetes kopogtatásnak tűnt, de hamar elszállt az illúzióm, amikor a sötétítő függönyt félre rántva, megláttam Margitot, a párttitkár elvtárs feleségét az ablak tetejéig érő gazból kinézve…
Egy földig érő, fehér hálóing volt rajta…
- Engedjen be… Hallja? Engedjen már be…
Ő belátott, én kiláttam, azt se tudtam, hol van az őt kergető párttitkár, kinyissam e az ablakot, hogy hírbe keveredjek, vagy az ajtót, hogy így is, úgy is hírbe keveredjek?
Mármint, hogy beengedve, holnaptól már azt terjesszék, hogy szeretőm lenne a nagyanyám korú védőnő?
Lehet, nekem már akkor üldözési mániám volt?
Mit tehettem?
Mondtam, hogy azonnal, mondtam, hogy sietek…
Kikulcsoltam az ajtót, már ott is volt, berohant, át az előszobán, be a szobába.
Ott állt a háromkarú csillár alatt…
Állt és zokogott…
Nem ült le, nem guggolt, nem görnyedt meg…
Csak állt szálfa egyenesen, bugyborékolva a hangokat, kért, húzzam el a függönyt, mert az az állat, ha meglát mindkettőnkbe golyót ereszt…
Gyorsan behúztam és odatoltam mellé egy széket…
Igaz, több nem is volt a szobában…
Csak akkor vettem észre a karfán a farmeromat és jutott eszembe, bizony én gatyában nyitottam neki ajtót és gatyában kínáltam hellyel, hálószobámban, a falú hálóinges védőnőjét… Aki persze nem utolsó sorban Kocsis elvtársnak, a párttitkárnak a felesége volt…
Nem hosszú elmesélnem, mi is történt…
Kértem, menjen ki a fürdőszobába, addig, gondoltam, felkapok magamra valamit…
Nagy választék nem volt, csak a farmeromat szerettem volna magamon tudni…
Így is történt…
Aztán, elővettem egy melegítőt, mondtam, vegye fel, feküdjön le, én majd alszom a konyhában… Szabadkozott, nem akar ő zavarni, aztán még valami olyat mondott, ne nyissam ki az ajtót, ha rugdossa is a vadállat férje… Megígértem és mondtam, jó éjszakát…
Én hamar elaludtam a gumimatracon.
Nagyon mélyen, mert lassan dél volt már, amikor felébredtem. Az udvar felé az ajtó nyitva volt, csak a vaskapu volt becsapva… A melegítőm fel volt akasztva az előszobában a fogasra… A szobában el volt simítva a paplan, mintha álmodtam volna az egészet…
Zavartan indultam a Tanácsház felé, kicsit arrébb a plébános beszélgetett valakivel, közben szólt a déli harang, nem értettem, nincs ilyenkor semmi dolga a falú papjának? Aztán rám köszönt valaki, én is vissza…
Elkezdődött a nap…
Délután, vagy este bizonyára találkoztam Kocsis elvtárssal és szokásához híven, bizonyára érdeklődött a kultúrház programjai felől…
Tudtam, nem álmodtam, ami éjszaka történt, de mégis minden rendben volt…
A szovjet hősi emlékmű körül egyenesen ágaskodtak a tulipánok az ég felé, egy se volt kitaposva…
Nem történt semmi…
Sanyi rendes ember volt… Éva, a buszvezető lánya is…
Úgy láttam, szeretik egymást, mert hónapok óta, nagyon össze voltak nőve, ha az Ifjúsági Klubban félárbocra eresztettük a világítást…
Még zrikáltam is Sanyit, ha klubvezetőségi ülésünk volt, mikor lesz már egy jó, amolyan igazi ereszd el a hajam – féle paraszt lagzi?
Csak mosolygott, nem válaszolt, mindig másról beszélt…
Egyszer Évát is kérdeztem, de ő gyorsan csak annyit mondott, még csak az kellene…
Sanyi a szegénysoron lakott, az anyja öreg volt, fogatlan és mindig huncutul nevetett… Ismertem, mert alkalmi bérért, őt szoktam megkérni, ha egy nagyrendezvény után pörölt velem a takarítónőm, egyedül nem csinálja, itt hagyja az egészet…
Akkor mit tehettem volna? Elindultam a falu széle felé, le a sikátoron, nézve a rám bámuló arcokat, az elején nem is értették, mit keres e tájon a Kultúr igazgató?
Aztán Sanyi anyja mindenkinek elújságolta, bizony szükség van két keze munkájára a Kultúrházban… Később, amikor bandukoltam szegényes kalyibájuk felé, volt már, aki vissza is köszönt, de jobbára, csak biccentettek…
Éva szülei jómódúak voltak, apja, igaz, már csak a Volánnál volt távolsági buszvezető, de előtte évtizedeken át kamion sofőrként gyűrte maga alá a kilométereket… Házat vettek a müncheni orkán kabátokból, bútort az észak olasz kávéból és egy Zsigulit a bécsi nylon harisnyákból…
Nem értékmérő ma senkinek, ha lát egy fiút s egy lányt, a kettöt egymást ölelve…
De ki veszi észre, ha annyival több részükről egymás ölelése, amennyi a hiteltelen helyben topogás s a csúcsok megdöntési kísérletének különbsége egy hihetetlenül nagy szerelmi kirándulásban?
Kevés embernek adatik meg ezt adni és kapni, egyaránt…
Nekem megadatott adni és kapni is…
De mindehhez Sanyi és Éva ajándéka meghatározó volt…
Ki hinné el, ha elmesélném részletesen, azért lettem elvált ember, már, ami a házasság intézményét illeti, mert egyszer – sok – sok évvel később - késő éjjel mentem haza a munkából s megláttam a város útcájának ostornyeles lámpájának fénykévéjében egy fiút s egy lányt oly csókolózásban, oly hihetetlenül igaz szerelmi kirándulásban, amiről ott és akkor határozottan éreztem, nekem már soha nem adatik meg…
De ne rólam essen szó…
A történet folytatása csak annyi, hogy haza mentem, a konyhában fehér terítő alatt várt a meleg vacsora s én mégis a szobába mentem, égett a kislámpa…
Feleségemnek csak annyit mondtam, váljunk el…
Nem mondtam, nem kellett mondanom, abban a házasságban már elfogytak a szerelmi kirándulások lehetséges hegycsúcsai… Már nem voltak utak, amelynek szélén, valamely éjjel égtek még az ostornyeles lámpák…
Jóval később nem vettem volna észre azt az ölelkező lányt s fiút, ha Sanyi és Éva közösnek induló életében, valamikor, jóval előtte, nem vettem volna részt…
Késő este még bent voltam a Kultúrház irodájában, amikor a halkan, félig kinyitott ajtóban megjelent Sanyi és megkérdezte, zavarhatunk egy kicsit?
Elment a fülem mellett a többes szám, mondtam, gyere be…
- Mind a ketten jöttünk…
- Éva is itt van?
- Persze…
Hajnalig beszélgettünk, közben, mikor az egyiknek, mikor a másiknak hullott a könnye…
Egymást váltották, a hát, akkor, nem… Ami után következett, a hát, akkor igen… Nehezen
értettem meg, vagy inkább nem is akartam megérteni, mit is várnak tőlem…
Hogy nagyon szeretik egymást, hogy egymás nélkül nem tudnak élni, meg, hogy inkább
egyűtt halnak meg, ha nem lehetnek örökre egymáséi…
Szegények, mennyi apró kis titkot s óriási közhelyet felsoroltak, csak, hogy meggyőzzenek…
De hogyan s mit kellett volna mondanom nekik?
Mit értettek volna vajon az Igazságból?
Megértetették volna, ha több napon át is próbálom beléjük sulykolni, itt, ebben a faluban, soha nem jön el az az idő, amikor Sanyi fogatlan, de mindig huncutul mosolygó édesanyja ott állhat, egy olyan esküvői menet második sorában, ahol mellette Éva apjának orkánkabátból, nylonharisnyából s szemes kávéból felépült hatalmassága vezetné lányát az oltár felé, egyenesen Sanyi kezeihez…
Nem mondtam, mert inkább szemen köptem volna magam…
- Holnap gyertek vissza, úgy hat felé…
Ennyiben maradtunk.
Ahogy ide felé, úgy elmenőben is, halkan, csak félig csukta be az ajtót.
Még soha nem voltam a Körzeti Rendőrmegbízott irodájában.
Nem szeretett érkezésem óta…
Az évek alatt pedig csak rosszabbodott a helyzet. Már nem csak nem szeretett, inkább helyesebb a kifejezés, bizony engem gyűlölt ez az ember.
Hellyel kínált.
Fehérre meszelt falak, ócska szék az ócska íróasztal előtt… A főtörzs mögött egy nagy, zöld páncélszekrény… Valami címer is volt a falon, az ablakkal szembeni egész falfelületet a falú részletes térképe foglalta el… Piros, zöld, kék sárga karikák voltak itt – ott rajta… Lopva megnéztem, ahol én laktam, szóval a Fő tér teljesen pirosra volt satírozva…
- Miben segíthetek?
- Csak annyiban hogy beszéltem a járással…
Erre a bevezetőre kiegyenesedett a székén, letette golyóstollát, amivel jegyzetelni akart egy nagy alakú, kockás spirálfüzetbe…
Tudtam, a jól elhelyezett hatásszünet felcseréli majd a szerepeinket…
Megkértem, vegyen fel jegyzőkönyvet az általam mondandókról…
Nagy nehezen felállt, kinyitotta a páncélszekrényt, kiemelt egy kék színű, tetején megrepedt Optima írógépet s befűzött három papírt, közé az indigóval…
S készültségbe helyezte mindkét mutató ujját…
Minden esetre érezte, idő közben rájött, itt ő az úr, az ő kezében kell, hogy legyen az irányítás…
- Mondhatja…
- Már ne haragudjon, közel se akarnék bele szólni, mit ír fel s mit nem, de gondolom, komoly indok kell, ha a falu egyik vezetője, akit persze a Járás helyezett ide, azért fordul magához, hogy rendőri segítséget kérjen…
- Rendőri segítséget?... Szóval hatósági védelmet?
- Igen…
- És melyik vezető elvtársról van szó?
- Rólam…
Nincs az a fényképezőgép, ami a rendőr arcán ezt a pillanatot megörökíthette volna.
A szeme alatti táskákban ott élt a kishitűségből és féltékenységből táplálkozó gyűlölete… Halántékától, egészen a jól megtermett tokájáig, ott legelt az elmúlt évek minden találkozása…
Az alkalmak, amikor akár az égig is feszítette magát, tekintélyt parancsoló arcot mellékelve, s akarta, de mégse tudta elleplezni bicskanyitogató utálatát… Mert ez a kultúr igazgató, bár köszönt, de a szája sarkába akár a jó anyja gyűrte tévedésből a szülés perceiben a gúnyt, akár nem, szívesen elgereblyézte volna a gumibotjával, amúgy, igazi simára…
De, hát nem tehette, ez a nyikhaj is a falú egyik vezetője volt…
S most azért kopogtat nála, azért ül pofátlan hanyagsággal, a tisztelet apró szikrája nélkül íróasztala előtt, a rendőrség tulajdonát képező széken, hogy magának kérjen hatósági védelmet…
Én pedig? Szépen soroltam, lassan, hogy esetleg fel tudja jegyezni, miért, ki ellen, mettől – meddig kérek egyenruhás védelmet?
Felvette a jegyzőkönyvet.
Odatolta elém, mondta, olvassam el és írjam alá, majd hozzá tette, most már teljes mértékben érti az aggodalmamat, bizony nem lehet tudni… Meg aztán egyedül egyébként se birkózna meg a feladattal, többen kellenek ide… Úgyis jelentenie kell felfelé a dolgot… Majd beírja javaslatát a jegyzőkönyv kísérő levelébe, hogy a járási parancsnok vezényeljen a fent forgó s állampolgár által jelzett eseményre, kellő számú erősítést…
Nem vártam meg az estét.
Sanyihoz lementem a szegénysorra, hosszan beszélgetünk, később az anyja is csatlakozott...
Elment több helyen is megkérdezni, igaz-e, amit Éva apja híresztel? Oda is hívta őket, hát ők mondják el nekem, hogy igaz…
Többen is hallották, tényleg igaz volt…
Ha az egyetlen lánya, ahhoz a retkeshez merne feleségül menni, akkor nem éli túl…
Még az igen előtt átküldi a másvilágra… A mindig a háza előtt parkoló autóbusszal bele hajt az esküvői menetbe, még azok is dögöljenek meg, akik részt vesznek azon a gyalázaton…
Éva apját sokan jól ismerték, mondták, ha egyszer ezt híreszteli, akkor meg is teszi…
Aztán, alig három héttel később, azon a szombati napon sokan beteget jelentettek, azok közül, akiknek aznap dolgozni kellett volna menniük…
Mert az a szombat talán vízválasztó lesz, sokan így gondolták…
