A DÉLEGYHÁZI LÉTBEN
MÉG A GAZ IS HALÁLRA ÍTÉLTETIK… .
A spártai harcosokat is
köszöntötték, mielőtt a harcba, halálba indultak.
A csuhások is megáldották a
fegyvereket, mivel öltek.
Éheztek, éhen haltak a jobbágyok az
egyházi földek árnyékában, a pártok által irányított életben is hulltak, mint a
legyek az emberek, Sztálingrádnál, akár milliók, kik egy része sóváran leste a
másikat a pincék sötétjében, mikor pusztít vele végleg a kor, mert emberhús
volt vacsorája az éhezőnek. A huszadik században.
És döglöttek, mint állatok, társaink
az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban is, kiknek oly embert gyalázó
élettelen élet jutott, hogy haláluk is felemelő volt az életükhöz képest.
Szellemileg
– és gyanítom, lassan és
visszavonhatatlanul, fizikailag is –
katasztrófa sújtotta területen
születnek ezek a sorok is.
Mert hamissá
kell válnom magamnak is, ha hinni szeretném, beállni, besorolni a bárányok,
tapsoló pincsikutyák, vagy a vicsorgó farkasok közé, ha a Júdások elhitetni
akarják velem, hogy jobb lesz a Holnapom.
Csak a
tények makacs dolgok, a hamis köntösbe öltöztetett, gyenge parázsnál melegedő
ideátorok – sajnos, mert elhiszik – azzal etetnek már az újabb év első napján,
hogy „ – Ne az akadályokkal foglalkozz… ! Ne azon gondolkozz, hogy miért ne… !
Nem kell
hamis korifeusok szavakba öntött korhely levesét szürcsölgetnem, másnaposságomat
gyógyítandó szándékkal, mert részegségemmel nem tüntettem ki környezetem. Hamis
– hurrá mosoly sem költözött szám szegletébe.
Ha elvek és
tények mentén elszárad a gondolat, mint Délegyháza település címerét képező
körtefa, akkor hiú remény, hiszen megtapasztaltam, hogy elvekre elvek
szülessenek, ha kell konfrontálódjanak és, hogy tények, ellentények
szülessenek, cáfolatok…
Ezért írtam
még tavaly is, hogy elvették a komoly
reményt itt e tájon a Jóságra,
azaz
Hiszek én…
Hiszek,
mint bálványimádó a bálványnak,
a kultikus tárgynak,
a wc –kefének.
Értem én a
szándékot, el is fogadnám, sőt… Meg is érteném… Nincs oly hatalom, mely ne
akarná legitimizálni jelenlétét az emberek életében, de nemtelen eszközökkel
manipulálni, több, mint a rendszeresen
megismétlődő hétköznapi betörés az ékszerekért, vagy az edénykészletért, mert
mindenek ellenére maradt azért még ott elég…
Nem is
titkolt szándék bizonyára, hogy meggyőzze a T. Olvasókat, hogy e helyi lakosok
számára – bizonyára – mértékadó, igazságos, csak a tényeket közlő, hazugságtól
ás átejtési szándéktól távol álló, DÉLEGYHÁZI
HIVATALOS WEBLAP több, értékesebb, jobb, mint az ellenlábas oldalt képező,
Erdélyi István, helyi állampolgár által jegyzett, Agóra Internetes Újság…
„ Elhiszem én, miért
is ne hinném? „
És
elfogadom, hiszen tisztelje az ember a másikat, mert a blog is betűkre épül és
egy weblap is, hát miért is ne versenyezhetne egymással? Már, ha mindkettő
akar… De milyen eredmény születhet, ha az egyik akar, de a másik nem?
De almát, traktorral
összehasonlítani?
Kutyák szarát magyarázni ezüst evőkanállal?
Badarság.
Drukkolok és tapsolok, vagy
szégyellem magam , hogy szomszédaim ennyit eltűrnek, újabb önnönmagukat
gyengítő, ellehetetlenítő képtelenségek láttán, ami fémjelzi a DÉLEGYHÁZI
HIVATALOS WEBLAP – ot , amely kisérletet
tesz arra, hogy mind jobban szemétközeli állapotba, a porba kényszeritse a
gondolkodókat…
Mint a kopár
sivatagban, a mindent túl élni
vágyó virágszálak, elférnénk egymás mellett.
Az én templomomban
az Isten
az
kinek lyukas talpán a cipő
és a Júdás az
kinek lelke lyukas.
Bizonyára
programszerű eleme a helyi létnek, hogy egy nem helyi lakos ideológizálja a
helyi lakosokat, hogyan tegyenek, mit tegyenek, mit kell elhinniük, miben
higgyjenek? Aztán, ha már önmagának is büdös a fos, amit a helyi lakosok
nyakába zúdít, tovább is léphet, csak a röghöz kötött, tovább mozdulni
képtelenek maradnak…
Mondanám,
nyissunk új lapokkal, de ez a hajó már elment… Korábban gondoltam, még van
ideje annak, hogy tényekre, tényeket, kérdésekre válaszokat… Ha nincs válasz, nem baj… Hozzászoktam, de a
tény- és adatválaszok helyett, könyörgöm, ne más szülessen…
Ha él és virul a Júdások Szövetségén,
lelkük legyen rajta, de vállalják fel, az utcasarkon állba, ne mások
szüzességét kérjék számon farizeus ruhába öltözötten…
A traktor büdös, a
virágszál illatos.
Én megelégszem a traktorral.
Nekem büdös a szarom, másé
illatos.
Csak nem a szar állagán vitatkozunk, ha fingvilág polgárai
vagyunk?
Miért nem a pöcén?
Vagy a kirblin?
Kinek, mi van?
Kinek, mi lesz?
Én maradok a lyukas cipőt
hordozóknál…
Nekik – velük nem kell koaliciót alkotnunk, mert a szegénység és a
kilátástalanság önszándék nélkül telepedett nyakukba, s nem segít rajtuk sem az
alkalmi pörkölt, sem az alkalmi halászlé…
Alkalmanként teli gyomorral is lehet
éhen halni…
Ha a kinevezett
ellenségkép is hamis,
e mezőn a gaz is halálra ítéltetik.
Ide költöztem, itt élek…
Politikai,
érzelmi és gazdasági okok miatt röghöz kötötten…
Itt
is kártyázom a
bálványimádókkal,
keverik a kártyát a gyáva megalkuvók… „
És tudom,
látom, persze, hogy tudom, tényleg
„ …Hamisak a lapok.
Cinkelt
az ösvény, hova irányít a horda. „
És azt is,
hogy e
„…Szaros tengeren lyukas a
gondola.”
De fegyvert
váltok, ide már nem elég a csúzli…
Nem én vettem
elő a kést,
hanem a
„ … Csótányok,
kiket
csőlátóvá varázsol a néma gondolat. „
Kiket
kiszolgál a kényszer üzenete,
a
„ … Hamis és vak hangtalan
áhitat. „
Elférnek
egymás mellett a vélemények.
Nekem
„ … Üres az ég is. „
Másnak –
másoknak egy két távolból már csak fényeiben élő csillag, egész erdőnek tűnik,
vagy annak adják el…
Számomra,
amit látok, amit tapasztalok, ahol, akikkel élek egy településen többségükben haldokló csillagok
csupán, mások szerint tündöklő, jövőbe vezető lámpás – tünemények.
A jelen csak
részben dönt, kinek van igaza, a holnap pedig? Kik túlélik, mindig azok hozzák
visszamenőlegesen az Igazságnak nevezett törvényeket.
A tavalyról
maradt mikroméretű illuzió rongyokba csomagolt álomfelhők tova szálltak… Nekem
már bizony az angyalok is hamis karvalyok, kik csak bégetésre alkalmas bárányok,
a pincsikutyák hadseregére támaszkodhatnak…
Mert ők
azok, akik még csak megtévesztő módon bégetnek a szaros pázsiton, de
ne tévesszen meg senkit, nem mások e vadbarmok pihekönnyű, rózsaszín kombiné
öltözötten, csak vicsorgó vér – farkasok, kik nem bántják a fára mászó, ott
gyümölcsöt zabáló kecskéket, mert hull a földre a pincskutyáknak is, hull a
földre a rothadt maradék...
-
Zabálj bunkó!
Már nem
tartalmaznak gondolat helyre billentő mondatokat az általam írtak.
Már nem figyelmeztetek név szerint senkit,
hogy a
„ Pincsikutyák
tenyerén
a fogatlanok az önhitt farkasok.. „.
Tudomásul
veszem, az állapotot, hogy
csend van a száradó
keresztgerendák árnyékában
s hullik már tapsolók feje felett a vakolat.
Lassan
a cserepek is.
És
Beszakadóban boldogok
feje felett a palota.
Hogy még
mindig, és holnap is
tapsolni fognak a simogató
bántásomra is méltatlanok.
Mert
bármerre nézek,
nem tudom, tyúk -
e,
mely kotkodácsolással emelkedik szólásra,
vagy szomszédja
az,
ki ember ruhába öltözött álruhás kakas?
Már mindegy.
Mindegy.
Tudom róluk,
hogy
baromfi mindkettő.
Mert itt, e
tájon,
e hosszúsági és szélességi
fok találkozásánál a tyúknak is töke van.
Kinek pedig az van is,
szétteszi a lábát.
Más lett a gondolat iránya és
mértékegysége azzal, és attól a időtől fogva, hogy cinikusan cinkos hallgatásba
temetkeztek, mikor megtudták, az egyik, általam közel sem becsült politikai
párt helyi, általam közel sem becsült korifeusa
feljelentett, fél millió forintot követelve és első fokon megítélve
mindazért, amit azért tettem, hogy a mai választék egy évvel ezelőtt elnyerje
bizalmát a helyieknek, hogy hatalomra kerüljenek.
Nos, ők azok akik egy szóval sem
biztosítottak szolidaritásukról, nem segítettek, magamra hagytak… És oka van
immár évek óta, hogy akikből még a betyárbecsület is hiányzik, azokkal nem
őrzöm többet együtt a disznókat…
Még felszólításomra sem határolta el
magát, sem a polgármester, sem a tenyeréből táplált testület sem attól a
drabálisan primitív tettől, - kvázi, szolidaritásukról biztosították az
elkövetőket - hogy valaki, valakik kiszúrták mind négy kerekét a kocsimnak.
Tudják, jól tudják, nem a csőcselék, nem alkalmi huligánok, természetesen nem részeg
fiatalok tették kocsimmal mindazt, amit tettek.
Gyáva, szar, futtatott Senki
Alfonzok ültek díszes tort ünnepi lakoma keretében tettük elkövetése után és
volt, akadt „ véletlenül „ ki pohárköszöntőt is mondott.
Délegyházán címerbe illik
a
permetvért kívánó
hamis rózsa szárán,
a
bicskába rejtett szálka.
És loboghat
rendületlenül a közös helyi jelenhez méltó,
immár
tyúkszaros zászló.
Én nem
tisztelgek, és, ha köpésre méltó mennyiség lenne számban, tudnám hova, kire és
mikor…
Félek, álszent módon, mert eljön még az az idő is…
