A FÁJDALOMNAK NINCS ÚTLEVELE

 





- Reggel elég idegesen keltem fel és szaladtam a postára,mert akkor utalták nekünk a családi pótlékot.

Éreztem, hogy nagyon kell sietnem.

Haza szaladtam, mert a kicsi itthon volt.

Mondtam anyukámnak, anyu, mondom,

én máris szaladok be a kórházba…

És pár percre rá, csörrent a telefon, és mondtam,

 nem, anyu, Istenem, nem, nem lehet!

 És fel se akartam venni a telefont…

Ahogy felvettem, nem is az orvosok,

hanem a szobatársa közölte velem,

hogy két perce meghalt…

És abban pillanatban megállt velem a Világ…

Mintha, én is meghaltam volna.

Azt mondtam,

hogy az nem lehet, hogy itt hagyott... 
 

 

Hazugság lenne, ha a Magyar Rádió belső, szakmai szinten az elhangzott műsorokat bíráló ítészek véleménye bármikor is számított volna egy rádiós munkatárs megbecsülésében.

Olcsó sikernek könyvelhetem el, ha a szakmai véleményt közzé adom, mielőtt visszaemlékszem arra a küzdelemre, amelyről azt hittem, legalább egy nyíregyházi családot meg tudok menteni a széthullástól, és meg tudom menteni a családfő életét…

De sajnos, nem sikerült…

És még büszke is lehetnék, hiszen a VIII. Nemzetközi Kisebbségi Televíziós – és Rádió - fesztiválon erre a műsoromra nemzetközi riporteri díjat kaptam.

De mit ért mindez, ha tudtam, a családfő meghalt…

Előttem a belső, szakmai vélemény…

 

Tudod, van egy olyan rendszer nálunk, hogy ha valami érdemlegeset hallunk, akkor írunk róla a következő héten egy rövid elemzést, „Gyorsészrevételek” címszóval. Ezen kívül vannak a mélyebb, alaposabb tanulmányok, amikor egy-egy időszakot, témát, műsort figyelünk, elemzünk. És persze azt hisszük - reméljük, hogy az érintettekhez eljutnak a gondolataink. Szóval, hogy van értelme a munkánknak. Hogy azt meghallgatják, a tapasztalatainkat hasznosítják, elfogadják, netán vitába szállnak vele. Bármi. Nem túl jó érzés a süllyesztőnek termelni…

Gyorsészrevételek.

Figyelemre méltó, balladisztikus, dokumentum erejű műsort hallhattunk a nagyszombati Családi tükörben. Erdélyi István egy ötgyermekes család mai szenvedéstörténetét mutatta be. A riport egy tavalyi műsor folytatása volt, tehát nyomon követte a történetüket. Az apa, Balázs Vilmos – szlovákiai magyar ember – becsületesen, nagy szeretetben, megértésben él családjával, de adminisztratív akadályok tornyosulnak eléjük, mert külföldi állampolgárnak minősül, pedig 15 esztendeje itt dolgozik, nem házasodhatnak össze, mert kevesebb lenne a pénzük a megélhetésre, így viszont csak feketén dolgozhat, amúgy szorgalmasan, tisztességesen. A családfő váratlan betegsége, a rák, drámai fordulatot hoz: kezelésére nincs legálisan lehetőség, máshogy pedig pénz. Segítséget semmilyen hivatal nem ad, csupán az óvónő segít, meg egy óvodai társ mamája – önként, emberségből. Mire sikerül intézkedni, az apa meghal. Fillérekkel, egyetlen szobában marad itt utána az öt kisgyerek, és az anya. A műsor megrázóan szép, érzelem- és gondolatébresztő. Az ember azon kapja magát, hogy a saját életét kezdi mérlegelni, hol, milyen lelkiismereti kötelességei vannak, kinek kell segítenie…

Műsorban ennél többet adni nem is lehetett volna. Erdélyi István riporteri helyzete magaslatán volt, pont úgy és pont annyit kérdezett, érvelt és pörölt, amennyit szabad volt, és amennyit kellett. Tudta, mit kell megmutatni, és érezte mikor kell hallgatni. Megdöbbentő, megrázó, katartikus műsort hallottunk. A szociális hálóból kihulló, azaz bele se került család kálváriája végén az anya hitvallása, fohásza pedig mindannyiunk húsvéti gondolatai lehetnének.
 

Bizony, a fájdalomnak nem szabnak gátat az országhatárok. Tíz – száz – ezer – százezer ember kiált segítségért… De hányan küzdenek néma ajkakkal egy szelet kenyérért, mert elszállt már a hangjuk is? Mindegy, hogy hol… Mindegy, hogy a világ, vagy hazánk mely konyhájából hallatszik a jajszó…

Beszlánból, ahol száz és száz család marad poronty nélkül. Isztambulból, ahol bomba tépte szét a családot. Indonéziából, ahol óvoda – iskola – ház - apa és anya nélkül maradt ezer és ezer gyermek. New Orleansból, ahol a tengerár és a vihar szülte a kiáltást… Haitiről, ahol emberek raboltak átgázolva az utcán fekvő hullákon, hogy enni és inni tudjanak, akár egy morzsát, akár egy csepp vizet…

Vagy Nyíregyházáról, ahol néma fájdalmába görcsösen belecsomózódott család hangtalan szenvedését érezte meg egy asszony, aztán a másik… S a harmadik, a negyedik, aztán sokan, sokan és sokan… És mégse elegen.

Bizony… A fájdalomnak nincs útlevele…

 

- Balogh Ilona vagyok, huszonkilenc éves leszek májusban.

- Öt apró porontya van.

- Igen… Kisfiam 11éves Krisztián, Dávid fiam 5éves, Melissa lányom 3 éves, a legkisebbik kislány Natália, most volt február 10.- én egy éves.

- Önnek férje van vagy élettársa?

- Élettársam.

- Mért mondja ilyen szomorúan, hiszen az öt gyermek az élettársától van.

- Igen, mind az öt.

- Hány éve élnek együtt?

- Tizennégy éve…

- Hányszor reménykedett titokban, hogy végre odaáll maga elé Vilmos, hogy szeretné feleségül venni?

- Hát álmodoztam még gyerekoromban is róla, hogy szeretnék menyasszony lenni, de már úgy lettek a gyerekek… Nekem jó volt így is, ahogy van, mert az csak egy papír… Ha el akar hagyni, elhagy úgy is, ha meg vagyunk házasodva… Ha nem, akkor így is el tud hagyni. Összeköt már bennünket a sors, meg a nincstelenség… Az óvodában ingyenes étkezés kapunk, az iskolában a harmadikos fiam is ingyenesen étkezik, de az ötödikes fiam után fizetni kell.

- Nem értem. Öt gyermeke van és önnek valahol, valakik azt mondták, hogy nem számít az öt gyerek, mert az egyik felső tagozatos lett, ezután fizetni kell?

- Igen, az iskolában közölték velem, hogy fizetnem kell a háromszori étkeztetési díjat, mivel felső osztályos… És a tankönyveiért is fizetnem kellett.

- Az iskolában tudják, hogy önnek öt gyermeke van?

- Igen tudják.

- Nem kérdezte azt, hogy azért, mert a gyermekem felső tagozatos lett, azért még éhezhetne, ha nem lenne pénzem… Nem kérdezte, miért kell, hogy ezután fizessek?

- Én kérdeztem, mondtam is, hogy én úgy tudom, hogy mivel hogy öt gyermek van, ingyenes az étkeztetés és a tankönyvek is, de közölte velem az a tanárnő, hogy mivel felsős, kell, hogy fizessek.

- Balázs Vilmos vagyok.

- Ennek az öt apróságnak az édesapja. Mikor találkozott először avval a negatív élménnyel, hogy maga súlyos beteg?

- Egy évvel ezelőtt.

- Hát nem lehet könnyű magának kiejteni a szavakat… Nehéz a rádió hallgatónak leírni, elképzelni egy futball labdát, ami gyakorlatilag a feje egyik oldalán van.  Vannak fájdalmai?

- Hát most nem, de szoktak lenni fájdalmaim, mivel ez a tumor, ami itt van a nyakamon, az megnyomott állítólag egy idegszálat és azért félre ment a szám.

- És könnyezik állandóan.

- Ilyenkor kimegyek, csak egy picit és már kendő van a kezemben, akkor csak törölgetem.

- Hallom, hogy legalább egy hónapja ki se ment az utcára.

- Hát ilyen ronda pofával nem szeretnék járni… Szégyellem magamat… Azért is. Meg az az igazság, hogy nem ismerek kimenni, mert nagyon könnyezik a szemem.

Balogh Ilona, a feleség:- Azért nem megy orvoshoz, mert ő nem magyar állampolgár, hanem szlovák állampolgár… És nincs tb kártyája, így nem tudják kezelni.

Pontosan azok, akik segítették, azok kerülhettek volna bajba… Tudom, voltak olyan orvosok olyan emberek, akik fogadták őt és segítették törvénytelen módon, megállapították, hogy halálos beteg… Rákos.

- Most az élettársa már kemoterápiás kezelésre szorul?

Balogh Ilona:- Sok segítséget kaptunk már, hogy bejussunk orvosokhoz, mivel kiderült, hogy ez a betegsége, ezt kezelni kellene  

Kedves Bosnyák Zsuzsanna!

Elnézést kérek a zavarásért.

Több hónappal ezelőtt készítettem egy nyíregyházi riport – összeállítást, amelyben egy beteg, rákos férfi egészségügyi kálváriájáról esett szó. Arról is, hogy az emberek egy jóakaratú kis része milyen módon próbál segítséget nyújtani Számára s Családjának. Önnel is készítettem riportot, hiszen Ön volt az, aki szinte ember feletti módon segített a Családnak. Nem is kívánom Önt zavarni. Csak érdeklődni szeretnék, tudnak e valamit a Családról?

Hogy érzi? Szükségesnek tartják-e, hogy segítő szándékkal a Magyar Rádióban újra a nyilvánosság elé kerüljön e család sorsa?

Tisztelettel kérem válaszát.

Erdélyi István 

- Sandi Kálmánné vagyok.

- Óvodai pedagógus ugye? Miért fontos magának, hogy minden gyermeke sorsával foglalkozik akkor is, amikor már be kell zárni az óvoda ajtót?

- Ez a család nagyon nagy szeretetben él… A gyermekeken, Márkon és Melissán, aki a csoportomba jár, azt érzem, azt tapasztalom rajtuk, hogy a család olyan nagy összetartásban van, olyan nagy szeretetben él, sajnos elég nagy szomorúságban is… Az utóbbi egy évben az édesapa nagyon súlyosan megbetegedett… Ezt körülbelül tavaly november táján tudtam meg. Az édesapa eljött a gyermekéért az óvodába. Borzasztóan megrázott, amikor megpillantottam és megláttam, hogy a jobb arcánál egy daganat van. Megkérdeztem, hogy mi történt magával? Hiszen nemrégen még makkegészséges volt, dolgos, derék ember… Mindig nagyon nagy szeretettel, tárt karokkal várta a gyerekét… Illetve tárt karokkal jött a gyermekéért az óvodába… Úgy futott mindig a két kicsi gyermeke hozzá, mint hogyha egy kis galamb szaladt volna az édesanyja ölébe.

- És az édesapa mit tudott válaszolni?

- Hát igen… Nagyon összefutott a könny a szemébe, amikor megkérdeztem tőle, hogy hát mondja meg Balázsi úr, mi történt önnel? Azt mondta, hát óvó néni, sajnos nagyon nagy baj van, mert nagyon súlyos beteg vagyok…  És ekkor, megmondom nagyon őszintén, összeszorult a szívem… Már tudtam előzőleg is, hogy nagyon nehéz körülmények között él ez a család… Annyira megrázott a Balázsi úrnak az elmondása, hogy kemoterápiára lenne szüksége, hát sajnos nem tudja megoldani, mert ő szlovák állampolgár, de már tizennégy éve itt él Magyarországon és úgy látja hogy nincs kiút…

- Úgy nyolcvan, kilencven ezer forintba kerülne havonta, ha az élettársa minden héten egyszer elutazna Nyitrára, egy-egy kemoterápiás kezelésre…

- Igen, ez így van… Hát, ami pénzt kapunk a gyerekek után, az elmenne az utazásra.

Balázsi Vilmos: - Sosem éltem a feleségem nyakán, csak az óta, amióta így lebetegedtem. Most nehezebb így élni, amíg dolgoztam jobban éltünk. Most, mivel nem tudok semmit se csinálni, kénytelen vagyok itthon maradni.

- El kell dönteni, hogy vagy a férjemet gyógyíttatom, vagy a gyermekemnek enni adok…

- Szeretném én mind a kettőt… Mert mindkettő fontos a számomra… Vilmos, a gyermekek apja és az öt gyermekünk is…

Balázs Vilmos:- Még tavaly kellett volna vagy huszonöt sugárkezelés, de itt sajnos nem kaptam meg, mert nem engedélyezték az orvosok itt Magyarországon, mivel nincs tb kártyám. Gondoltam, hogy Magyarországon tudnak rajtam segíteni az orvosok és még a remény bennem van, hogy hátha, hogyha nem, akkor nem tudom, hogy mi lesz továbbra.

 

- Bosnyák Zsuzsanna, 28 éves vagyok. Van két gyerekem, egy kétéves kislányom és egy négy és fél éves kisfiam. Igen szembetűnő, hogyha valaki fázik, nem tudom nézni… Hogyha egy gyerek szenved, és ha megtehetem, hogy segítek, akkor segítek… Egyik délután, amikor érte mentem a kisfiamért, láttam, hogy a Márk nevű gyermeken olyan dzseki van, amit nem lehet összehúzni és igen vékony, meg fog fázni, mire haza megy. Én ezt este elmondtam a férjemnek és úgy döntöttünk, hogy reggel veszek egy dzsekit és elviszem az óvodába és odaadom, a Márk nevű gyermeknek. Aki már persze nem jött óvodába, mert megfázott előző este, minek után nem volt rajta rendes kabát. Elhoztam neki a kabátot és láttam, hogy milyen körülmények között élnek. Teljesen rátelepedett a hangulatomra és mindenre és megpróbáltam mindenféleképpen segíteni nekik. Ami csak eszembe jutott… Karácsony közeledtével, mert mindez decemberben történt, karácsonyfát, ajándékokat vettem a gyerekeknek, és amikor már úgy éreztem, hogy talán segítettünk valamit, akkor megtudtam, hogy milyen halálos beteg az édesapa a családban. Ez mindennapos téma az óta, hogy- hogy tudnánk segíteni? Felhívunk millió embert, koldulunk, mindenféle szervhez csöngetünk, hogyan tudnánk segíteni és egyelőre mindig megakadunk.

Sandi Kálmánné:- Nem csak a Balázsi családot segítette Zsuzsa, hanem emlékszem arra, mikor első nap behozta a kisfiát az óvodánkba és egy aranyos kedves anyuka elsírta magát, hogy nagyon nagy gondban van, mert a munkahelye megszűnt, nem tudja miből fizetni majd az óvodai ellátást… Zsuzsa éppen ott volt és halotta ezt a beszélgetést. Az volt az első dolga, hogy odalépett az anyukához, azonnal munkát ajánlott neki.

 

A riportkészítés során kérdések sorozata merült fel…

Hogyan került a Nyírségbe Balázsi Vilmos?

Milyen munkából élt?

Hivatalosan miért nem kötötték össze az életüket? Hiszen az itteni papírok megszerzésekor előnyt jelentett volna, ha házasok.

A válaszok mind - mind az ezredfordulós magyar valóságban keresendők. A rendszerváltás idején, egy határon túli magyar ember megélhetést keres az anyaországban, de csak feketén alkalmazzák, így nem kaphat tartózkodási engedélyt, nincs biztosítása.

Nincs olyan családvédelemmel foglalkozó szakember, aki a jogszabályok tengerében segítene tájékozódnia, aki felhívná figyelmüket az előnyökre és a hátrányokra… Aki kézen fogná őket. Nincs az a szociális védőháló, amely megtartaná Balázs Vilmost, Balogh Ilonát és az öt gyereket…

Továbbra is csak az óvónő és az egyik óvodás társ édesanyja próbál segíteni…

Amikor az előbb leírt riport elhangzott a Magyar Rádióban, a hallgatók közül nagyon sokan ajánlottak fel támogatást… Ruhát, ennivalót a családnak. Ezek a távolról érkezett adományok ugyan egy kis időre könnyítettek a terheken, de az édesapát meggyógyítani nem tudták.

Tisztelt Erdélyi Úr!

Köszönöm, hogy megkeresett. Nagy örömömre szolgált, hogy eszébe jutottunk, gondolt ránk. A riportot követő néhány hónap során végül sikerült - sok utánajárást követően- beszerezni Vilmos számára a Magyarországi tartózkodási engedélyt, ezt követően pedig a tb kártyát. Emlékezetem szerint kb. július- augusztus környékén. Rögtön ezt követően megkezdődött Vilmos orvosi kezelése. Sugárkezeléssel kezdték. Sajnos nem túl jól reagál a kezelésekre.

Szemmel láthatólag egyre nagyobb a daganat, Ő maga pedig folyamatosan veszít a testsúlyából. A rákos embereknek készített speciális tápszert, melyből több kartonnyit szereztem, sajnos minden esetben kihányja. Azt gondolom, hogy lelkileg feladta. Nem akar szenvedni. Tudom, hogy jár a piacra árulni alkalmi munkaként. Így meg tudnak élni.

Köszönöm a felajánlását. Ám azt gondolom, hogy egy megismételt riport sajnos nem segítene a helyzetükön. Mindenesetre köszönjük, hogy számíthatunk Önre!

Amennyiben a későbbiekben úgy gondoljuk, hogy esetleg segíthet nekünk, meg fogjuk keresni Isten áldását kérve életére és munkájára

Tisztelettel:

Szentiné Bosnyák Zsuzsanna

 - Balogh Ilona vagyok.

- Utoljára, amikor beszélgettünk, akkor egy emberrel többen voltak.

- Hát sajnos, meghalt az életem párja és a gyermekeim apja

- Nem sikerült orvost találni?

- De sikerült, de sajnos áttétbe ment a tüdeje és ezen már nem tudnak az orvosok se segíteni.

- Mikor került kórházba?

- 2006. január 2 - án nem tudott aludni, mert iszonyú fájdalmai voltak, egész éjszaka fent voltunk, nagyon nagyot belehasított az oldalába, meg se bírt mozdulni, a lábára se bírt állni, az is nagyon fájt.

- Trombózisa volt.

- Igen… Tavaly nyáron kapott egy mélyvénás trombózist, azt is mindennap injekciózni kellett a hasfalba, de az se segített már rajta… Hát reggel fél hatkor felkeltem, készítettem a gyereket iskolába, óvodába a nagyobbik fiam elvitte őket. És én hívtam a körzeti orvosunkat, mert nagyon beteg. Hát sajnos a körzeti orvos sem rendelt, hanem egy helyettesítő orvos volt. Ő azt mondta, hogy majd csak rendelés után tud jönni. Én nem vártam, mert tudtam, itt nem lehet várni. Felhívtam a mentősöket, hogy küldjenek egy mentőt azonnal, mert baj van… Beszállítottuk a sürgősségire, nagyon sokat vártunk, mire bekerült az orvoshoz… Ránézett az orvos, meg rám… Itt már, gondoltam, hogy bajok vannak. Közölte velem, hogy kétoldali tüdőgyulladása van Vilmosnak. Estig bent maradt az intenzív osztályon és este tíz órakor átvitték a Sóstói úti Pulmonológiára.

- Mi volt időközben a gyermekekkel?

- Anyukám vigyázott rájuk. Láttam a szemükben azt a fájdalmat, a könnyeket, amit nem rejtettek el és tudták, hogy nagyon beteg az édesapjuk… És ez neki nagyon fáj és próbáltak ők is rajta segíteni, kérdezgették, fáj még apuka? De az apukájuk annyit válaszolt csak, hogy nem, nem fáj, már jól vagyok. Nem akarta mutatni előttük, hogy neki ez mennyire fáj. Az utóbbi időben már előttem is titkolta, de hiába… Én láttam a fájdalmait, láttam, hogy nagyon nagyok, de mindig erőt vett magán, hogy ne lássa azt, hogy én szenvedek, mert tudta, hogyha ő szenved, akkor én is ugyanúgy szenvedek vele együtt. Átéltem én is a fájdalmait… Én mindennap ott voltam vele, amennyi időt csak ott lehettem… Ott voltam mellette. Volt, mikor napjában kétszer is bementem, mert közben hazajöttem a gyerekekhez, hogy minden rendbe van e?

 

Bosnyák Zsuzsannához fordulok: - Mi körülbelül másfél évvel ezelőtt beszélgettünk… Akkor ott maradt félbe a beszélgetésünk, hogy ön azt mondta, minden követ megmozgat azért, hogy Balázs Vilmos ne csak illegálisan kapjon gyógyszert, ne csak illegálisan segítsék őt az orvosok..

- Próbáltam levelet írni a kft-nek, akitől a lakást bérlik, hiszen majd összedől, látja itt maga körül… Ők bizony teljes mértékben elutasítottak azzal, hogy nem jelenthetjük be, mint leendő lakót, Balázs Vilmost, hiszen hivatalosan egy szobában nem lakhatna hét ember..

- Az nem számított, hogy a gyermekeknek az édesapjáról van szó..

- Egyáltalán nem számított… Sőt. Volt olyan hivatkozási alap is, hogyha végre sikerül taj kártyát szereznünk és sugár kezelt lesz az édesapa, akkor ugye, nem lehetnek körülötte a gyermekek… Akkor a legkisebb másfél éves volt és egyértelműen a tudomásunkra hozták, hogy nem fognak másik lakást adni, ezért alá sem fogják írni a papírt. Mindenfele falakba ütköztünk, aztán majd Debrecenben, teljesen ismeretlenül, látatlanban egy hölgynek megesett rajtam a szíve, aki pontosan, végre elmondta, milyen leveleket, milyen határozatokat írjunk és akkor talán lesz eredménye. Így sem sikerült nyárra a tartózkodási engedélyt megszereznünk..

- És a TAJ kártyát..

- És a TAJ kártyát ezek után csak későn, hiszen addigra már valószínűleg, annyira tovább haladt ez a rák Vilmos szervezetében, hogy próbálták kezelni, de nem volt hatásos. De értelmetlen nem volt ez a sok utána járás a tartózkodási engedélynek és TAJ kártyának, mert egy ember, aki haldoklik, nem haldokolhat egy olyan szobában, ahol rajta kívül, ott van az öt gyermeke… Így legalább a végén, az utolsó hónapokban kapott olyan orvosi ellátást, amely könnyebbé tette az utolsó napjait..

Balogh Ilona:- Felhívtam Zsuzsát, hogy mit tegyek Zsuzsa, mert látom, hogy nagy baj van…Vigyem e a gyerekeket, hogy lássák – e úgy meg az édesapjukat, vagy maradjon úgy az emlékeikben, mint amilyen volt ezelőtt? Ő azt mondta, hogy a nagyobbakat vigyem… Úgyhogy, be is vittem őket… A két nagyobb fiú kétszer is volt benn, Márkó és a Melissa, az csak egyszer volt… Mikor beléptünk az ajtón, a kisebbik gyerekek megdöbbenten, fájdalommal, könnyes szemmel néztek az apjukra, mintha nem is ismerték volna meg, mintha nem is az ő apjuk lett volna. Nem bírták nézni, hogy ilyen állapotban kell látni az ő édesapjukat. A nagyobbik fiamnak Krisztiánnak mondta, hogy segítsél anyukának és vigyázzál a testvéreidre nagyon. A halála előtt két nappal, hogy beléptem az ajtón, hát már ezelőtt nem bírt meg se mozdulni. Csak feküdt, ahogy beléptem az ajtón, és ahogy az ágyához értem, felült, minden erejét összeszedve és megsimította az arcomat és azt mondta nekem, hogy, jaj de jó, jaj de szép vagy nekem… Nagyon szeretlek! És akkor már nem bírtam sírással én se, visszafektettem az ágyra, simogattam, kérdeztem, hogy mit kérsz, mit adjak? Mert mintha sietett volna valahova és nagyon akart valamit mondani, de csak azt hajtotta, hogy nagyon szeretlek, vigyázz a gyerekekre, mert én már megyek és én ordítottam, azt mondtam, nem te nem hagyhatsz itt minket.

A régi ismerőssel, Sandi Kálmánné óvónővel, amikor találkoztunk, mintha lelkifurdalást vettem volna észre rajta.

Szinte szabadkozott, hogy az elmúlt időszakban milyen keveset tudott ennek a családnak segíteni… De hát Nyíregyházán százhúszezer ember él…

- Akkor maga hova tartozik? A százhúszezer emberhez, akik enyhén szólva nem segítettek, vagy ahhoz a nagyon kevéshez, akik mégis csak megpróbáltak.

- Hát azt hiszem, hogy azon kevesek közé, akik tényleg segítettek. Én is bérből és fizetésből élő állampolgár vagyok, de ha a konyhapénzemből le tudtam csippenteni, akkor egy kis étkezési csomagot el –elhoztam a családnak néhány alkalommal, amikor ezt megtehettem. Mivel a nagyobb gyerekek már nem a mi intézményünkbe jártak, tudtam, hogy nagyon nagy szeretetben és nem megbízható anyagi helyzetbe éltek. Mert az apa mindent megpróbált annak érdekében, hogy a gyerekeknek kenyere legyen mindennap a szájukban, amíg egészséges volt.

 

- 2006. február 8.- án reggel elég idegesen keltem fel és szaladtam a postára, mert akkor utalták nekünk a családi pótlékot. Éreztem, hogy nagyon sietnem kell. Haza szaladtam, mert a kicsi itthon volt. Mondtam anyukámnak, anyu, mondom, én máris szaladok be a kórházba… És pár percre rá, csörrent a telefon, és mondtam nem, anyu, Istenem, nem, nem lehet! És fel se akartam venni a telefont… Ahogy felvettem, nem is az orvosok, hanem a szobatársa közölte velem, hogy két perce meghalt… És abban pillanatban megállt velem a Világ… Mintha, én is meghaltam volna. Azt mondtam, hogy az nem lehet, hogy itt hagyott..

- Meghalt az édesapa… Utána találkozott az óvodában Márkkal és Melissával…

Sandi Kálmánné:- Nem is kicsi, hanem mély szomorúság látszott mindkét gyermek szemében. Nagyon hiányzik nekik az édesapa.

- Felfogták, hogy most már nincs édesapjuk?

- Az édesanyja nagyon-nagyon szépen el tudta mondani a Márkónak és a Melissának, hogy az édesapjuk örökké velük lesz a szívükben, vigyázni fog rájuk onnan fentről, a magasból.

Balogh Ilona:- Megfogtam a fejemet, hogy most mit fogok tenni? Mivel nekünk pénzünk arra nincs, hogy eltemessük… Meg se kérdezte tőlem senkise, hogy miből fogod eltemetetni? Úgyhogy azt se tudtam, hogy mit csináljak, hova forduljak.

- Már ne haragudjon, de az önkormányzatnál, amikor bent volt, egyetlen ember nem volt, aki leült volna magával, azt mondani, hogy ilyenkor mit kell tenni, miben tudnak segíteni magának?

- Két lehetőség volt… Hogy, vagy az hogy az állam eltemetteti vagy 5 ezer forintos segélyt kaphatok… De hát az kevés lett volna arra, hogy eltemessük… Hát így amellett döntöttem, hogy temesse el az állam, mivel nekünk nincs arra keretünk.

- Kik vettek rész a temetésen?

- A szűk családi köröm az eljött… Az ő családjából senki nem jött el… Pedig mindenki időben lett értesítve, az iskolából is részvétet tettek a szülők.

- Senki más?

- Senki más.

 

Bosnyák Zsuzsanna:- A Bibliában az van írva, hogyha valaki jót tehetne, és nem teszi, bűne az annak… Én így nőttem fel, hogy én ezt láttam a szüleimtől, hogy mindig mindenkinek segítettek. Édesapa és édesanya, mindig mindenkinek adott… Bárki, akinek nem volt hova menni, az mindig nálunk volt és az volt édesapám jelszava, hogy az úr kétszeresen fizeti vissza! És fiatalon sokszor nem értettem vele egyet, amit csinál… Hát azt mondanom sem kell, de felnőtt fejjel megértettem, hogy csak ennek van értelme… És olyan sok hiábavalóságra költjük a pénzünket, hogy észre kellene venni, hogy mi van körülöttünk… Mert emberek meghalnak és éheznek, amíg mi gyönyörű ruhákban járunk és mindenünk megvan. És az Úr ezt számon kéri rajtunk egy nap. Azt, hogy miért nekik segítek? Mert őket küldte elém Isten. Fel szokták nekem tenni azt a kérdést, hogy minek viszem oda az ételt, mikor rajta kívül még éhezik 150 család ebben a városban? De ha nem segíthetek mindnek, akkor egynek se segítsek? Ez nem lehet indok.

- És mindennap megjelenik, minden nap hoz ide valamit.

- Mert az ember nem tud nyugodtan leülni az asztalhoz, mikor tudom, hogy öt gyereknek meg nincs mit enni… Ez ennyire egyszerű. Nagyon sok ember hajlamos lenne a jóra, csak nem veszik észre… Tehát, ha az ember kér, akkor tud gyűjteni adományt, tud kérni ételt és nem mindig a sajátomat hozom, hanem, amit én is kapok… Mert kérek és kapok. Megmondom, hogy erre kérek és kapok. Az emberek hisznek a szavamban, a környezetemben.

- És magának nem megalázkodás, hogy kérnie kell?

- Ha most azt tudom, hogy ki kell fizetni a lakbért, mert annyira le vannak maradva, akkor pénzre van szükség… És nekem sincs mindig, mert jól élünk - jól élünk, de fizetésből élünk, ami miatt nagyon sokat dolgozunk, és ha nincs, akkor szerezni kell, és akkor kérek..

- De hát kérni mindig megalázkodás?

- Nem, mert látom magam előtt a célt, és nem érzem megalázkodásnak..

 

Balogh Ilona:- Így is összedőlt körülöttünk a Világ, de ha ő nem lenne, akkor szerintem még jobban, mert nélküle nem is tudom, hogy mit kezdenék holnap? Hova fordulnék, mert bárhova megyek segítséget kérni, senkitől nem kapok, csak tőle. Ő áll mellettünk mindenben. Ő segít, hogy jobb körülmények között neveljem fel egyedül az öt gyermeket. Ő az édesanyám is, ő a testvérem is, meg az igaz jó barát is egyben.

- Volt saját életében lelki furdalása?

- Volt bizony, nagyon sokszor… Amikor túlságosan sokat költök butaságokra, vagy olyan dolgokra, amelyek nekem természetes az életszínvonalamhoz. Például, a múlt héten voltam harminc éves és hihetetlen értékes ajándékokat is kaptam. Közben délután egy meglepetés partit szervezett a férjem, amiről én nem tudtam. És közben csörgött a telefon és a munkahelyemről telefonáltak, hogy szeretnének hozni élelmet ennek a családnak, mert tudják, hogy én mindig hordok… És, ha megmondanám a címet, akkor elhoznák, ha megengedem. Akkor is volt lelkifurdalásom, mert megítél Isten, hogy itt van ez a borzalmas nagy „gazdagság”hogy mindenem megvan és ma nem vittem élelmet annak a családnak.

- Ha én azt a szót kiejtem, hogy Húsvét, akkor ezt melyik oldalról közelíti meg? Vallási vagy emberi oldalról?

- Krisztus feltámadásának az ünnepét ünneplem Húsvétkor és nem a locsolkodás és ilyen dolgok állnak előttem… Ez is egy újabb alkalom, hogy körbe nézzünk, hogy mennyi rászoruló ember van a környezetünkben. És nem csak fizikailag, hanem mentálisan is, mert az emberek élik az életüket, hiábavalóan és fogalmuk sincs, hogy mi a célja… Én azt gondolom, hogy a hit az Istentől kapott kegyelmi ajándék, amely világosságot ad az ember életében, hogy mivel kell foglalkoznunk.

- Ön mondta, hogy Istentől kapott kegyelmi ajándék, de Vilmos miben követett el hibát, amiért Isten megbüntette őt és visszavette ezt az ajándékot? Az életet elvette tőle, hiszen gyakorlatilag nem csak Vilmost büntette meg Isten, hanem ezt az öt gyermeket is… Itt maradt egy feleség, aki éjjel-nappal gyászban van. Húsz kilót fogyott… Isten mért bünteti őket?

- Én nem így fogalmaznám, hogy Isten bünteti őket. Isten ezt megengedte az életükben.

- Mit engedett meg az életükben?

- Ezt a szomorúságot és ezt a gyászt… Azt, hogy árva legyen az öt gyermek, ezt megengedte Isten.

- Inkább erre ítélte őket…

- Nem, nem erről van szó, hanem, a szülők bűnei sok esetben a gyermekeken csapódnak le. Az, hogy ők esetleg nem tudhatták, nem az Isten igéje szerint éltek és Isten ítéli őket, én ezt nem tehetem. Tehát én nem ítélhetem őket. Énnekem azt kell tenni, ami rám bízatott. Segíteni a környezetemben levő embereket. Nekem nem szabad ítélni és nem szabad keresni az okát. És, mivel hívő ember vagyok, azt is gondolom, hogy sok esetben a szenvedéssel formál bennünket Isten. Én ezt tartom, de a más életében miért van, ezt nem szabad nekünk kutatni.

 Tisztelt Erdélyi Úr!

Szentiné Bosnyák Zsuzsanna vagyok Nyíregyházáról.

Bízom benne, hogy emlékszik az itt készített riportra Balázs Vilmossal, az öt gyermekes családapával. Szeretném, ha tudná, hogy 2006. február 14-én, kedden eltemettük Balázs Vilmost. Leírhatatlan látvány volt a gyermekeket nézni orgonasípként sorakozva a sír mellett.

Apjuk halálával (már január 1-től kórházban volt: lélegeztették és kábították) sajnos reménytelenné vált a megélhetésük. Gyakran éheznek. Ha létezik Önnek bármilyen támogatói köre kérem, segítsenek nekik bármilyen tartós élelmiszeradománnyal vagy egyébbel.

Az én címemre bármit el lehet küldeni.Én biztos, hogy továbbítom, hiszen nagyon sokszor segítem őket.

Köszönöm.

Szentiné Bosnyák Zsuzsanna  
 

 

Balogh Ilona:- Két hónapja, hogy nincs köztünk… Hiába telnek a hónapok, a napok, de egyre nehezebb nélküle… Nincs az a szerető apa, nincs az a társ, akivel mindent meg lehetne osztani. Azok a napok, amiket együtt töltöttünk. Mert mindent együtt csináltunk. Nem a szenvedése hiányzik, mert bármit megtettem volna azon, hogy meggyógyuljon, de itt kellene, hogy legyen köztünk. Hogy együtt neveljük tovább a gyerekeinket, mint eddig tettük. Mert reggel együtt keltünk, este együtt feküdtünk. Hiányzik, hiába… Beteg volt, de akkor is mellettünk volt… Éreztük, hogy itt van, hogy áll mellettünk valaki.

- Kilencven ezer forint jön be havonta…

Balogh Ilona:- Hát ez kevés, mert így már csak hatunknak élelembe nem elég… Akkor hol vannak a ruhák, az iskoláztatás, a lakás, amit fizetni kell, villany, a lakbér.

- Ezért a lakásért? Már ne haragudjon, de ki meri kimondani azt a szót, hogy lakásban vagyunk?

- Hát nem lakás. Nem lakás, mert teljesen egészségtelen.

- Jön ide egyáltalán valaki az önkormányzattól, vagy bármilyen hivatali szervtől, hogy segíteni szeretnénk, hogy ne ilyen körülmények között élj a gyermekeiddel? Pláne, hogy a férjed most halt meg?

- Nem, senki nem mondta.

- Ön vallásos ember?

- Hiszek az Istenben.

- Szokott imádkozni?

- Minden este és templomba is járok, minden vasárnap.

- Tegnap este mit foglalt az imájába?

- Én minden este arra kérem a Jóistent, hogy adja meg nekünk a mindennapi kenyeret és bocsássa meg a vétkeinket, mert mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És imádkozok azért, hogy a gyermekeimnek, így egyedül, mivel már, hogy nincs az édesapjuk, adjon nekem erőt, hogy fel tudjam nevelni őket… Egy tisztességes, jobb életet biztosítsak nekik, mint amire az édesapa is kért, meg ő is törekedett… Arra, hogy egy jobb lakáshoz jussanak a gyermekeink és tisztább környezetbe, hogy ne ilyen mocsokban kelljen leélni az életünket..

 

A rádióhallgatókat nagyon mélyen érintette a tragédia.

Egymás után jelentkeztek a segíteni szándékozók, az előző heti adást követően az adás utáni másfél órában 47 hívást regisztrált az üzenetrögzítő, volt ki a sírástól el se tudta mondani, hogyan is segítene..