Valamikor réges – régen, amikor a cigány
- cigány volt, a sváb – sváb, a jász – jász és mindezt büszkén fel is
vállalták,
még élt az emberekben egyfajta becsület…
Verekedtek – verekedtünk, akár napi
programot csináltunk az önkéntes rendőrök elveréséből, ott a pestimrei játszótér
gyógyszertári sarkának közelében…
Dőlt a vér - repültek a fogak és bezúzott
orral szállították a mentők a balesetire, ki alul maradt, de másnap már, a
kocsmában együtt ittak - ittunk a pultnál és jót röhögtek - röhögtünk a feles
és a fröccs felett…
Nosztalgia? Igen… Nosztalgia…
Ma gúnyosan azt ütik a szemünk alá, hogy:
Hol van már az úgynevezett Kádári – jólét,
hát mit akarunk?
A három forintos kenyeret és a tizhatvanas
cukrot?
És közben elfelejtik,
megkérdezték egyáltalán, hogy mit
akarunk?
Pofán vágni a korábban tett munkánk
minden nyomát?
A nyaralási lehetőséget,
a megélhetési lehetőséget,
a gyógyulás lehetőségét,
a lakhatási lehetőséget?
Egyáltalán a minőségi élet lehetőségét?
Jövőre amúgy
is 1,5 százalékkal csökkenek a reálkeresetek,
ráadásul a
kormány új megszorító csomagja miatt
az emberek a fizetésük 3-10 százalékát
kitevő cafeteriát is elveszthetik.
Mindeközben
a idén 2,8 százalékkal sorvadnak a reálbérek,
egyes esetekben el sem éri a jövedelem a két évvel ezelőtti szintet.
Januárban
209 ezer forint volt az átlagos - alkalmazotti - bruttóbér, most 207,9 ezer
forint körül mozog.
És hol van már az az idő,
amikor az úgynevezett
Szakmunkások az Egyetemre
– mozgalom - (SZET) - keretében,
mert
„ háttérbe
szorult a munkásosztály vezető hatalma „
kinyaltuk seggét mindazoknak,
akik úgynevezett hátrányos helyzetben voltak…
És mehetett tökbuta ember az egyetemre…
Hát még, ha cigány volt, aki elém állt és mondta, tökét ütögetve:
- Amíg ez feláll,
addig nem lesz gondja a családomnak…
És
akkor is értettem, ma pedig?
Sokkal jobban értem…
Mert cigány volt, és persze sok gyereke,
de minimum hat - nyolc, be volt biztosítva, az állam annyi pénzt adott neki, hogy dinom – dánomozhatott szombat estétől, a jövő szombatig is belőle…
És, ha nem dínom – dánomozott,
irány az
egyetem…
Schmidt
Mária, fideszes
múzeumigazgató: szerint a magyarok lusták:
- "A
21. század kihívásaira nem lehet 20. századi válaszokat adni. Akikkel
versenyezünk, sokan vannak, gyorsak, és nagyon ambiciózusak. Olcsó, kisigényű,
jól képzett, szorgalmas munkaerő áll szemben a mi elkényelmesedett, nagyigényű,
ellustult és főleg felelősséget vállalni nem akaró dolgozóinkkal. Itt van a
legtöbb teendő. Szemléletváltásra, sokkal több ambícióra és szorgalomra lesz
szükségünk ahhoz, hogy lépést tarthassunk"
Bejegyzésére
a Munkát, Kenyeret, Tisztességes Béreket Egyesület elnöke, a hatgyermekes, edelényi
munkás, Komjáthi Imre közleményben reagált:
"Nem
vagyunk lusták! Nem vagyunk elkényelmesedettek! Nincsenek nagy igényeink!
Igenis van felelősségtudatunk! Felháborítónak tartjuk, hogy az egyik főfideszes
gyalázatos stílusban,gyalázatos
tartalomban beszél rólunk, magyar munkavállalókról!
Joga volt mennie, soron kívül, mert
cigány volt és persze hátrányos helyzetű… Felvételi nélkül, vagy mutyi felvételivel,
bukdácsolva át mutyi - éveket, így, vagy úgy lett mindegyikből valaki - valami…
Legjobb
esetben saját fajtájának árulói lettek…
Ők már annyira lettek csak cigányok,
mint amilyen mértékben Dél szudáni fajták…
Se nem cigányok, se nem magyarok,
inkább
olyan vegyes fajta, mint a mirelit zöldség a Lidl hűtőládájában…
És tudták a kor szavát…
Fehér asszony dukált nekik,
mert az
adott nekik rangot…
Már a cigány nyelvre sem tanították
gyermekeiket, a cigány néphagyományok, szokások, szakmák pedig már elfejtésre
voltak ítélve…
Anyjuk, apjuk pedig már szóvá sem tette
áruló gyermekeik egyetlen tettét sem…
Visszahúzódtak csendben
a putri
- rozoga házra lecserélt -
valóságába...
Bele nyugodtak, ők már más világban
élnek..
És ákom - bákom betűkkel aláírt szálfa vékony
betűkkel alá írták neveiket az új gazdasági társaságok, Kft-k, BT-k és a fene
se tudja milyen ügyvezetői beosztásaik fölé,
mert immár csak arra voltak jók,
hogy nevük szerepeljen a meggazdagodás újmagyar garádicsain…
Mert fiaik immár magyaros lajbit hordanak,
cigány putriban vasalt és keményített
magyaros inget, magyar népdalokat danolásznak, műdalok után várják el a tapsot,
és piros-fehér-zöld népnemzeti szalagot kötnek tökükre is,
mert
magyarabbak akarnak lenni a magyarnál is…
Mert a cigányok táján is megszülettek a
– Majd megmutatom én! - típusú,
fajta - független,
gennyes, immár
internacionalista alakok…
És elmenve mellettük?
Csak annyira cigány már többségük,
mint
amennyire szuahéliek,
és annyira magyarok,
mint amennyire
cigányok…
És kör bezárul…
Euróban számolva négy év alatt a hazai bérek kissé
tudtak növekedni, forintban is pár százalékponttal meghaladták az inflációt. A
nyugdíjak viszont már csak tizedszázalék pontokkal. Négy év alatt kivétel
nélkül mindegyik kelet-európai EU-s országban jobban nőttek a bérek, mint
nálunk, és kilenc év alatt is csak Lengyelország maradt le tőlünk egy kicsit.
Az Erostat euróra
átszámolt nettó béradatai alapján nálunk tavaly évi 6035, azaz havi 503 euró
volt a nettó fizetés, amit ha megszorzunk a jelenlegi 283 forint körüli
árfolyammal, akkor 142 350 forintot kapunk…
Ennek alapján
Magyarország az euróban számított nettó bér alapján a 24. helyen áll az EU 27
országát, plusz Norvégiát és Svájcot tartalmazó 29 elemű listán.
Részlet a Lelencek című
nyolcadik könyvemből:
HOSSZÚ MÁR AZ ÉJSZAKA
Milyen jó lett volna egyszer megtalálni anyám fapapucsát,
hogy fejbe vághassam vele öcsémet, ahogy ő tette nagyon – nagyon régen… Én
azért vágnám fejen, hogy végre felébredjen, ő azért vágott fejen, mert előtte
elvertem.
Jó lenne, ha felébredne és vége szakadna annak az
álomnak, amelyben már csak a mutogatást használja az ember… Mutogatni arra, aki
eszik, aki lakik valahol… Mutogatni arra, aki nem élősködik senki nyakán, aki
bokáig érő izzadtságban dolgozik… A fapapucs talán megtenné hatását…
Emlékezne, bizony, ő volt az, aki élhetett az anyja
mellett és nem lelenc volt, mint a bátyja… Emlékezne, bátyja a bevonulása előtt
neki adta gitárját, aztán még ki sem gördült a vonat, már el is adta… Ez volt a
sorsa a darabokból összetákolt biciklinek is…
*
Emlékezne volt feleségére, akivel szerencsésen jutottak
lakáshoz, alig kellett pár hónapig eltartani az állami lakótelep egyik
öregasszonyát… Meghalt, megkapták a lakótelepi lakást, aztán a telepet
lebontották, mindenki két, három szobás lakást kapott Kőbányán, a tó mellett… Akadt
berendezés is… Újságot járattak, könyvek sokaságát vették, a fene egye meg…
Naprakészebb tájékozottsággal abban az időben kevés ember rendelkezett Pesten… Aztán
megvolt a Skoda… Az asszony jogosítványa… És azok a vezetések… Valahogy kimaradt
a tanulásból a sebességváltó használata, de sebaj… A kuplung még megvolt… Kanyar
előtt az asszony benyomta, a férj váltott… Haladtak… Kedvencek voltak
mindketten munkahelyükön… A hétköznapok estéin elzarándokoltak a lakótelepi Bisztróba,
aztán esti film a tévében… Így ment… Béke volt… Az volt, csak gyerek nem… Ezerszer
jártam a nyakukra, menjetek el orvoshoz, hát miért lenne szégyen? Aztán
elmentek… Mindketten… És elkezdődött az egymásra mutogatás, a te hibádból… Nem
is igaz, a te hibádból… És így ment… lehetett volna gyerek, csak a petevezetéke
záródott el…
-
Hat hét fürdő
naponta a kádban… A vízbe pedig szórja azt a port, amit felírok magának…
Hatszor hét az negyvenkettő… Negyvenkettő este, negyvenkettő
kád víz…Ezen múlt…
Aztán az első esti fürdést követően már elég volt… A
feloldott portól fekete csík maradt a kád szélén…
-
Én nem fogom naponta
kimosni a kádat! Nem vagyok hülye….
De hülye volt… És maradt feleség, gyerek nélkül… Aztán
már feleség sem… Elváltak… Előtte persze már kilazultak a csavarok… Alkohol,
ordibálások és pofán vágások… A munkanélküliség is bekopogtatott, a fel nem
adott számlák is magasodtak a polcon… Ha el is váltatok és meg is feleztétek a
lakásért kapott pénzt, legalább ne költsd el a részedet… Lakást vegyél rajta és
kezdd el újra… Mondtam neki eleget, ha meglátogattam a Klubban… Ő mondta így… A
Klubban… Nem volt az más, mint egy kocsma a lakótelep közepén elterülő tó
mellett… A klubtagok pedig? Csak kérték a pénzt kölcsönbe… Százezret, ötvenet,
húszat… A soha vissza nem adásra, aztán mind elfogyott… A klubban… És lenyúlt
eleget az ügyvéd is, akinél harmadik ügyfél volt öcsém, ugyanarra a tanácsi
bérlakásra… Se lakás, se feleség, se gyerek, se pénz, se fedél… Pár év vívmánya
az egész…
Huszadik
századvégi sablontörténet…
Csak
fáj… De nem mondhatom, mire megyek vele?
Ő is
mire ment a pénzzel, amit tízszer, százszor adtam neki, mielőtt egy ebéd, vagy
vacsora után becsukta maga mögött az ajtót… Aztán nem jött többet… A
mindignálam karácsony is elmúlt… Nélküle égtek a csillagszórók… Drukkolok, ha
riportot készítek egy kezet lefagyasztó hideg éjszakán a hajléktalanokkal, az
egyik bokorban ne őt találjam meg… Mit kérdeznék tőle… Anyám fapapucsa már nem
lenne nálam, hogy fejbe vághassam…
Túl hosszú
már az éjszaka…
LÉLEK NÉLKÜL BECSOMÓZVA
Miért
él több mint negyedmillió gyermek az egészséges testi és szellemi fejlődéshez
szükséges feltételektől elzárva Magyarországon? Túl egyszerű egy elvont
szegénységre fogni és mondani, a veszélyeztetettség kialakulásáért elsődlegesen
a szegénység felelős…
De a
szellemi fejlődésnek, vajon nem része a gyermekjog?
Nem
része, hogy alig csökkent a gyermekeket ért bántalmazások száma?
Már az
haladás, hogy a fenti kérdéseket egy felelős magyar kormány vetette fel…
Az
illetékes miniszter szerint minden hetedik-nyolcadik gyermek kiegyensúlyozott
fejlődése veszélyeztetett Magyarországon.
1990
óta csaknem százezerrel nőtt a veszélyeztetett gyermekek száma, így ki kell mondani,
kilátástalan 260 ezer, e kategóriába tartozó fiatal élete.
A
tanárok? Nos, ők azok – legalábbis ezt mondják, - ők azok mindent megtesznek…
De miben? A fennmaradásukban, a karrierben? Abban, hogy bár Európában a
gyermekek 2,5-3 százaléka tanul az enyhe értelmi fogyatékosok részére
fenntartott iskolákban, Magyarországon ez az arány több, mint duplája?
Felvilágosító
kampány kell ahhoz, hogy a megkérdezettek 23 százaléka egyetlen, őt megillető
jogot sem tudott felsorolni?
Nem
felmondólevél kellene a nevelők többségének?
Mert
kire bízzák majd az úgynevezett felvilágosító kampányokat? Azokra, akik eddig
is eltitkolták a jogokat, csak, hogy egyéni császárságuk tovább tartson a
weimari oktatási rend szellemében?
Az
újabb kormánynak immár van élő lelkiismerete, azaz lelkiismeret - felelős kormánytagja…
A hallgatagon bárgyú, permanens kábítószer hatás alatt állók megjelenését
kölcsönző, ügyvédnőből miniszterségig avanzsált miniszter asszonynak immár
imázsa is van… A siketnémák jeltolmácsával együtt lép fel… Esélyegyenlőséget
hirdet beosztásában is, de ha tolókocsin szeretné elkísérni egy
mozgáskorlátozott őt a stúdióba, akkor bizonyára kívűl ragadna, mert a
szőnyegezett lépcsők mellett, ahol ő közlekedik hiányoznak a rámpák…
Esélyegyenlőséget hirdet, azonosságot a homoszexuálisok és a cigányság között…
Összekeveri a szezont a fazonnal, kisebbségi sorsot, az elesett sorssal… A
felemelkedést soha el nem érőket, a felemelkedésből hanyagságból kizártakkal…
Dicsőségnek
könyvelheti el, ingyen ajándékpúdert is kérhet érte, hiszen, míg 1998-ban 2923
gyermekbántalmazásos eset vált ismertté, ez a szám 2001-re, mindössze százzal, de
2824-re csökkent.
Mit
söpör be ezért a miniszter asszony?
A havi
fizetését?
De
hány százalékot kell levonni belőle, ha főnöke megtudja, az elmúlt öt évben nem
változott a gyermekek ellen elkövetett emberölések száma? Hogy évente átlagosan
harminc esetre derül fény?
De
ezek is csak szavak…
A
fizetés marad, a bájgúnár mosoly marad… Ő mindent megtesz…
Kijelenti,
hogy a problémák rövid távú megoldására nincs lehetőség, a jogvédelem eszközeinek
szélesítésével, a családtámogatási rendszer átalakításával viszont enyhíteni
lehet a gondokon.
Enyhíteni?
Micsodán?
A halálon? Az agyonvertségen?
POKRÓC VÉRBEN
Mai kultusz… Ki tudja legjobban a másikat a földbe
döngölni? Bizonyítani vágyással ébredünk, nekem ma a legerősebbnek kell lennem…
Visszalopakodva az időben, nem akarunk rájönni, valami hiányzik… Vagy többet
kaptunk, vagy kevesebbet… Mert nekünk
valahogy kimaradt a gyűlölet az életünkből… Bizony Jovány Józsi bácsi,
te kihagytad ujjá teremtett génjeinkből a gyűlölet magvait… Persze, mondhatod,
ti helyette a pokrócot vettétek elő… Igaz… De emlékezz! Mikor vettük elő? Mikor
cipeltük le magunkra csavarva, ne vegye észre egy nevelő sem, hogy mi valahova,
valamiért kiloptuk a hálóból a pokrócot és visszük lefelé, a kis úton, át a
kiserdőn, a völgy felé?
Nem tudtuk ki a zsidó közöttünk… A fasisztákat sem
ismertük fel… Tudtuk, láttuk, nem voltunk vakok, de nem jutott el tudatunkig az
se, hogy ki a cigány… Zolát olvastunk és nem hiányzott Maupassant se… Róluk
tudtuk, hogy kicsodák, de nem ismertük még a szót sem, hogy rasszizmus… Nem
köptünk le cigányokat, nem húztuk meg a zsidók pajeszát, nem is értem, miért is
tettük volna? A sorozatos pofán vágásban, a kokizásban nem ők részesültek…
Vagy, ha igen, nos, nem azért mert Kolompár, vagy Weiss volt a nevük…
Jó, a
pokróc az más… A pokróc annak járt ki, aki vamzerolt… De mi ez a kifejezés már
megint? Hát nem tudsz rendesen beszélni magyarul? De… Talán igen… Talán nem… Én
itt Magyarországon születtem…. Hiszem, beszélem azt a nyelvet, ami késő este a
takarodó után, a tizenkét emeletes ággyal telerámolt hálószoba, villanyoltás
utáni hangzavarában, a másikra figyelés kapaszkodó morajában ragadt rám… A
vamzer pedig? Aki hasznot húz abból, hogy mást eláruljon… Az árulkodó… Gyengébb
kiadásban áruló…
És milyen véres volt mindig a pokróc… Milyen véres… Az
ordítás végig rohant a völgyön, apró ösvényeken a kiserdőben, de az ököl akkor
is belendült és lecsapott… A mindig egyenbakancsos láb rúgásra indult és mindig
valamit, valahol eltalált, ami a pokróc alatt volt…
*
Elmeséltem Danyinak, az én intézeti éveim alatt voltak
hasonló ügyek… Nálunk az volt a divat, emlékszem Fodorra, szóval, négyszemélyes
asztalok voltak. Fodor a legegyszerűbb megoldást választotta, beleköpött a
levesestálba… Hát mi hárman elég mérgesek lettünk… De Fodor nem csak nagypofájú
volt, hanem mindig ő bunyózott a legjobban… Mit tehettünk? Nem ettünk, a leves
mind az övé volt… Utána valamilyen ürüggyel lehívtuk a völgybe, pokrócot a
fejére, aztán a testére, utána folyt a vér…
Szóval lucskos volt a fű, a pokróc alatt…
Tudom, megtorló tetteinket felnőtt korban, nincs az a
társadalom, amely tolerálná… Sőt… Elővenné az arra illetékes a paragrafusokat,
megnézné, ilyenkor mettől – meddig terjed a büntethetőség határa… Aztán az
embert nem úszná meg… De hol van a paragrafusokban a belülről fakadó gyűlölet
határának az alsó és a felső foka? Olvastam például. Hogy egy fiatalkorúakból
álló bűnbandára hat halálos ítéletet szabtak ki gyermekrablásért. Aztán jött a
hóhér, elvégezte dolgát, az elégedett felnőtt pedig a jól végzett munka
örömével nézte a vacsora után a tévét… És holnap ugyanígy fog ítélni és
ugyanígy fog vacsorázni és ugyanilyen elégedetten piheni ki a nap fáradalmait a
tévé előtt… És nem ért semmit… Talán azt se, hogy mi nem voltunk bűnözők, s a
vért sem szerettük, a fájdalmat okozni sem… Csak védekeztünk… Mert mi csak így tudtunk…
A fiatalkorú bűnbanda?
Az még biológiailag tudott, hogy fiatal korukat a
felnőtteknek köszönhetik…Erről nem ők tehetnek… Az, hogy gyermeket raboltak?
Kitől tanulták meg a fennmaradás farkastörvényeit? Kitől,
hogy az elrabolt gyerek árán egyszer jót ehetnek? Naiv, demagóg, primitív
álláspont az enyém… Elfogadom…
Tudomásul venni a kilátástalanságot… Az is naivitás? A
szót kiejteni, hogy éhes vagyok, az is demagógia? És igen, az ember tényleg
primitívvé válik, ha fennmaradásáról van szó… Ezek a fiatalok erőszakkal éltek
egy erőszakos társadalomban… De, mert nem ismerték a játékszabályokat, vagy inkább,
nagyon is ismerték a fehér galléros
bűnözés alaptörvényeit, tudták, az intelligens bűnözésre alkalmatlanok, hát ily
primitív eszközhöz folyamodtak… Kivégezték őket, minden rendben… A
lelkiismeretnek alacsony az árfolyama… Mint mindig, az állami gondozottaké is…
Persze… Az állami gondozottság irodalma külön polcon
sorakozik, a mesterművek a könyvtárak polcain… Oktatók tömege egymás sarkára
lép a felsőfokú intézményekben, ahol megtanítják, mit jelent az állam
gondozottjának lenni…Közös siránkozás és közös sajnálat…
*
Öt fiatal lány brutálisan megverte gyermekkorú társát
Kaposváron. A fiatalok az egyik gyermeknevelési intézményben vettek részt
foglalkozáson, ahol a társaság már célzásokat tett a gyermeknek, hogy
megszerzik arany fülbevalóját. Az utcán rá is támadtak…. Az egyik lány
elgáncsolta, haját tépte és megpróbálta füléből a fülbevalóját kitépni, eközben
a három másik társa bántalmazta, rugdalta, haját tépte. Az egyik a nyakán, a
másik pedig a mellén cigarettacsikket nyomott el.
*
De hol tanítják, hogyan és hova rúgj, ha pokróc alatt
ordít a tettes, aki tegnap még belopózott az igazgatói irodába, hogy elmondja,
ki, mikor miért és hova szökött át a kerítésen? Ki, hol és miért lopott
virágot, jobban mondva, ki volt az a 23 embergyerek, aki az utolsó szálig letarolt
egy tulipános kertet, mert mindenki adni akart, legalább egyet az egy hónapig
vendégségben tanító, az éjszakai álmok tárgyát képező csodálatos szépségű
matematika tanárnőnek? A huszonnegyedik ott állt a virágjaitól megfosztott
kertész és az igazgató mellett… Mi huszonhárman, egy vonalban velük szemben…
-
Ők voltak… Mind… -
mondta és nézett, bele a szemünkbe, arcán a kaján és magabiztos gúny, vele
ezután úgysem tehetünk semmit… Hát… Mi ott voltunk a völgyben… Mindnyájan… És ő
is… A pokróc alatt…. Mégis tehettünk valamit… Szinte agyonvertük….
És akkor ott, mégse értettünk meg semmit… Csak
tapasztaltuk, hogy a lényegen semmi nem változott… Akárhány pofon, ököl vagy
rúgás… Amikor alkalom volt, és az volt elég bőven, újra csak ő volt a
huszonnegyedik, és újra csak ránk mutatott és újra csak a völgyben találta
magát a pokróc alatt… És újra csak darabokra vertük a pofáját és újra csak
szilánkosra törtük a bordáját…
Persze ez az egész egyes szám harmadik személy nem
érvényes… Többen voltak, többen érezhették a bakancsos rúgást… Többnek a vére
folyt… És mindig ők voltak ugyanannyian, akik az igazgatói iroda felé lopóztak…
Mit számított a vér?…
Ők túlélték… Mi is. De másképpen.
/ folytatás következik )
