A
politikusok kilencven százaléka rossz hírbe keveri a maradék tíz százalékot. – jut
eszembe Dr. Henry Kissinger véleménye arról a világról, amely behálózza
létünket, és ha nem vigyázunk, ha nem figyelünk, ha lelkiekben nem kezdünk
önvédelmi harcba, a nép hatalmával a nép hatalmának visszaszerzéséért, akkor semmi
nem különböztet meg bennünket azoktól, akik belénk törlik cipőiket, hiszen mi
tartjuk oda orcánkat, mondva:
- Rúgj belém!
Úgy terveztem elkezdek egy sorozatot, kitekintek
– betekintek a szegények, a szegénység
világába…
Nem csak bőrömön, környezetem tekintetén, hangulatán, ruházatán érzem,
tapasztalataimon túl,
már objektív adatok is igazolják,
a magyaroknál nincsen
boldogtalanabb nép a fejlett világban:
A magyarok rosszul érzik magukat. Az OECD 34 tagországa közül legalábbis a legrosszabbul.
És most már csak az a kérdés,
ha tudományos elemek is
befurakodnak egyszer Délegyháza - Mutyifalva életébe,
vajon milyen eredmények
születnek?
Nem kellene az általános iskola tanárainak egy ingyenes kurzust
tartaniuk a helyi önkormányzat tagjai számára?
Délegyháza - Mutyifalva jelenlegi,
leváltás –elzavarás előtti irányítása
oly messze van a szociológiától
és egyáltalán a
társadalomtudományoktól,
hogy ideje lenne protekciót szerezniük:
felvegyenek közülük
legalább egy-két embert, hogy tisztában legyenek azzal, hogy az objektív
adatokon alapuló ismeret, mily messze van a szubjektív,
- akár a polgármesteri
érzésen alapuló –
szellemi diktatúrától.
És nem is oly messze voltam, alig egy órányira, amikor
– mert
szép lassan jött már az éjszaka –
és elindultam hazafelé…
Hazafelé?
Most
gondolkodjak el azon,
hogy számomra mit jelent a haza, a hazafelé?
Szinte jó eredménynek tűnik,
hogy a magyarok 23 százaléka
elégedett az életével.
Az OECD országaiban az
átlagos érték 59 százalék, és hogy ezzel a 23-mal búbánatos sereghajtók
vagyunk, már nem annyira vidám a dolog.
Nálunk még az is jobban örül, akire naponta
lőnek
Izraelben
a nőknek is kötelező a
katonaság, egymást érik a merényletek, nem ritka a háború, Irán állandóan
atommal fenyeget, de a megkérdezettek 72 százaléka elégedettnek mondta magát.
Norvégia
ugyan rettentő gazdag, de
mindig sötét és hideg van, a lakosság 84 százaléka mégis elégedett az életével.
Ehhez képest nálunk 23
százalék ilyen.
Magyarország mögött
Portugália búslakodik.
A harmadik legelégedetlenebb Észtország,
A sorrend innentől
Törökország, Lengyelország, Görögország, Japán, Korea, Szlovénia és Szlovákia.
Elkedvetlenedek.
Nincs hova disszidálnom.
Irány tehát Magyarország.
Lakni, élni, levegőt venni,
vizet inni, mosakodni, enni…
Lakni egy korrupt ország elszívott levegőjének burka
alatt, egy korrupt településre bejelentkezve, ahol akár a fűre, akár fára, akár
az útra, akár az áramvezetékre, akár az iskolára, akár az óvodára,akár a
sportpályára, akár a cukrászdára, akár a helyi önkormányzat épületére tekint az
ember, elfogja a rohanás, a szaladás, a menekülés vágya.
Mert íly mélyen, íly
illuziótlanúl mocskos világban, még Sarajevóban a háború alatt, Srebrenicában,
a kivégzések szemtanújaként, kriptában a kúrvák és csövesek között, Vukovárban az
ukrán békefenntartók által megerőszakolt nőt segítve a kórházba, Marosvásárhelyen
menekülve az emelet felé Sütő András társaságában, krematóriumban az égetésre
váró hullák társaságában, éhezve és rothadt krumplit zabálva hányásig az adonyi
szükséglakás vert vályog világában, Eszéken az aknamenőn áthaladva,
nem éltem – nem léteztem,
mint itt,
Mutyifalva
– Délegyházán.
Magyarországon a lakáskörülményeink elég borzasztóak.
Míg az OECD országaiban egy
lakosra átlagosan 1,6 szoba jut, nálunk egy.
Beltéri angolvécéfronton
tágabbra nyílik az olló, nálunk ugyanis a lakóhelyek 7,1 százalékában nincsen
ilyen luxushelyiség, míg az OECD-átlag 2,8 százalék.
Érdekes viszont, hogy nálunk
a lakóépületek 95 százalékában a tulajdonosok laknak, szemben a 23 százalékos
átlaggal.
A 65 százalékos
OECD-átlaggal szemben nálunk a munkaképes korúaknak csak 55 százaléka dolgozik.
Kevés OECD-országban bíznak
kevesebben a politikai intézményekben, mint nálunk, ahol a megkérdezettek 40
százaléka.
A 34 OECD ország közül
nálunk csak Törökországban élnek rövidebb ideig az emberek.
A 73,8 évünk 5,2-vel
kevesebb az átlagnál.
A megkérdezett magyarok
mindössze 55 százaléka mondta azt,
hogy jó az egészségi
állapota,
ami sokkal rosszabb a 69
százalékos átlagnál.
Részlet a Lelencek című
nyolcadik könyvemből:
Ki tudja, mind én vagyok - e?
Magam
sem tudom, hol vagyok a sorokban.
Él
bennem a vágy, hogy írjak és közben félek, mert a szavak leheletében újra kell
éreznem a pinceszagot… Ellentétes érzelmek keringenek bennem…
Szeretném, ha nem az önmagamnak is fájdalmat
okozó sorok lennének az igazak…
Mindenesetre…
Az illúziókba csomagolt álmokhoz nem akarok tovább hallgatásommal asszisztálni…
Sem a fényhez, sem az árnyékhoz…
Nem a napfény s nem a holdfény gyermekei az állami
gondozottak…
Persze, a napsugár mellett szólt volna, hogy árnyék is
csak ott van, ahol a fény, de megtanultam, ott még árnyék sincs, ahol a
sötétség uralkodik…
Ízlelgetem a szavakat…
Bársony… Vér…
Vér és bársony…
Bársony, amely egy szűk társadalmi réteg leple…
Amely eltakar s redőin megtörik a fény…
Bársony, amely szép.
És bársony, amelyet megszentségtelenít a vér…
Véres bársony…
Lelencek, kiknek véres a lelke…
Lelencek, kiknek testét soha nem fedi bársony…
Hiába… Egyszer el kell számolni születésünk
hátországával, világrajövetelünk díszleteivel… A bársonnyal és vérrel egyaránt…
Legkésőbb, ha feketéből
őszbe hajlanak a szuszogó percek… Ha rájön az ember, akárhogyan is történt,
csak saját lövészárkai közt haladhatott mindig a ráaggatott túszruhában, kopott
rongyaiban… Bizony az országút mindkét árka tele a régmúlt naptártapétákról
lehullott évekkel…
Félni kezd az ember, hogy
porlad az emlék s porlad a papír is. Annyi
ráncot varázsolt gondolataimra az idő, annyi ősz hajszálat ragasztott rám a
tegnap, hogy visszanézni és sorsommal szembesülni, ugyanolyan kotorászás egy
álomraktárban, mint kincset remélni egy antikvárium hátsó polcán, az ezernyi
könyv közül…
Megérti
- e a jóllakott bárki, mire gondoltam, ha éhes voltam?
Milyen szavakra, milyen hangulatokra?
Hány szelet zsíros kenyérre és hány bögre teára?
Milyen
vágyak születtek s milyen tettek ítéltettek elmúlásra, ha óhatatlanul
megszólalt egy
hajnali villamos zsúfolt peronján a korgó gyomrom himnusza?
Csodáról szólnék, a túlélés csodájáról…
Visszameneteltetném
perceimet, hogy megismerjem, ki tett ilyenné?
Felmentésemre
kreált percgúnyákban élek és nem csak apámra
mutogathatok…
Többes számban létezem, ha érzem, mindent látó gyermekeim
túltesznek rajtam.
Én
csak álmaimat vittem a használtcikk piacra, ők már ítéleteiket is.
Azért lakattak jól bennünket, állami gondozottakat,
hogy éhezhessünk, ha megérjük a felnőtt kort? Azért tettek elénk könyvet, hogy
egyszer párnánk legyen?
Hogy hidegbe hajló köd legyen paplanunk egy lépcsőház
bezárt kapuja tövében?
Hogy életünk színtere a mindig retkes bástya szeglet
legyen valamely tisztes bérház fénytől távoli sarkában?
Illúziólovagok vagyunk, hisszük, legalább e penészes,
tortaszeletnyi hely mienk a világból… És védjük e kis hazát, csak ezt tanultuk
meg… És a túlélést…
Az emberek többsége büszke az anyjára, apjára, a
házra, ahol élt, a szoba illatára, ahol aludt… A mindenkori állam pedig nem
tudta elérni soha, hogy aki kikerült úgynevezett gondozásából, büszke lehessen
rá… Hiába… A méltóság viselésének művészete más előjellel került úti
tarisznyánkba…
Viselgetjük méltóságunkat, állandó bizonyítani
vágyásainkban… Óh, a méltóság… Mindig későn jövünk rá, amit a percekben
elérünk, az órák során mindig elveszítjük…. Saját ítéleteinkben élünk… Csak
bábáskodunk tetteink mögött, ha öklöt rázó méltóságunk erőszakot szül… Csak
bábáskodunk… Bizony elidegenedtünk… Lassan önmagunktól is… Vágyjuk
sikerélményeinket, de mindig elfelejtésre ítéltetnek… Óh, a menetrend…Csak a
perc… Mindig csak a perc… Aztán a
felejtés napjai…. Letargiába csomagolt önvédelem.
Mint
Nessus ingjét, hordozom létemben a vágyat, de jó lenne egyszer sírni, de már
zsebkendőmbe is a szégyen kapaszkodik… Szememben többször van könny, ahányszor
sírok…A könnyet ráfoghatom, ha látják, por szállt a szemembe…Tudod, nem más az,
csak egy csipadarabka, a reggeli rohanás maradványa… Mások helyett könnytelen
könnyezem… Mindenkivel, de mégis egyedül.
Naponta
ezerszer magam mögé nézek.
Nincs
üldözési mániám, csak a magam mögötti létben álmaimat remélem megtalálni…
Keresem a szenteket… Volt nevelőimben, igazgatóimban, tanáraimban… De ők mind
elmentek, itt hagytak…
Csak
mi maradtunk…
Már
mi vagyunk a felnőttek… Egy testben, egy arc mögött, három emberöltőnyi lét…
Háromszor annyi levegő, háromezerszer több lihegés…
Araszolgatásban
a Nagy Valamiért…
Megroppant
lábainkon menekülünk a holnapba…
Kihajtottak
bennünket a prérire, de senki nem mondta, a holtakba is bele kell lőnünk, hogy
biztosak lehessünk a dolgunkban…
Mert
egy golyó az élőnek is kevés, hát még a holtaknak.
Nem mondta senki, bizony zsákutca lesz a lét, ha pedig
büszkeségedbe belebuksz, nincs visszaút… És mi mégis, visszatérünk… Felnőtt
korban megmutatjuk feleségeinknek, barátnőinknek, gyermekeinknek, íme, itt élt
társatok, itt élt apátok… És látszólag minden szép… Úgy is adjuk elő a varázslatosan
aprónak tűnő tegnapunk tereit…
Kirándulásaink önkínzó, kollektív halálmenetek a tegnapokba…
Nem vágyom a tétlenség szégyenét…
Ezer és ezer ember érezhet így. Érzik, ők az a
statisztikai szám, ami helyüket mutatja abban az ötven százalékban, azon a
kockás papíron, ahol leírják, nincs lehetőség a családfő elhelyezkedésére. Ahol
leírják, a foglalkoztatási arány 2003 első negyedévében országos átlagban 50%
volt. A kereső nélküli családokban az általános jövedelem-emelkedéssel szemben e
családok szinte kivétel nélkül a létminimumot el nem érő jövedelemmel
rendelkeznek.
Létminimum alatti jövedelem világa, ahol 300 ezer
gyermek vegetál.
A
kockás papíron kevesen olvassák el, hogy a gyermekek 40%-a olyan családban él,
amelyben a minimális jövedelem sem áll rendelkezésre….
Magyarországon
930 ezer gyermek ordít kenyérért…
A
modern állam, saját gyermekeit, az úgynevezett állami gondozottakat,
kőkorszaki, legjobb esetben középkori készségekkel ruházza fel. Feje alá
betonvánkost helyez, míg az úgynevezett
esélyegyenlőségből, állami gondozás ideologizálásából élő szent tehenek, az
érinthetetlen kaszt tagjai boldogulási modellt emlegetnek…
Miközben
az állami gondozott nem érzi bőrében az esély egyenlőségét, legfeljebb azokkal,
akik kilátástalan hajnalokban kószálnak az árnyékban… Ők csak vannak és próbálnak
viselkedni. Élnek egy közösségben, nevezzük társadalomnak, ahol egyszerűbb
ruhájuk, felszínesnek vélt beszédük, önámító és környezetüket is ámító
megnyilvánulásaik alapján alkotnak ítéletet róluk…
Nem
több ez, mint hinni a futást s közben állni a rajtvonalon…
Mindig
állni az öröklétnek hitt pillanat küszöbén…
Mert
hányan és hányan megélnek az állami gondozásból? Ideológusok, szociológusok,
elméleti szakemberek, főiskolák, képzők s egyetemek oktatói, tanárai…
Módszertani szakemberek, vezetők, nevelők és adminisztrátorok… Szinte nincs
olyan felsőfokú iskola, ahol ne képeznének embereket, ők aztán alkalmasak
lesznek arra, hogy elmondják vizsgán, mit jelent állami gondozottnak lenni,
hajléktalannak lenni, éhesnek lenni, öngyilkosnak lenni… Sehol sem lenni…
A
nőiesen visszafogott kormányzati lelkiismeretnek, azaz Lévai Katalin
esélyegyenlőségi miniszternek valószínű, hogy szólt a kommunikációs
tanácsadója, ugyan álljon már ki valamivel a nyilvánosság elé, mert jó lenne
tudni annak a fránya állampolgárnak, ez a miniszteri lelkiismeret megértette,
miért kapta meg a miniszteri bársonyszéket…
Hát…
Ki is állt…
Megállapította,
hogy nem működik elég jól a szociális védőrendszer Magyarországon.
Aki
hallgatta, reménykedett benne, lassan – lassan eljut a spanyol viaszig…
El
is jut… Fel is fedezi… Sorolja…
A
családsegítő központok, a védőnők, és a gyermekjóléti szolgálatok sokszor csak
egymás mellett dolgoznak.
Nem
jelentik egymásnak, ha olyan családdal találkoznak, ahol valamelyik szülő vagy
gyermek veszélyben van, esetleg rendszeres bántalmazzák őket.
Ez
aztán miniszteri tapasztalat…
Hát
ezért hallgatott hónapokon át, hogy mindezeket ki tudja nyilatkoztatni?
Mit
csinált eddig? Ismerkedett a valósággal?
Na
jó… Ne nagyon szidjuk, mert akárhányszor megszólal, mögötte áll egy mutogató,
aki közvetíti szavait a siketek felé… Eme harcias cselekedetéért már meg is
érdemli havi fizetését – határozott a miniszterelnök és várta, mivel rukkol még
elő az élő lelkiismeret?
Hát
előrukkolt…
A
menekülő családtagokat segítő kríziskezelő központok felállítását tervezik az
egész országban, ahová a bántalmazott szülő és gyermeke menekülhet. Az elsőt
még idén átadják.
Több,
mint három ezer település van…
És
végre.. Átadnak egy kríziskezelő központot…
Egyet…
A lobbycsapat, a puszipajtások egy
részének állása biztosítva van…
Ők
azok, akik tudják, mit kell tenni…De, ha nem, akkor Lévai Katalinnak van még ötlete…
A
veszélyeztetett családokról, szociális térképet kell összeállítani a
polgármesteri hivatalokban. Fel kell mérniük a meglévő ismereteik alapján, hogy
melyek ezek a családok, és ha ez megvan, akkor hozzanak létre szakértői
csapatot…-
Persze,
ez így megy… A részmunkaidős, tiszteletdíjas polgármesterrel rendelkező önkormányzatok
ezután térképeket fognak készíteni… Hát még géppapírra sincs elég pénzük…
Persze,
ezt így képzelik el, ott Rózsadomb táján…
A
hivatali titkárnők elmennek megtanulni, mi is az a szociális térkép… Jó lenne,
ha a polgármester is tudná, mi ez az egész, tehát bezárják a kócerájt, beülnek
az iskolapadba…
Igaz,
arra sincs pénzük, hogy a buszdíjat megfizessék, nem baj, ismerős a pilóta…
Bebattyognak
a megyére, megkeresnek valakit, elmondják, bizony jöttünk, megtanulni a
szociális térkép elkészítésének módozatait...
-
Hát nincs maguknál
segélyezési lista? Nem tudják csak úgy, fejből, kik dörömbölnek éjjel – nappal
támogatásért?
-
Hát dehogynem
tudjuk…
-
Akkor minek
jöttek ide? Ott van a fejükben a térkép Hozzanak létre szakértő csapatot…
-
De minek?
-
Hát nem olvasták,
mit mondott a miniszter asszony? Hozzanak létre és kész Megértették?
Egymásra
néz a polgármester és a titkárnő:
-
Megértettük!
Aztán
gyalog hazafelé, mert már lejárt a műszakja az ismerős buszvezetőnek, megállapítja
a polgármester, hát ezek hülyébbek, mint tegnap voltak…
-
Szabad kérdeznem
valamit? – próbálkozik a titkárnő.
-
Hát mondja…
-
Én csak azt
kérdezném, holnap mi lesz?
Aztán
, mert az egyik nem tud válaszolni, a másik nem is hallhatja, mennek tovább…
A
falutábláig, ahol elgondolkodik a falu első embere…
-
Mégse jó, ha nem
lesz szakértői csapat…Megvan A szociális segélyből élőkből toborozzuk őket. Úgy
vesszük, megkapják érte a fizetésüket…
-
Na jó,
polgármester úr, de segélyt adunk, vagy villanykörtét veszünk a tanácsterembe?
Ez is eldöntésre vár…
-
Hát látja? Ez a
baj magában… Miniszterasszonyunk kitalál valami igazán eredetit, maga pedig
mindent megtesz, hogy ne valósulhasson meg… Hát téved… Megvalósítjuk…
Szerette
volna megkérdezni a titkárnő, hogy jó, de mit? Aztán nem kérdezett, így is
megtudta,. nem szabad destruktívnak lenni Hát nem lesz az…
És
mindehhez csatlakozik, ha lúd, akkor legyen kövér – alapon az Ifjúsági és
Sportminisztérium is.
Kiírta
a pályázatát a gyermeki jogok miniszteri biztosának posztjára. Az ő feladata
lesz a beérkező panaszok kivizsgálása és új jogszabályok előkészítése. Mellette
regionális megbízottak dolgoznak majd.
Teljes
racionalitás jellemzi a döntést…
Szemben
a kántálók ömlengéseivel, akik rendszeresen kibüfögik, hogy a cél az, hogy
javuljon a gyermekek helyzete Magyarországon, hiszen a felmérések szerint
havonta halálra vernek két gyermeket az országban.
Felszínes,
dilettáns probléma megközelítés…
De
Lévai Katalin nem lenne élő, de női lelkiismeret, ha nem az ő csapata
szállítaná a hírt, miszerint a legdöbbenetesebb az, hogy nem csak az apák,
hanem az anyák jelentős része - negyven százalékuk – is megütötte már
gyermekét. Sokszor súlyos, maradandó sérüléseket vagy éppen a gyermek halálát
okozták ezzel.
Ez
a mondat szemtelen és sértő módon előítéletes…
Mi
a legdöbbenetesebb? Hogy nem csak az apák, hanem immár az anyák jelentős része
is…
Tisztelt
Lévai Katalin…
Tudja
mit? Menjen vissza a jó meleg szobájába, kékharisnyás világába, oda, ahonnan
jött… Magát a miniszterelnök nem szüfrazsett – ügyi miniszternek kérte fel, nem
a nőmozgalom élharciasságára tett esküt a magyar Parlamentben….
Kik
istenítik magát? Mert ők aztán igen…
Beköszöntött
az esélyegyenlőség olajtemperával színezett vízben lubickolás korszaka…
Nincs
újdonság…
Holnap
is térdepelve, a leendő hűbérurak vizsgáznak földesuraik színe előtt…
Immár,
miniszteriális apparátus szinten…
Az
állami gondozásról holnap is, mint ma, klimax közeli, dohányszagú, konyakillatú
hölgyek, gátlásos, vallás köntösébe rejtőzködő, Rózsadombon nevelkedett, jól
fésült eminensek, sikkasztó kinevezettek, átmentődött bukottak világmegváltó
ideológiákat süthetnek el…
Emlékszem,
egyszer Csoki, valamikori barátom, ránézett a Váci utcai Anna presszó teraszán
kávézgató hölgyre és megjegyezte: - Figyelj oda… Hát ez az a nő, aki a f….-t –
azaz irodalmiasabban, a hímvesszőt – is szalvétával fogja meg…
Nincs
hasonlat, csak eszembe jutott az intézményrendszer moguljairól…
Óh,
a kilúgozott tudás díszruhás harcosai…
Van
persze világútlevelünk…
Kaphat
a volt állami gondozott, mehetne is… Panaszkodjon mindenre egy másik országban…
Miért nem áll be Franciaországban a prostitúcióra és parkolóórák fosztogatására
kényszerített 400 román tíz - tizennégy éves máramarosi gyermek közé?
Feltörhetné ő is párizsi parkolóórákat… Neki sincs állandó címe, ő is
éjszakázhat együtt a máramarosiakkal Párizs külvárosi nyomortanyáin…
Beletanul
és majd megérti a mechanizmust… Hogy a piramisszerű szerkezetben működő
maffiahálózat az életkoruk miatt büntetőjogilag felelősségére nem vonható
gyerekeket szoros ellenőrzés alatt tartja. Hogy a kiszolgáltatott kiskorúak
által megszerzett zsákmány az alvilági bandához vándorol. Megtanulja, hogyan
kell profilt váltani… Hiszen a magyar munkaerő-piaci szakértők is azt teszik
állandóan szóvá, hogy nem mobilizálható a munkaerő… Hát Párizsból korszerű
ismeretekkel térhet haza..
Az
alvilág gondoskodik továbbképzéséről is…
Amikor
a párizsi Városháza a pénzes parkolóórák leszerelése mellett döntött, a
romániai gyermekbandák a metrókba tették át székhelyüket és zsebtolvajlásra
szakosodtak. Aztán átmobilizálták magukat, éjszakánként prostituáltként
keresték meg a normaként megszabott napi bevételt. Aztán hazatérnek a
tanulmányútról a volt állami gondozottak.. Hazatérnek és élnek a legközelebbi
bilincsig…Aztán a rács mögött… A már említett klimax közeli, dohánybolt szagú,
konyakillatú hölgyek, gátlásos, vallás köntösébe rejtőzködő jól fésült
eminensek, sikkasztó kinevezettek, átmentődött bukottak, az intézményrendszer
moguljai, a kilúgozott tudás díszruhás harcosai, a szakma generalisszimuszai
-Joszif Visszárionovics Sztálin után szabadon - megállapítják majd, bizony,
ahol fát vágnak, ott hullik a forgács…
Haldoklunk…
Fekszünk
az intenzív osztály ágyán, csövek, műszerek szanaszét… Ablakredőny lehúzva,
ennek már a fény se kell… És mondanánk valamit… És nem tudunk… És hallgatunk…
És vergődünk… Valaki mindig ide szalad hozzánk, ő lesz a támaszunk… Egy ideig
hiszünk benne, aztán elrohan, más dolga van… Ahogy tegnap történt… Merev
görcsökben vergődtem, amikor jött a segítség… Ott állt ágyam mellett és én csak
vergődtem… Mondta segít, de a sok megoldás közül, nem tudta melyiket válassza,
elment konzultálni… Így szokás… Aztán visszajött… Még vergődtem… Görcsösebben,
mint bármikor… Látta rajtam, szólni sem tudok, csak kigúvad a szemem, kapkodom
a levegőt… Fulladozom…Gyorsan papírt és tollat nyomott a kezembe, írjam le, ha
már beszélni nem tudok… Írtam, aztán többre nem emlékszem… Ahogy a túlvilágon
olvastam, az szerepelt halotti bizonyítványomban, hogy gyógyíthatatlan betegségben
elhunytam.
Aztán
újabb szállítmány érkezett az árnyékvilágból, ők mesélték…
A
valaki, aki ott állt ágyam mellett, kiállt a gyászolók elé, elővette a
kegyeletből soha ki nem hajtott papírt és bejelentette, felolvassa az elhunyt,
halottas ágyán írt utolsó szavait… A hallgatóság várakozón elhallgatott…
Aztán
a valaki: - Kedves Gyászoló Megjelentek! Engedjék meg, hogy felolvassam elhunyt
testvérünk utolsó szavait, amit halála előtt, az utolsó percekben vetett
papírra… Tanúsíthatom, minden szava igaz, hiszen egyedül csak én álltam ágya
mellett…
-
Kérem, figyeljenek…
És
kihajtotta a papírt…
-
Most felolvasom…
Nagy
levegőt vett.
-
Szállj le a légzőcsövemről!
Akkor,
ott az ágyon csak ennyi leírására volt erőm.
Nem
szállt le a csőről, megfulladtam.
A
szögesdróttal körbe kerített Gulágok ideje lejárt, élünk az önpusztító
koncentrációs táborainkban. A versenyben, ahol a jelszó, ne legyen üres se a
zsebed, se a gyomrod… Ahol tőrvény, minden
magunk fajtának jusson a bödönből…
Aztán
a maradékot?
Lökd
oda az állam gondozottjainak…
A
lelenceknek…
De
mi van a bödöntől ellököttek szeme mögött?
Mi
van a magára hagyott igazgatók, a csak suttogni merő, földbe tiport nevelők
mondatai mögött? Ki mer szólni a megfáradt lámpásokért?
Van
e még, aki megfejtse, mi rejtőzik a hangyalétet élő állami gondozottak ki nem
mondott szavaiban?
Keresem
a választ…
Ha
pedig csak egy bátortalan gőgicsélést is megérzek, megérte nem együtt dalolni a
kórussal…
( folytatás következik )
