Mezei Mária és az örök hűség

 

Milyen messze van már 2002.
Mezei Mária és Lelbach János.



RÉSZLET A KILENCEDIK KÖNYVEMBŐL...

Merre vagytok?

Nem mese, igaz, amit írok az örök ragaszkodás e két földi angyaláról.

Az ember kétszer hal meg egyszer, amikor eltemetik és egyszer, amikor elfelejtik.

Van aki, oly piszkos nyomot hagy maga után az életben, hogy évszázadokon újabb és újabb felnövő nemzedékei is kevesek ahhoz, hogy ők, az álmok megcsúfolói, az ember történetének szemét dombjára kerüljenek és vannak emberek, akiknek bár testük az örök csend szárnyain a felhők fölé szállt, apró mozdulataikat, hangjukat a konyhából, a nagyszobából, vagy a gépkocsik hátsó üléséből magunkon érezzük.

Leheletnyi csókjaik pedig?

Útra valót adnak a napi elindulásokhoz.

Nincs ebben hiúságot elrejtő titok.

Feleségem egyik kedvenc művész példaképe Mezei Mária.

Éppen eleget nyaggatott,
készítsek egy portréműsort



 
Mezei Máriáról és férjéről, Lelbach Jánosról.

Toltam, noszogattam magam előtt a feldolgozás elkezdését és nehezen mondtam meg, bizony, rám nincs hatással Mezei Máriának sem személye, sem művészete.

 
Aztán újra csak mondogatta.

Azt már a téma kigondolásakor tudtam, ha egyszer elkezdem, hónapokat, éjszakákat és nappalokat kell majd áldoznom, hogy tisztességes munkát nyújthassak át a rádió hallgatóinak.

 
Megszereztem Mezei Mária önéletrajzi könyvét, bevetettem magam a Rádió archívumába, több száz óra felvételét hallgattam meg.

Aztán feleségem megszervezte, találkozzak Lelbach Jánossal, az elhunyt Mezei Mária férjével.

Beültünk a kocsiba, irány Budakeszi.

Egy magas, sportos, alig őszülő ember fogadott.

A betonozott gyalogjárdára benyúló ágak és bokrok között bevezetett a házba.

Már sokat tudtam róla, szinte mindent, amit lehetett.


 
Ahogy velem szemben ült, még nem is mondott semmit, már tudtam, vannak a kiválasztottak, akik oly nyomot hagynak itt életükben, ami arra kötelez, azért kell élnünk, hogy a meghalt angyalok eltűnésre, feledésre ítélt álmait nézzük az élők világában.

Lelbach Jánosra ily emberöltőnyi áldottan kegyes terhet rótt a sors.

Mezei Mária:

- Valamikor régen, Kecskeméten egy fekete mongol szemű zsellér fiú elhatározta, hogy bármi áron, de tanulni fog. Az elemiben nyári pásztorkodásokkal, a gimnáziumban téglahordással az egyetemen házi tanítóskodással szedte össze a tandíjakat, míg végül ügyvéd lett belőle. Egész életén át védte az ügyet minden igaz ügyet meg is halt korán egy kopott kabátban. Élete egyetlen eredménye én vagyok, mert ő volt az apám. Az igazságot szerette és az anyámat, egy szegény szabó mester és egy tanítónő lányát, aki akkor halt meg, amikor boldog volt, mert én megszülettem. Nagy árat fizettek ők ketten érettem. Az egyik az életét, a másik a boldogságát. Jó lenne tudni, hogy ezt az útiköltséget nem kaptam hiába.

 

- Ki volt az a tizenkét éves ifjú Lelbach János? Ki volt az a gyerek, aki, ha kellett hóban, sárban álmodozott a nagy színésznőről, Mezei Máriáról?

Lelbach János: - Az a tizenkét éves én voltam. Bácskában születtem, hogy is mondják? Ízléstelenül gazdag szüleim és nagyszüleim voltak. Ezt nem tudom másképp kifejezni. Fél Bácska a mienk volt. Elől – hátul, lányok születtek a családokba és akkor megjött végre a fiú a király, azaz én, a Bácska – Bánát örökös ura. Hogy a szegény Porkai, aki vendéglátós vezető volt és tüneményes ember a Kék Dunába meg az Emkében? Már nem is tudom. Az úgy hívott engem. Volt legalább 5 forint a zsebembe, de mégis én leszek a Bácska Bánát örökös ura. Borzalmas lett volna. Képzeld el, ha nem jön a kommunizmus… Ez szörnyű… Én találtam volna ki a playboyságot. Hát akkor mi lett volna velem? Mert, hogy én földet nem szaporítottam volna, az biztos, legfeljebb elvertem volna. Na, most… Volt ugye, az a kérdésed… A 12 éves, Bácskai nábobnak a fia, hogy jutott el Mezei Máriához? Hát elmondom… Mint afféle vidéki kultúr családokból, én is mentem a Cserépfalvihoz az összes napi vagy heti új könyvekért, a Rózsavölgyihez pedig az új lemezekért, magazinokért, Új idők, Herceg Ferenc meg a színházi élet. Én kettő nőt kiválasztottam tizenéves éves koromban ebből a színházi újságból. Az egyik volt a Mezei Mária, a másik volt a Muráti Lili. És persze, olvastam az interjúkat, hát tényleg tíz – tizenkét éves lehettem, nem több… Nekem ezekből az interjúkból egyszer csak, hát van ilyen, hát biztos, hogy van ilyen, hogy rájöttem az én párom és idézőjelbe mondom nem a Muráti Lili, aki zseniális színész, hanem az én párom Mezei Mária. Mert ezekből az abszolút idétlen interjúkból az jött ki, hogy ez az asszony teljesen más, mint a színpadon.

- A szeme? Az arca? A bőre? A megjelenése? Az alakja, vagy valamely mozdulata volt az, amely valamely üzenetet hordozott a gyermek Lelbach János felé?

- Hát feltétlenül a hangja és a szeme.

Mezei Mária:

- Színésznek készültem. Apám ellenezte. A színészetet hazugságnak tartotta, nem hitte, hogy álruhában is lehet harcolni az igazságért. Mégis elvitt érettségi előtt Pestre, Hevesi Sándorhoz a Pesti színház nagyhírű igazgatójához, rábízva a döntést, hogy színésznőnek való vagyok e valóban? Hevesi Sándor előtt Ady Endre: Dalok a labda térről című versét mondtam el. Nagyszerű ember lehetett Hevesi Sándor, mert nem nevette ki a választott versét a 65 kg-os, piros pozsgás fekete kislánynak, aki vaskos kecskeméti lábának ága előtt, azt mondta, felvesz az akadémiára, ha hajlandó vagyok őszig lefogyni 8-10 kg-t. Fogyókúrám két esztendeje tartott. Két ősz múlt el és vele egy szerelem. Három félév egyetemből és házasságból egy életveszélyes műtét, ami örökre elbúcsúztatott az anyaságtól. És egy válás, amíg sovány – sápadtan, megindultam választott pályámnak. Természetesen most már egyenesen a színpadra. A karrierem, tehát az életem is, lényegében hazugságra épült, mint a Világ, ami a harmincas években körülvett bennünket. Az igazmondás vágya kényszerített rá, hogy megírjam, első, számadás szerű könyvecskémet. Névjegy volt a címe. Ennek köszönhettem első emberi szerepemet. Júliát, a világ legnagyobb színésznőjét játszhattam. Na, én aztán 1941-ben éreztem először, hogy igen, igen, én azért lettem színésznő. Hogy végre értelme van a nappali evésnek és alvásnak és sírásnak, mert mindez azért van, hogy este, ha felmegy a függöny, én elmondhassak valami lényegeset, valami fontosat. Lenn ül a nézőtéren és azt sem tudja, hogy mit érez, vagy mit gondol? És akkor jövök én, a művészet és formát adok mindennek, ami a lelkekben kavarog. Szenvedek, és mindenkinek eszébe jut a bánat. Nevetek és felszabadítom a nevetésüket. Megcsókolok valakit a színpadon és egyszerre a nézőtéren, két ember összesimul. Talán van két olyan lény, aki nélkülem nem is találkozott volna soha. Egy kicsit azt csinálom, amit a jó Isten. az igét, testté alkotó igazsággá. De tudod mi az igazság? Csak az, amiben hinni tud az ember. És én a jó Istenen kívül, már csak egy valamiben hiszek, és az a színház.

Lelbach János: - Mint afféle vidéki család, a Duna parti Hungária szállóban laktunk, ha Pesten voltunk. És a szüleim, míg az étterembe mentek, engem felküldtek a 258 - as szobába. Aztán emlékszem, szóval, memóriám van még mindig, mondták, hogy feküdjek le, mert én még gyerek vagyok. Ez igaz is volt, 12 évesen Sárospatakra jártam iskolába. Hát, amikor vacsora után be akartak jönni, nem tudtak… Tűzoltókkal törették be az ajtót, ott találtak engem térdepelve az ágyam mellett és előttem kinyitva a Színházi Élet, és arra a magazinra ráborulva aludtam, Mezei Mária képein és vele kapcsolatos interjún. Akkor a szüleim látták, hogy evvel a gyerekkel még sok probléma lesz még az életben… Szóval, ekkor lépett be Mezei Mária az életembe. Valahol itt kezdődött.

Mezei Mária:

- Eljött az idő, amikor a gyűlölet elborította az életet és minden besötétedett. 1944 áprilisában betegen az iszonyattól, ami körülöttem a Világban dúlt, vak ösztönömtől vezetve, meghúzódtam a Tátrában és fenn a Kékes hegyen. Nyolc hónapig feküdtem egy ágyban és már alig éltem, meg állandóan féltem, igen, az egész Világgal együtt féltem… Már enni nem tudtam, aludni nem tudtam, járni nem tudtam, de mégis mindig vártam.

Lelbach János:- Találkozásunk az első, de azt nem lehetett komolyan venni, Sárospatakon volt. Éppen végeztem, ő meg akkor érkezett vissza a tátrai emigrációjából, amit a németek bejövetele után követett el… A háború végeztével jött vissza.

Mezei Mária:

- Magyarországra én is megszabadultam, szívemen melengetett írásomat hoztam a hegyekből. Persze házalni kezdtem vele és nem kellett senkinek. Akkor elhatároztam, hogy nem leszek tovább színész, visszamegyek Sárospatakra. Beiratkozom a teológiára és pap leszek. Gyerekkoromban mindig szerettem volna bárónő lenni. Úgy képzeltem, hogy a vár az feltétlenül hegytetőn áll és tornyai vannak, meg bástyái, mint mesés könyvben. De valahogy eddig igazi várat soha sem láttam. Sátoraljaújhelyen, ahova megérkeztem a Tátrából való hazavándorlásból, hát itt van Sárospatakon a híres Rákóczi vár. Hát akkor megnézzük. Bakancsban, nadrágba, egy vajas kenyérrel és egy bibliával a kezemben bevágtam magam. Csakugyan ott volt a vár. Nem állt fenn a hegytetőn, de volt régi tornya, bástyái, lépcsői. Rákóczi lakott benne valaha és megtetszett. Amikor Budapest nem fogadott be, életem eredményével, az írásommal, akkor elhatároztam, hogy nem csak várlakó, de bárónő is leszek.

Lelbach János:- Én, amikor megláttam őt személyesen, akkor pláne beleszerettem, pedig abszolút nem volt szép, egyéves távollét után.
- Hány éves volt ön akkor Sárospatakon?
- Húsz évvel voltam fiatalabb negyvennyolcban. Akkor játszott egy remek tiszti darabot a Rádayval, hát küldtem neki virágot, mint névtelen rajongó. Meg leveleket, meg ilyen hülyeségeket.
- Miért hülyeség? Ezekben a levelekben már benne volt a kis gyerek, aki elaludt a színházi újság felett. Ebben a gyerekben már benne volt az a nyolc – tíz év, ami alatt álmodozott erről a nagy színésznőről.
- Nekem már nem hülyeség, mert ebből lett egy gyönyörű szép kapcsolat. Egy házasság. De akkor, amikor valaki negyvennyolcban harminckilenc éves, én pedig tizenkilenc, ő egy ünnepelt sztár, a szó szoros értelmében, hát akkor egy tizenkilenc éves gyerek jelentkezik 3 csokor rózsával, vagy egy levéllel, hát ki veszi ezt komolyan? Nagyon szépen örül neki, köszöni szépen, aztán be van fejezve. Hát én követtem minden este. Valahogy fel kell, hívjam magamra a figyelmet. Hát felhívtam magamra avval, hogy küldtem virágot, írtam pár sort.
- Hogy írta alá ezt a levelet? Lelbach, vagy János? Vagy az ön Jánosa?
- Nem, csak Lelbach János. És semmiféle célzatosság, szóval olyanféle célzás, hogy mit akarok, vagy mik a terveim? És akkor történt, hogy elromlott a busz. Leültem vele szemben és akkor megszólítottam őt, mintha régi ismerős lennék Sárospatakról. Nem egy igazi találkozás volt ez. Számomra persze, igen, de számára biztos, hogy nem. Valahogy kiderült, hogy én vagyok ez a levél, meg virágküldő… Mondta, hogy a kutyája éppen beteg és el kellene vinni az Állatkórházba, meg segíteni… Szóval akkor, már valahol felhívtam magamra a figyelmet. Már nem idegen embertől kérte ezt a segítséget, mert a függöny előtt megjelent, úgy, hogy azt a virágot, amit én küldtem, azt kihozta magával a függöny elé… Na, most… Ezt megmagyarázni? Én sem tudtam megmagyarázni, akkor sem, ma sem. És megadta a telefonszámát, és attól kezdve, el kezdtem telefonálni. Örültem. Van telefonszámom, akkor hívom, amikor akarom. Addig - addig hívtam, amíg találkoztunk. Itt is, meg ott is… Akkor engem elvittek munkaszolgálatosnak. Ez a Rákosi időkben volt. Onnan is leveleztünk, meg az egész egzisztenciámat, teljes családomat, mindenemet a béka feneke alá tette az akkori Világ. Tulajdonképp nyolcvan százaléka külföldre ment a családomnak. Én itt maradtam, avval a jelszóval, hogy nekem itt van dolgom, nekem a Mária mellett van a helyem. A Szilágyi Erzsébet fasorban van egy vendéglő. Ott ültünk és hát a minimálist fogyasztást engedhettük meg magunknak, akkor mondtam neki, hogy maga olyan, mint egy három éves gyerek. Én meg azért jöttem a világra, hogy magára vigyázzak. És ez valóban a szívemből, a lelkemből jött. Biztos halott ilyen mondatokat, hiszen akkor már harminckilenc éves volt. De mégis… Valahogy olyan fokon megragadta, lehet, az én személyiségem, nem akarok nagyképű lenni, hogy akkortól kezdve, tényleg kezdett rám figyelni. Megengedte, hogy hazáig, a kapujáig kísérhettem. De nem engedett, évekig nem engedett be a házba, csak a kapuig. Kézcsók, kész, az utolsó huszonkettes busszal mentem vissza, mert, ez így ment, és nem túlzok, éveken keresztül.
- Valaki gondolja, valaki pedig kimondja… Szóval, ki gondolta ki először, és ki mondta ki először, kettőjük közül, hogy házasodjanak össze?
- Én voltam az első, természetesen. Mária az ötletet is kikérte magának. Tehát, amikor már együtt voltunk pár éve, a szó szoros értelmében, egyszerűen elzárkózott teljesen a gondolattól is, hisz annyi rossz csalódása volt a vele abszolút egykorú, meg egyenrangú férfiakkal, hogy nem akarta újabb, iszonyatos csalódásnak kitenni magát, hogy egy húsz évvel fiatalabb, ledegradált családból származó gyerek, itt mit akar vele? Lejáratni, vagy nevetség tárgyává tenni? Ezért volt a szó szoros értelmében, úgynevezett próba házasságunk. Hát most, ha azt mondom, hogy tízszer is felvetettem, akkor nem túlzok… És, amikor meggyőződött arról, hogy hát ez az ember tényleg szeret, dacára mindennek, akkor ráállt arra, hogy ne csak én forszírozzam a házasságot… Elment a papjához.
- Mért volt az akkori Lelbach János számára fontos, hogy Mezei Mária férje legyen?
- Az emberek általában, akik a Világra jönnek, mind karriert akarnak csinálni valamilyen formában. Vagy politikai, vagy gazdasági, vagy szakmai, vagy teljesen mindegy, hogy milyet. Én érzelmi karriert akartam csinálni. Ez pedig azt jelentette, hogy én azt az asszonyt vegyem el feleségül, aki teljesen reménytelen ügy a számomra. Tehát valahol ez egy harc, amit én kitaláltam és megvívtam sikerrel. Ez volt az én életem célja, hogy én evvel együtt éljek és ennek legyek a társa. Ez a férj kifejezés hülyeség, hogy társa legyek, akkor már legyek hivatalos társa. És az életem célja, nekem ez volt. Nem is értem el mást, semmit. Az életemnek elértem a célját és valahol borzasztóan boldog voltam, hogy ezt a tökéletesen reménytelen ügyet végig tudtam harcolni. Sikerrel és eredménnyel.
- Mezei Mária boldog volt ön mellett? Vagy sok - sok csalódás után ez volt neki a hab a viszonylag keserű tortán?
- Hát erre nem én válaszolok. Olvass el a Vallomások című könyvéből egy töredéket, egy írását, amiből kiderül, hogy huszonötször van leírva, hogy mennyire ragaszkodik hozzám, mennyire szeret engem.

És elolvastam.

 Mikor utolsó erőmmel becsuktam magam mögött a megtalált otthon kapuját, a magánnyal szándékoztam házasságra lépni.

Kezdett zörgetni és nyolc év után bebocsátást nyert, életem legnagyobb ajándéka, a te vigasztaló szereteted.

Amíg a kezed fogom, bizonyosan eligazodom majd a mondatok és a jelzők ismeretlen sűrűjében is.

Oh, bár oly egyszerűen, színesen és szépen tudnék beszélni, mint a pipacs, a búzavirág, a szarkaláb, csodálatos névrokonaim ebben a Világban.

Induljunk hát kézen fogva, kedves megtalált társam. Létünk mai tiszta jegyéből, le a mélybe.

Keressük meg életem ösvényének, eldugott ösvényének kezdetét.

Járjuk újra végig és én közben mindent elmondok neked, mert álarcaim, testi ráncaim, sötét bűneim mögött te ismerheted fel egyedül igazi arcomat, mert te vagy az ártatlan ember.

Szeretetet ad nekem és hitet ad, minden nap új erőt a munkához az igazi otthonadó, igazi segítő társat, akiben visszakaptam apám korán eltűnt virágzó szeretetét és megkaptam, örökké csak áhított gyermekem ragaszkodó jóságát.

Mert társam jó, olyan magától értetődően jó mindenkihez, ahogyan a nap süt, azért szeretem.

Napsugarak munkása hallak, számban, levegőben jó íze van.

Szent mennydörgés mind a két szeme.

 Istenem, Istenem, Istenem.

Zavart lelkem tegnap mindent bevallott.

Te voltál mindig, mindenben, minden.

Boldog szimatolásaimban, gyöngéd simogatásaimban és éles, szomorú lépéseimben a köszönöm, hogy te voltál ott.

Hogy éreztem az életemet, hol dőltek, épültek az oltárok.

Köszönöm az én értem vetett ágyat.

Köszönöm neked az első sírást.

Köszönöm tört szívű édesanyámat, fiatalságomat és bűneimet.

Köszönöm a kétséget, a hitet, a csókot és a betegséget.

És köszönöm, hogy nem tartozom senkinek, másnak még.

Napsugarak zúgása, amit hallok, számban jó íze van.

Szent mennydörgés.

Néz a két szemem, Istenem, Istenem, Istenem.

Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott.

Hogy te voltál élet, bú és csók örök.

És, hogy te leszel a halál, köszönöm.

 - Én őt az utolsó három évtizedében, amit együtt voltunk, az az érzésem, meg hát meg is van írva, hogy sikerült boldoggá tennem. És olyan valaki volt mellette, aki tényleg a gondolatát festette. Azt, hogy én most itt egyedül élek, ez nem egy véletlen. Én ebbe a házba más személyt elképzelni és nagyon hangsúlyozom, nem tudok. Ha valaki itt volna ebben a házban, aki mellettem lélegezne és szuszogna és élne egyáltalán, élne ebben a házban, én biztos, hogy megfojtanám. Én egyszerűen nem tudom elképzelni az életemet, úgy hogy mellettem valaki más legyen. Ha jóban, ha rosszban, ha örül, ha sír, ha jóllakott, teljesen mindegy. Én ilyen vagyok, hát nem egy véletlen, hogy elloptam a színházi arcképeit.

 

Mezei Mária:

- Életre szóló szerelemmel szerettem bele a fenyőkkel borított hegyekbe, és ha elfáradtam, mindig álmodtam a hegyről, ahol három csirkével élhetek valaki mellett.

 

- Lelbach úr… Megkérhetném, hogy menjünk át a másik szobába? Egyáltalán elképzeli –e, hogy miért kérem ezt?

- Hát igen… Az ott, a hálószobája volt. Ott volt az ágya, ahol aludt, amit hét, nyolc éven keresztül használt. És, hát onnan van a gyönyörű kilátás a hegyekbe, az erdőre. Amikor meglátta ezt a kilátást, akkor döntötte el, 1950-ben, hogy itt marad.

- Menjünk át…

- Látod milyen csodálatos itt minden? A kert és a csodálatos kilátás. Hiszem, hogy Pest közelében ezt nem találod meg. Amikor eljöttünk este a színházból, akkor Pest közel se ilyen büdös, de már akkor is hasonló büdös volt. Egy életen keresztül légszomjjal küszködött, nyaralás volt minden perc az életében, ha az ablakhoz állt.

Mezei Mária:

- Néztem a hegyet, a János-hegyet, szinte kar nyújtásnyi vonulatát, az erdőket, amik szinte befolytak az ablakon. Istenem, de szépek, de gyönyörű. Minden, amire igazán szükségem van a következő időkben, itt együtt várt rám. Hiszen ilyen nagy barna fa kapu mögött szült meg és halt meg anyám. Ilyen üvegezett verandán az Ipar utcában… És a hegyek, boldog gyermekkorom áhított ihlete, most már örökre velem van.

 

- Hol állt akkor Lelbach János, amikor Mezei Mária itt rátámaszkodott a párkányra?

- Mikor már bejöttem a lakásba, vagy a házba, együtt néztük.

- Mennyire elviselhető az, ha oda tekintünk, az ágyra, ahol sok-sok éven át feküdt Mezei Mária és nem tudott felkelni?

- Oxigén hiányos volt… Én ezt az ágyat, amikor ő meghalt, akkor bitoroltam és az óta is bitorlom. Az én szobámból átjöttem ide.

- Az illatát érezni, az emlékét érezni?

- Te most, ha ide nézel, nézzél már ide… Itt egy kristály… Az pedig egy szuvenír doboz… Ez mind az övé. Itt semmi sem változott. Azért mondom ezt, hogy valakit elengedni és eltenni ezeket, hát mit csinálnék vele? Hát hogy? Hozzá nyúlni ehhez a szamovárhoz, vagy ezekhez a teljesen lényegtelen képekhez?

- Babits és József Attila képekhez…

- Teljesen mindegy… Van még legalább ötszáz a szekrényben… De hát akkor ő kitette a József Attilát, ide meg a Lurdy Máriát, Babitsot meg a Kodályt, akkor az maradjon itt… Hát nehogy azt valaki leszedje… Hát mit csinálnék vele? Megérted, hogy megfojtanám?

- És az együttlétek, a társasági programok?

- Amikor egy – egy előadásnak vége volt, vagy bármilyen éjjeli Tv, rádió munkának, volt a budai színészeknek egy közkedvelt, de hát mi nem voltunk Fészekesek, mi nem jártunk az életbe oda, talán kétszer, hanem hazafelé jövet, volt az akkori Kis Lugas, most Lugasnak hívják. Akkor abba a kis kocsmába, vendéglőbe hazafelé, már akinek útba esett, Gobbi, Kovács Karcsi, Ruttkai Laci, Kis Manyi, kötelességszerűen megálltunk… Az úgy ment, mikor a ló viszi haza a gazdát és megáll a szokásos kocsmánál. Mi ott megálltunk, minden este, mintha névsorolvasás lett volna. Soha senki nem ült le. Kovács Karcsi, mert nem volt háztartása, vacsorázott. Mi többiek a sötétben, éppen csak szorongtunk. Iszonyú szövegek voltak, amit a színészek a Pagodában, vagy a Fészekben elejtettek. Itt a Lugasban pedig őrületes jó hangulat volt. Egy szék volt és egy sörös láda. Tehát, aki nagyon fáradt volt és hölgy volt, hát ugye a Hilda soha nem volt fáradt, a Kovács Karcsinak oda kihozták a vacsoráját, az ott megette és akkor ment a szöveg… Hát az az egy óra volt, ami lezárta a napot. Mindenki megitta a magáét ki fröccsöt, ki sört, én biztos pálinkát, hát az volt a lazítás, de ez olyan szinten hozzá tartozott az életünkhöz, hogy akármi volt, be kellett menni oda, mert ez beletartozott és számon is kérték a Lugasosok, ha valaki hiányzott.

- Egyszer nem esett szó arról, ahogy szokták mondani, ki fizette a számlát? A férfi, aki vágyai asszonyával végre együtt élhet? Anyagiakban hogyan tudott párja lenni egy ünnepelt sztárnak?

- A mi házasságunkat még a Szabad Európai rádió is bemondta. Nagy feltűnést váltott ki, de ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, évek, egyszer csak tényleg rájöttek az emberek és a kollegák, hát ezek tényleg jól meg vannak. Más mindenki elvált, meg ütötték, verték egymást, ezeknek dacára, ennek az óriási társadalmi különbségnek, valamikor én voltam gazdag valamikor ő volt gazdag. Óhatatlanul tudomásul kellett venni… Azt nem kell elfelejteni, hogy én egy helyen dolgoztam negyven évet. Engem ott megbecsültek a kórhoz képest a normális fizetésemet megkaptam.

- De mit dolgozott?

- A könyveléseken át, a tapétás szakmunkásig, az anyagbeszerzőtől, a kiállítások szervezéséig, amit el tudsz képzelni… Az, hogy aztán úgy alakult az életünk, hogy megint én lettem a vagyonosabb, mint ő, neki még egy külön szerencséje volt, meg nekem is. De nem is erről akarnék beszélni… Tudod, úgy van ez, ahogy kinyitom a szemem, kettőkor, vagy bármikor, én akkor gondolok rá. És, amikor elalszom, akkor is gondolok rá. Egyszerűen nem lehet, nem rá gondolni… Hát minden úgy van, ahogy az ő életében volt. A kertet is igyekszem úgy csinálni, ahogy ő szerette. Burjánzó zöld legyen, árnyékos legyen. Az ő emléke kell, hogy éljen. Az a lélek, ahol ő van, a ház, amit imádott, szeretett és ameddig menni és lélegezni tudok, addig ezt szeretném így tartani, ebben a formába, mintha ő itt lenne és tartaná ezt a házat. Ha itt vagyok a házban, akkor ő a kertbe van. Most a kertbe vagyok, akkor ő a lakásban van. Tehát állandóan érzem a jelenlétét, hogy itt van.

- Mi volt Mezei Mária utolsó mondata, amit Lelbach Jánosnak mondott?

- Az utolsó mondata az volt, hogy elég volt szívem, elég volt, nem csinálom tovább, apukám, imádta az apját, apukám vár engem és megyek hozzá.

A lassan – lassan, végleg elinduló, férjét és emlékét maga mögött hagyó Mezei Mária régen meghalt édesapjának 1981. március 31. - én több oldalas levelet írt. Pár sor, pár gondolat a levélből…

 Bujdosó lányotok hazaért végre.

Anyám olyan fáradt vagyok, takarj be ezzel a fehér dunnával, ami a kecskeméti emeletes ágy dunnájára hasonlít.

Csókolj meg és simogass kicsit.

Apám fogd a kezem.

Halljátok a dalt?

Akkor fújjuk el a gyertyáinkat és aludjunk.

Mindenkinek szép álmokat.

 - V. Sándor vagyok. Református püspök, lelkész. Immáron közel négy évtizede állok a szószéken. A Húsvéti prédikáció közben oda jutok az ige magyarázatban, hogy Mária szemben áll a feltámadott élőkkel és úgy is úgy ismertette meg magát, hogy Mária… és ebben a pillanatban kinyílt a templom ajtó és megjelent Mezei Mária, aki megkövülten hallgatta, mikor ott tartott a prédikáció, hogy Mester, vagyis ez Máriának a felismerését jelentette, felismerte Jézus. Ebben a pillanatban megkövülten állt és ez volt tulajdonképpen a mi ismeretségünkre mutató barátság.

- Együtt imádkoztak, együtt térdepeltek a házában és havonként legalább fél napot ott töltött?

- Igen, így volt. Azokra a pillanatokra, gondolatokra van szükség, amikor, ha egy emberi lélek egy kicsit önmagából is, a saját maguk bűneiből, nyomorúságaiból és kicsit az Isten felé tájékozódik és közeledik és ezt Mezei Mária megélhette. Még a színpadon is többször kifejezésre jutatta. Az én legnagyobb emlékem a főnővér szerepében volt Máriával, amikor lelepleződik ez az apáca. Bűnbánatra jut, és akkor elmond a földön fekve a templomban egy imádságot. Kazimir Károly volt a rendezője és szabad kezet adott Mezei Máriának azzal, hogy eltért az eredeti szövegtől és saját maga mondja el ezt az imádságot. Abban a pillanatban az egész színház templommá lett. Tehát ezt az eszmeiséget követte. Hol fönt volt, hol lent, mint színésznő, mint ember, mint kiváló ember, és ezt az eszmeiséget nagyon sokszor hiányoljuk. És szeretnénk, hogy mindig legyen jelen embereknek az életében!