És egy másodperc alatt átvillant az agyamon, hogy hát én ennek a szőke gyereknek az apját megöltem. Bekövetkezett az, ami talán mindenkinél így van. Bőgés, hányás, rosszullét. Mások nem nagyon vigasztaltak. Annyi hangzott el, hogy majd elmúlik.
Ha valaki úgy dönt, előítélettel fogadja Róza Flores
Eduardo visszaemlékezését, hogyan ölt meg valakit, mit érzett halálát követően,
szóval Edu – mert csak így szólította mindenki – egy gyilkos, attól függ, ki,
hol áll, esetleg elnevezi terroristának, lelke legyen rajta…
Személyes jó barátom volt, ezernyi vitával, sok – sok
óra, lakásán eltöltött ürességgel.
Ismerősök, barátok, érdekemberek, önkinevezett
világmegváltók, túlélők és szellemi szélhámosok, szóval széles volt a paletta,
akikkel társaságában, mindig nyitott lakásának tömegében találkoztam…
Egy folyóiratnál voltunk, mindketten főmunkatársak.
Amikor egyszer felugrott, hiszen mindketten a Hunyadi tér
más-más oldalán laktunk, szinte szomszédban, egy nevemre szóló, fehér, sörös
kancsóval állított be.
Hülyeség lenne, ha azt mondanám ma már, hogy kegyeletből nem
ittam belőle egy kortyot sem.
Csak dísz.
A polcon.
Lakásomon több alkalommal volt vendég.
Utoljára, egy róla, a Magyar Rádióban később bemutatott
portré-műsort hallgatott meg.
Többen voltunk a szobában, Edu sírt, amikor vége volt.
Csend volt.
Csend volt.
Hosszú és nagy csend.
Feleségem kiment a konyhába, hozott valami üdítőt, mikor
visszatért, Edu még mindig sírt.
Rózsa Flores Eduardot, azaz Edut, a bolíviai hatalom első
számú diktátora – Morales - megölette.
Egyszerűen, kivégezték.
Nem is jó a szó.
Meggyilkolták.
Aljas módon.
Ma, hogy már meghalt, persze más a helyzet.
Már mindenki ismerte.
Sokan.
Sőt, nagyon is sokan.
Baráti kőr jött létre, nevére keresztelve, emlékestet
tartott a dilettánsok hada…
Házára, tárgyaira, háborús emlékeire sóvár kezek nyújtózkodnak,
híresztelik, nekik jár…
Halála után hónapokkal az ő személyes e-mail címéről érkezik
számomra levél.
Egy folyóirat főszerkesztő önmagának épít emlékművet Edu
életének sorsköveiből.
2009. április 16-án Edu ott feküdt Santa Cruz Las
Americas nevű szállodájában, szobájának kövén.
Holtan.
Hátán, mondom, a hátán behatolva, testében több
géppisztoly lövedék.
A bolíviai
hatalom gyorsan kijelentette, a magyar kapcsolatokkal is bíró terrorista csoport
Rózsa Flores Eduardó vezetésével a hatalom megdöntésére készült.
Megölték a bolíviai – magyar - horvát állampolgárságú Rózsa Flores Eduardót, az erdélyi Szovátáról származó, román állampolgárságú Magyarosi Árpádot és az ír Michael Martin Dwyert.
Megölték a bolíviai – magyar - horvát állampolgárságú Rózsa Flores Eduardót, az erdélyi Szovátáról származó, román állampolgárságú Magyarosi Árpádot és az ír Michael Martin Dwyert.
Mert, ahogy mondták, meg akarták gyilkolni Evo Morales
bolíviai elnököt, fegyvereseket képeztek ki Santa Cruz védelmére…
Egy baloldali érzelmű ember, egy szélsőségesen baloldali
államelnököt csak azért akarna megölni, hogy az ország arisztokráciájának, a burzsoáziának
adhassa kezébe a hatalmat?
Sőt…
Egy 2010. februári hír szerint már azt is állította
Marcelo Sosa bolíviai ügyész, hogy Edu számítógépében elektronikus
levélváltásra bukkantak a bolíviai – magyar - horvát állampolgárságú, tavaly
áprilisban agyonlőtt Rózsa Flores Eduardo és egy Belobice vezetéknevű egykori
CIA-ügynök között.
A levelekben Rózsa Flores beszámolt az illetőnek bolíviai
tevékenységéről - állította az ügyész.
Tehát szép lassan, nem is csak egy Edu nevű, időben
meggyilkolt terrorista akarta megdönteni Morales rendszerét, hanem őt
felhasználva a CIA is…
És ki volt
segítségére?
Ezerszer felkért táncra
a halál,
aztán mindig ott
maradtam árván,
petrezselymet árulva az
egyedüllét szögletes sarkában,
mert, kikre szemet
vetett,
idő közben mind-mind
átmeneteltek
egy másik világba…
… aki zokog a ház tövében…
A bolíviai hatóság főügyésze pedig azt mondja, akik az
ország törvényes hatalmának megdöntésére készültek, még legalább tízen vannak s
őket a karnevál után beidézik kihallgatásra.
Érdekes.
Egyetlen
percet nem vártak 2009. április 16-án.
Még azt a
lehetőséget sem adták meg, hogy emberek védekezni tudjanak.
Nem bíróság
elé, hanem géppisztoly csövek elé állították őket.
Lelőtték
őket a szállodai szobájukban, mint kutyákat a mezőn.
Edu
társainak pedig megüzeni a bolíviai főügyész, hogy majd a karnevál után
beidézik őket?
Addig
érezzék jól magukat a karneválon.
És persze,
ezt halva, biztosan nem szöknek meg, nem hagyják maguk mögött azonnal az országot?
Szóval, ezek szerint Edu már hülye is.
Mert az úgy történik, hogy Edu elmegy Magyarországról,
összetoboroz egy jól feltűnő, nemzetközi brigádot, legyen benne ír, legyen
benne romániai magyar, legyen benne bolíviai.
Így, ez az együttes nem is olyan feltűnő ahhoz, hogy megölhessék
az államelnököt.
A repülőtérre azonos időben, azonos géppel, egy társaságban
érkeznek.
Természetesen egy szállodában vernek tanyát, saját
nevükön három szobát bérelnek ki azonos időben, ahol együtt is laknak.
Igen, egy államelnököt meggyilkolni szándékozó, felkelést
tervező kommandó ilyen tökéletesen álcázza magát.
És, csak, hogy teljes legyen a kép, Edu minderről
folyamatosan be is számol a CIA - nek, még hozzá e-mail-ben.
Sőt…
Szupertitkos levelezését hanyag eleganciával el is
tárolja laptopjában.
Persze, óvatosan, hogy a hazugságot meg is védhesse ez a
derék államügyész, azt azért elmondja, hogy valójában egy egykori CIA ügynökről
van szó, akinek Edu beszámolt bolíviai tevékenységéről.
Elképzelem, ezek a bolíviaiak még holtában is idegesítik
Edut azzal, hogy ennyire amatőrnek tekintik…
- Tudod, mit Edu? Gyere vissza! Dühöngj és csapj közéjük!
Diplomáciai bonyodalom született.
A Magyar Külügyminisztérium több ízben kért hivatalos
tájékoztatást az ügyben, de semmi válasz. Született egy újabb külügyminiszteri
levél, nyomatékos kérés, hogy az áprilisi rendőrségi akció kapcsán lefolytatott
vizsgálatok eredményeiről hivatalos tájékoztatást kapjon Magyarország. Erre a levélre
sem érkezett válasz.
Az EU bolíviai képviseletét ellátó brit nagykövet a
főügyészségen tett látogatását követően nyilatkozott a sajtónak, hangsúlyozva,
hogy azok az országok, amelyekből a feltételezett felforgatók származnak,
valódi igazságszolgáltatást követelnek.
Egy magyar vizsgálat szerint Magyarosit kivégezték - hét
lövést kapott -, amikor már feltartotta kezét megadása jeléül.
Egy másik törvényszéki boncolás - Dwyert vizsgálata -
nyomán Írországban arra a következtésre jutottak, hogy egyetlen golyót kapott a
szívébe, amikor az ágyán feküdt, vagy ült.
A La Razón
című bolíviai lap tudósításában arra emlékeztetett, hogy a fegyverszakértői
vizsgálatok nem találtak arra vonatkozóan nyomokat, hogy bármely halott
terrorista fegyvert használt volna védekezésül.
Megszólalt az államelnök is, aki úgy vélte, hogy az
ellenzék így próbálja meg lejáratni elnöki tevékenységét és megakadályozni
újraválasztását.
Bírálta saját rendőrséget a kiszivárgott videofelvétel
miatt.
- Mit össze nem szednek, hogy lejárassák a kormányt. Most
előkerítettek egy videofelvételt, amelyen azt mondják, hogy mi hoztuk ide
ezeket a külföldieket. Ki hihet ebben? Ez egy mocskos kampány része - mondta a
bolíviai elnök.
Tudtam, hogy Edu egy elvarázsolt ember.
És persze, mint legtöbbször, magamat is hibáztatom.
Miért volt minden más fontosabb, mint, hogy egyszer
végre, eleget tegyek meghívásának és elmenjek feleségemmel hozzá, Szurdokpüspökibe?
És miért csak halála után egy évvel evett oda a fene a
kerítéséhez, csak, hogy ott tegyek le egy szál fehér virágot, mert bemenni már
nem lehetett.
Terveiben, céljaiban, tetteiben nem sok változást
hozhattam volna.
Lehet, életében sem
Öntörvényű volt.
„ Most éppen nem járok
sehol. Várom a tényleges jó időt, itt, a Mátra alatt. Mi lenne, ha először ti
jönnetek? Nyitott szívvel várlak.”
És csak írtuk, írogattuk egymásnak a leveleket, hogy ki menjen és hova menjen, mikor menjen?
És aztán ő elment Szudánba, én meg Ukrajnába, aztán ő
Irakba, én pedig Albániába…
Aztán a hír, megölték.
Sokat, nagyon is sokat hallottam Szentlászlóról.
Jó, persze, láttam, Edu meghívott a Chico című film
díszbemutatójára…
Ott volt ő is a színpadon, nagy taps, hajlongott a
tisztelt publikum előtt ő is a rendezőnő mellett, de egyrészt kevés volt a
film, amit láttam, másrészt laposnak, hamisnak, unalmasnak éreztem és nagyon is
megrendezettnek…
Szóval,
elmentem, ott voltam a bemutatón a Művész moziban.
Ott ültem
Fekete Ibolya ideológiai kalandfilmjén, amely például az egyik legfontosabb
nemzetközi filmfesztiválon Karlovy Vary a legjobb rendezés díját, továbbá az
Ökumenikus zsűri díját nyerte el.
És járja a
film a világ különféle fesztiváljait.
Fekete
Ibolya filmjének legnagyobb erénye, ha egyáltalán van, hogy a közönség
mindegyik rétegét meg tudja ragadni.
Lehet
vitatni és lehet vele vitatkozni.
Épp ez a
célja, ahogy mondja, hogy egy kicsit elgondolkodtassa a nézőjét.
A film főszereplője
Rózsa Eduardó Flores.
Ő a
címszereplő Chico, aki Horvátországban egy nemzetközi brigádot alapított, mert
háború dúlt.
Gyakorlatilag
életrajzi filmet alkotott Fekete Ibolya.
Chico, azaz
Rozsa Flores Eduardo a forradalom legnagyobb iskoláját járja ki.
Anyja spanyol
katolikus arisztokrata, apja magyar zsidó kommunista értelmiségi.
Chico, azaz ,
Rózsa Flores Eduardo Bolíviában nő fel, apja révén testközelből figyelheti a
latin amerikai felszabadító mozgalmakat.
Cheuegara és
a költők igézetében tölti az életét.
12. születésnapját
már Chilében éli.
Az Allende elnököt
éltető tömeggel vonul a főváros utcáin.
- Most a
filmben azokat a részeket lehet látni. amikor a szerb megszállók arról
tájékoztatják az embereket, hogy márpedig milyen szép rend van és béke van azon
a tájon, ahol többek között Szentlászló is fekszik, holott ez nem volt igaz.
Mint ahogy
az sem, hogy béke volt Vukóvárban, Srebrenicában, vagy Sarajevóban.
Hiszen ott
is emberek tízezrei haltak meg.
Ott voltam.
A film
jelentéktelen volt.
De a
rendezőnő kiáll a színpadra, a vászon elé s elmondja, köszönjük szépen, én most
szeretnék a színpadra ide hívni pár embert, akiknek köszönettel tartozok ezért
a filmért. Jancsó Nyika operatőr. Kijön, meghajlás, taps. És a szereplők Bodóg
Gyula és hát a főszereplő Rózsa Flores Eduardo. És volnék még magam, Fekete
Ibolya. Köszönjük szépen. Némi, hamuba sült pogácsával várjuk önöket.
Dilettáns munkához adta nevét Edu.
Hogy a főszereplő színész, az Edu nem volt jó, az egy dolog…
Hogy a rendezőnő valami olyanra pazarolta el a filmre
fordított pénzt, ami inkább értelmesebb helyet foglalt volna el a
fogpasztareklámok sorában, az már súlyosabb, de mégse eget – földet rengető…
Hány rossz filmet látott már az ember…
De Szentlászló iránt igényt és vágyat éreztem…
Oda el kell menni, az emberekkel, a túlélőkkel még beszélgetnem
kell…
Aztán az ötletemet felvetettem Edunak, mondtam, menjünk
le Szentlászlóra…
Mondtam neki, szeretném, ha szó
esne a halál valóságáról, de bennem az élet valósága dolgozik…
Mert a háború, - a több esélyes
kártyajáték - kitermelheti a győztest, aki mindenki lehet…
Az igazságnak pedig?
Semmi köze hozzá…
Hát nem mindig az élet igazsága
a vesztes?
Nem mindig a győztesnek van
igaza?
Mi a morál?
Mi az a csoda, ami nincs?
Nem költözött senki belém…
Megjártam Srebrenicát, Vukovárt, Eszéket és Szarajevót…
Ezerszer felkért táncra a halál, aztán mindig ott
maradtam árván, petrezselymet árulva az egyedüllét szögletes sarkában, mert,
kikre szemet vetett, idő közben mind-mind átmeneteltek egy másik világba…
Kértem, menjünk, beszélgessünk az emberekkel, nézzük, hol
is harcoltál a szerbek ellen?
Mintha, ma lett volna, vagy tegnap…
Mondta, menjünk…
És elindultunk, feltérképezni sorsokat, tetteket…
Tetten akartuk érni az élet igenlését, kerestük a választ
Szentlászló település halottas ruhájára…
Aztán egy reggel beültünk a kocsimba…
Irány Horvátország, Szentlászló…
Elvileg
Szentlászlón beszélgettünk…
Azért
mondom, hogy elvileg, mert romok között keresem a szavakat…
Két évvel voltunk
a háború után…
Valamikor szemben
a volt vasút állomás, most romokban, az épület jobb oldalon egy emeletes épület
ezer és ezer golyóval megtűzdelve…
A romok közepén,
baloldalon, már egy felépült apró családi, ház, de mellette még egy családi ház,
ami még mindig romokban hever…
Nem csak
romokban, hanem a vályogból épült falak tetején bokrok, növények…
Hogyan
kezdjem a beszélgetést?
Hogyan egy
olyan emberrel, aki bármerre tekint ezen az apró településen, egy – egy volt,
már meghalt, megölt harcostársa juthat eszébe?
Kezdem,
félig megbánni, hogy elhívtam… Miért nem jöttem egyedül?
Ha
találkozunk is ide való emberekkel, vajon mi történik majd?
Ünnepeltetni
fogja magát, borongós vissza emlékezés – sorozat, vagy egyszerűen baráti kézfogások
sora?
- Ünnepeltetni semmiképpen nem szeretném magam, egyáltalán… Mit ünnepeltessen magát egy túlélő? Ez az egész itt, fájdalmas emlékek sora… Tulajdonképp, itt mi védtük a falut, aztán elvesztettük, tehát nem győzelem kötődik az egészhez… A kudarcot nem szokta ünnepelni az ember…
- S a
holtakat?
- Nem kell
ahhoz sem zászló, sem díszsortűz… Se előtte, se utána nem voltak, nem lesznek
olyan barátaim, mint akikkel együtt voltam azokban a hónapokban… Itt nem
ünnepet, hanem emberi szeretetet kapok… Nem régen jutott az szembe, hogy valaki
megkérdezte, ha végig megyek a Szentlászlói utcákon, kijönnek az emberek, meglátnak
és mindenki a nyakamba borul és én is viszont, az miért van? Mert ennyire
szeretnek? Nem tudom… Tényleg nem tudom… Én sem harcoltam jobban, többet, mint
bárki más… Viszont az jutott az eszembe, ez azért van, mert én vagyok az
egyetlen, talán csak azon kevesek egyike, aki emlékezteti őket arra az
időszakra, amikor ők hősök voltak… Amikor a falu hős volt… Ők nem így fogalmaznak…
Nagyon egyszerű emberek, földművesek, mindig is azok voltak. Viszont ez a falu
csak nekik fontos, meg nekem, meg még néhány nagyon kevés másik embernek.
- De hát
azok az emberek, akik legfeljebb csak olvastak a háborúról, azok az emberek,
akik a második világháborúban éltek és valamilyen oknál fogva mindenképpen el
akarják már felejteni a háborút, a szenvedést, a poklot és természetesen a
halottakat is, azokban felvetődhet a kérdés, hogy hát valójában van e
tisztességes háború? Mert szerintem nincs… Nincsen igazságos háború… Minden
háború alapvetően igazságtalan… Nem ők találják ki, de a háborút mégis csak
azok csinálják, akik meghúzzák a fegyver ravaszát… És itt vetődik fel a kérdés…
Ha nincs igazságos háború, akkor nem gyilkos bárki, aki harcos és meghúzza az
elsütő billentyűt?
- A háború,
az háború… Mindenféle jelzők nélkül… Én sosem hittem abban, fel sem tettem a
kérést magamnak, hogy pozitív, negatív, igazságos, vagy igazságtalan háború? Mindig
azok szokták minősíteni, akiknek valamilyen politikai, vagy más érdekük fűződik
hozzá… Én nem szeretek absztraktul, csak elméleti síkon beszélni dolgokról.
Pláne, amikor ilyen konkrét helyen, konkrét romokkal, konkrét emberekkel,
konkrét áldozatokkal, konkrét eltűntekkel körül véve, a mi háborúnkról szól a
történet. Hát miről szólt, amit tettünk? Mi ezt a falut, ami nyolcszáz éve itt
áll, ahol most vagyunk, mi ezt az árpád-kori magyar falut védtük. Úgy indult,
hogy az itt élő emberek, védve magukat, mielőtt ide érkeztem, én és a többiek,
mégis csak fogták a vadászpuskájukat, hogy megvédjék magukat a szomszéd
falvaktól, azoktól a szerbektől, akik igényt tartottak földjeikre, házaikra,
hogy ennek a falunak a népét letöröljék a Föld színéről. Tehát mégse mindegy, hogy
ki, miért húz meg egy ravaszt… Ez nem magyarázkodás… A másik oldalon, mikor a
golyó vagy egy lövedék találkozik egy húsdarabbal, annak a húsdarabnak az sorsa,
amit nevezzünk embernek, meghal. Azt a ravaszt azért húzod meg, hogy az a másik
valaki meghaljon. Az a másik persze, nem Józsi, Béla, Lajos Károly, vagy nem tudom,
kicsoda, micsoda. Hanem ellenség, akinek keze ugyanúgy a saját fegyverén van…
És ez a legfontosabb dolog… És ebben az egész folyamatban, az ember tárgyiasul…
Eggyé válik saját fegyverével… Az emberek nem fogják föl és nem is lehet ezt
fölfogni, csak azoknak, akik itt voltunk, annak van jelentősége, hogy mi
történt. Hogy mindannyian, hogy én sem úsztam meg, milyen traumákon mentünk keresztül.
Mert az ember élete nem arról kell, hogy szóljon, nem is egy logikusan
természetes állapot állomása, hogy egyszer majd mindenkinek puskát kell fogni
és meg kell ölni valakit. Mert itt, aki lelőtt valakit, az is áldozat volt…
- Valójában
nem is csak puskákról beszélgetünk most, hanem azokról az ezredmásodpercnyi
pillantásokról, amikor én meglátom a másik emberben az embert, egymásra nézünk,
a gyorsabb meghúzza a ravaszt és a másik valaki már nem néz és nem lát. Halott.
- Ez majdnem
költészet, ahogy fogalmaztad… De nem így működik… Nem nézünk egymás szemébe,
nem gondolkodunk el, először is, nincs erre idő, másrészt a szó szoros
értelmében az egész csak egy villanás. Igaz, ezek a villanások, azért
megmaradnak az emberben… Az esetek kilencvenkilenc százalékában nem kerül, ki
lő, egymással testközelbe. Húsz, harminc, de inkább százötven méter van a két
ember, a két fegyver között.
- Most éppen
egy olyan ház előtt mondod ezt, ami pár méterre van attól a bizonyos emeletes
épülettől, ahol egy ellenséges golyószóró fészek volt… Innen a szemben levő
utat, ami vezet a falun keresztül több kilométeren át, katonai nyelven, tökéletesen
belátták, tökéletesen be tudták lőni… Ez a golyószóró fészek életveszély volt a
falu minden emberére… Ezt olvastam egy visszaemlékezésedben. Sőt. Te voltál az,
aki azt mondta, ezt nem lövéssel vagy lövésekkel, hanem kézi gránáttal kell elintézni.
Bedobjuk, megsemmisítjük ezt a géppuska fészket.
- Hát azért
nem teljesen így volt, legyünk pontosabbak… Ez a magas épület, először is, Szentlászlónak
az egyik épülete… Nem egy másik falu épületéről van szó… Nem egy konténerről… A
szerbek ide betörtek, a falu egyharmadát elfoglalták és nekünk az volt a
feladatunk, teljesen nyilvánvaló, hogy próbáljuk őket visszaszorítani a
vasútvonalon túlra, ami innen száz méterre van. Valószínűleg nem számítottak
arra, hogy mi olyan gyorsan, vehemensen, eredményes ellentámadást tudunk
indítani. És az a lényeg, hogy sokan lemaradtak a csetnikek közül és ezek
között kettő, ennek a háznak a padlásán helyezkedett el és tűz alatt tartotta a
Petőfi Sándor utcát. A kanyaron át, itt van egy mélyedés és jobbra kicsit,
hátulról megközelítve, kúszva ide, ehhez a házhoz érkeztünk… Már akkor is ilyen
romos állapotban volt… Bementünk. A földszinten valamikor egy bolt működött,
akkor teljesen üres volt… Minden szét volt hányva, szét volt dobva… Felmentünk
a második emeletre felmentünk, ott is minden egyes szobát végig néztünk, sehol
senki… Tudtuk, csak a padlás ablakából lőhettek… Én, mint a kezdő katonák,
elkövettem azt a hibát, hogy fölmásztam a létrán, ami a padláshoz vezetett.
Szerencsére csak a géppisztoly csövét dugtam be, de kaptam egy sorozatot,
illetve az én irányomba lőttek. Lementem a létráról, hát gyorsan kellett
cselekedni, vagy ők, vagy mi tesszük meg ugyanazt. És mi tettük meg.
Összecsomóztam három kézi gránátot, a többiektől kaptam még egyet, találtak egy
női harisnyát, mondom, szét volt itt minden dobálva, kibiztosítottam a kézi
gránátokat egymás után és bedobtam. Aztán rohantunk lefelé, nagy robbanás volt…
Nem mentem föl megnézni… Csend lett. Pontosan itt a ház bejáratánál a lépcsőn
leültem és elkezdtem a géppisztolyomat tisztítani, mert tele ment porral… Egyik
társam lejött és odaadta nekem az egyik csetniknek, aki fenn volt, a
pénztárcáját, vagy, hogy is mondják, szóval az okmány tartóját, hogy nesze, itt
vannak a csetnikjeid. Én ezt kinyitottam és volt benne két fénykép. Az egyiken
egy katona áll, jugoszláv néphadseregi ruhában, a másikon ugyanez az illető,
civilben és az egyiken tart egy négy, ötéves formájú szőke kisgyereket. Akkor,
egy másodperc alatt, átvillant az agyamon, hogy hát én ennek a szőke gyereknek
az apját, szépen elintéztem, magyarul megöltem. Bekövetkezett az, ami biztos,
mindenkinél így van… Nem lelkiismeret-furdalás, vagy valami ilyesmi… Egyértelmű,
hogy ezt kellett tennünk. Katona. Ellenség. Puff. Ez a mi falunk, meg kell
védeni, meg kell semmisíteni az ellenséget, de azért átvillant a fejemen, ez
tényleg pár másodperc volt… Bőgtem, hánytam, rosszul voltam… Társaim nem nagyon
vigasztaltak, annyi hangzott csak el, hogy majd elmúlik. Semmi cinizmus nem
volt a hangjukban, ez mindenkivel megesik. Ennyi volt, így volt.
- Az emberek
nem nagyon beszélnek, nem szívesen beszélnek a háborúban megélt élményeikről. Ez
miért van? Mert esetleg bűnösöknek érzik magukat és nem akarnak a bűnről
beszélni, mert áldozatnak hiszik magukat? És az áldozat nem szívesen beszél az
áldozat szerepéről? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy el akarják felejteni a
háborút.
- Egyik sem…
Úgy tudom, és úgy érzem, hogy a Szentlászlóiak, mert róluk beszélünk, persze, általában
is lehet ezt mondani, ha van még olyan falu, vagy város és van olyan, ahol
hasonló volt a helyzet, hogy a védőkről beszélünk és nem az agresszorról, a
támadóról, de van egy különlegessége Szentlászlónak. Hogy nagyon büszkék ezek
az emberek. Előtte gazdagok voltak, művelték a földjeiket, tényleg csodálatos
gazdagságban éltek… Egyszintes ház nem is volt ebben a faluban, kivéve persze a
pár száz éves paraszt házakat, de mögöttük felépítették a több emeletes, szinte
palotákat… Ők büszkeségből nem panaszkodnak… Egymás között se nagyon szoktak
erről beszélni… Annál okosabbak, annál egészségesebb a paraszt eszük van, mi értelme
van? Bűntudatra nincs okuk, akkor minek? Nem mi támadtuk meg őket, nem mi
mentünk az ő falujukba… Ezt érzik és ezt is mondják, ha valaki beszélgetni akar
velük…
- Mit jelent
az a kifejezés, amit itt Horvátországban, nagyon használnak, hogy a
horvátországi háborús trauma?
- Szakszerűen
poszttraumatikus traumának, vagy jobban mondva horvát szindrómának hívjuk. Azzal
különbözik az amerikai védő szindrómától, hogy nekünk nem azért vannak
rémálmaink, mert az áldozataink jelennek meg az álmainkban és emlékeztetnek,
hogy milyen disznóságot tettünk, csináltunk, hanem olyan bűntudattal teli
álmunk van, amiért nem tudtunk valakin segíteni, aki mellettünk állt vagy
mellettünk sérült meg. Vagy azért az én esetemben, mint parancsnok, elküldtem két,
három, négy, öt, hat embert ilyen feladatra, olyan feladatra, erre a sarokra,
arra a sarokra és pont ott sérültek meg, pont ott haltak meg. Tehát értük én
mindenképpen felelősnek érzem magam. A horvát katonák traumái álmokban jutnak
kifejeződésre… Meglátja azt a bajtársat, aki a legkedvesebb testvérévé, rokonává
vált szinte pillanatokon belül, mert a háború ilyen… És aztán látja, ugyanannak
az embernek a test darabjait lógni a fenyőfákról és ő nem tudott segíteni,
mikor meghalt. Bár érzi és tudja is, semmi köze nem volt az egészhez, nem
tehetett semmit, csak éppen oda csapódott a gránát.
- Te
megszerveztél egy nemzetközi brigádot… Eljöttek ide Horvátországba, különféle
országokból, akik segíteni szerettek volna, segíteni akartak a Horvátországban
élő embereken a Szerbiával vívott függetlenségi, elszakadási harcukban…
- Első
nevünk az volt, hogy Első Nemzetközi Egység. Heten voltunk. Volt egy portugál
fiú, aki Londonból érkezett, egyenesen ide. Volt egy chicagói születésű fiatal
egyetemi amerikai hallgató, horvát származással. Volt két dél-vidéki bácskai
magyar srác, akik dezertáltak a Jugoszláv Néphadseregből. Volt egy helybeli
magyar fiú. Így álltunk először össze. Úgy döntöttünk, ha már ilyen szépen
összejöttünk, mi idegenek, hát adjunk ennek valami nevet. Kicsit játékként
kezdődött az egész a pokol közepén. Utána megkaptuk az engedélyt és ez
hivatalossá vált. Ez után szállingózva, aztán egyre többen kezdtek jönni… Az
ausztráliai önkéntesektől, a koszovói albántól, a megszökött Jugoszláv Néphadseregből,
vagy a bosnyák muzulmán, aki szintén megszökött a Jugoszláv Néphadseregből. A végén
ez lett a Nemzetközi Brigád. 27 nemzet képviselte magát. És, ami nehezen
hihető, még szerbek is voltak közöttünk…
- Hat
halottra emlékszel vissza?
- Nem… Több
volt… Én ebben a könyvben az összes halottamra emlékszek, próbálok emléket
állítani nekik… Ha ezeket a neveket nem írjuk le, nem mondjuk ki, akkor belőlük
nem fog maradni semmi.
- Ha
lehetne, válaszd a köteted végén található utolsó versedet… Kérlek, közben menjünk
oda, be, abba az épületbe, ahová a harisnyába csavart gránátok berepültek… Itt
elmondasz egy verset?
- Bevallom,
nem szívesen…
mikor jelen vagyok a másokén,
ugyanazt érzem
mint gyerekoromba mikor
csipkerózsika
másnak a csókjaitól ébredt fel.
másnak a csókjaitól ébredt fel.
Becsapottnak, rászedettnek,
Csúnyának és nevetségesnek
érzem magam.
Aztán még azt mondják:
hős vagy.
- Maradjunk,
ahol vagyunk. A kanyarnál, ami ott van mögötted, oda lett eltemetve két
bajtársam, akik megsérültek az ellenség lövéseitől… Tudták, hogy nem fogják
megúszni, mert olyan sérülésük volt… A bosnyák fiú, Bábó és egy helybeli nagyon
fiatal, alig 18éves Kelemen Árpi… Innen, ahol állunk, ötven méterre, Bábó
ráfeküdt az Árpira és tudták, hogy nincs menekvés és fölrobbantott egy kézi
gránátot. Tehát befejezték, hogy ne kerüljenek fogságba… Tudták, hogy nincs
gyógyszer a faluban, hiszen körül volt véve, hát inkább maguk halnak meg… És
ide lettek eltemetve. Plusz még egy, Eduard White, a boszniai születésű angol
önkéntes, aki szintén itt halt meg… Szóval, hárman feküdtek ott holtan a kanyarban.
- És kapnak
egy verset talán.
- Igen, de
attól még nem támadnak fel…
ma este,
például:
menetel még valaki mellettem?
Lépéseket hallok,
Nagy a fényük és a visszhang a hátam mögött
és
Szintén nagy fénnyel
világítanak
az eltemethetetlen csontok,
- és még vannak kik szívesen tagadnák...
Maradt még valaki mellettem?
Kint most lassan eleredt és csöndben az eső
s a fejemet átszelő nedves utcákon halottakat
vonszolnak.
Halottaimat.
Ha a képek elérnék a föltámadást…
Árnyékaim, menthetetlen romok,
kicsontozott kezek,
- a rokkant lábak, csak úgy ott felejtik a cipőket.
Az árnyékoknak nincs szükségük a sötétre,
a napfényben is megjelennek, délutánonként és
anélkül, hogy hívnám őket.
Amikor fölkelek
ébren és fény árban úszva és
meglátlak
édes - részegen a haláltól,
szerelmetes bajtárs,
leejtetted kezedről a szívedet…
Ha újra elmondhatnám mennyire szeretlek…
Ennyi.
Mint:
Föld alatt minden halott a tavaszt készíti
elő,
És
A sebeidből kel fel a nap Testvér,
Vagy, hogy
Oly sok halott általam szól
Mindegyik
Énekelni, táncolni, csak úgy,világítani akar
a számmal, a lábammal, s lázzal homlokomon
égni,
és mondom Neked, hogy nagyon, de nagyon jelentéktelen dolognak
érzem magam és
Hozzád képest és, hogy
nagyon zavar mert hiszen újra kellene
születnem,hogy Rólad beszélhessek
mert már minden szó kimondatott és minden könny…
és
és
hogy
tényleg ideje lenne már elkezdeni
Tavasz
áldott legyen a te neved.!
- Hova
menjünk még itt a faluban?
- Tudod, van
egy baj. Mindazok, akik hallgatják majd ezt a műsort a rádióban, esetleg
olvassák valahol, ahogy ezt mondta is valaki a faluban, nem fogják elhinni,
hogy minden házhoz, szinte minden kőhöz, minden oszlophoz, pincéhez kötődik
valakinek a halála, sérülése, fájdalma. Ez a falu, ahogy végignézek a főúton,
itt ahol vagyunk, ez minden tele van vérrel. Nem látható, nem tapintható, de nekünk
az. Bárhova megyünk, mindenhol ugyanaz.
- Menjünk el
ahhoz a sírhoz, ami valójában már nem is sír. Tudtad, hogy egyik bajtársadat oda
temettétek, később pedig már csak a helyét találtad meg. A mai napig, senki nem
tudja, hol van eltemetve. Itt vagyunk a templom mellett. Hát ez bizony abszolút
szét van lőve.
- Hát
egyrészt ez a falu legmagasabb épülete. Más vallást is képvisel, mint a
szomszéd falvaké. Elegendő volt két ok ahhoz, hogy lerombolják. Most egy boldog
és vidám állapot van, tavalyhoz képest, amikor még a torony is csonka volt
teljes mértékben, itt meg most szépen készül a kupolának a váza… És, ha minden
úgy megy, ahogy Isten akarja, akkor pár nap múlva ezt daruval föl is teszik a
torony tetejére.
- Tíz
méterre az úttól egy szétlőtt ház, égig érő bokrok… Ez itt tiszta dzsungel.
- Itt volt a
főállás pontunk… Egy árok vezetett a romház mellé, hogy meg tudjuk közelíteni a
bunkert. Mi ezt a vonalat tartottuk, tehát az állomástól a Vuka nevű folyót
átszelő kis fahídig. Ez volt a Fő út, ami összeköti, fura kimondani,
Szentlászlót Palacsával, mert az egy ellenséges falu… És akikről szó volt, vagy
szó lesz, szóval a bajtársaimról, akik itt, Szentlászlón haltak meg. Ezért
furcsa az egész, mert nem Fő út ez, hanem Halál út. Válesz, az a portugál srác,
ő már nem itt halt meg, hanem néhány hónappal később. Ezek mind akkor, 1991.
szeptember októberétől, amíg el nem esett a falu, itt voltak, ahol most állunk.
Itt volt egy golyószórónk, ott pedig a váltásnak lehetett aludni.
- Itt
meghalt valaki?
- Itt, ennél
a pontnál senki, bár állandóan lőttek minket, de amennyire lehetett behúztuk a nyakunkat.
Inkább itt is elmondanék egy verset… Jó?
- Hát
persze…
és jövőre ugyanígy
november,
és persze
november volt tavaly is,
és a tavaly előtti elött is,
a visszavonhatatlan,
barna halál novembere,
miközben ti,
mindannyian,
építettétek európát, rózsaszín álmokból és
hazugságokból.
Fogadjátok hozzájárulásként tőlünk
A kontinentális építőanyaghoz azt a néhány
tonna
csontocskát és fogacskát, hajszálat és
szemecskét,
körmöcskét és szivecskét mely szétszóródott
itt és ott
e déli földeken,
bajtársaim szemei és kezei,
a legszebbek,
ragyogóan fénylenek
majd
a falakban
a hekatomba
után
- Ez volt
utolsó pontja a falu védelmének… A Vuka folyónál, ahol fahíd van… Alattunk a folyó
és itt az első ház, ami most romokban van… Az egy alvó hely, de a felsőbb
részeken lőállások voltak kiépítve és innen tudtuk szemmel tartani ezt az egész
területet, hogy ne erről az oldalról törjenek rá a falura. A híd természetesen
alá volt aknázva, ahol most vagyunk. Maleganics, aki a templomnál lett
eltemetve, itt esett el, aztán innen oda vitték. Eduardo is ezen a szakaszon, a
házak között futva kapott találatot. Néhány méterrel odébb Sándor ült egy
épület belsejében, gránátot kapott a ház és egy kis repeszt kapott a fejére…
Tíz – tizenkét napig volt kómában, a kórházban halt meg, Eszéken van eltemetve.
Bábót és az Árpit már mondtam. Cigó, szerb srácot nem lehetett megmenteni, elvérzett.
Tehát, itt háromszáz méteren belül halt meg mindenki, akik a legfontosabbak
voltak nekem.
nem akarok meghalni, nem akarok meghalni!
Meghaltak
Mások:
Sándor, Babo, Marin, Árpád, Edward, Alex és
Cigó.
Sándora futó árokban szerette a haját simogató
friss szellőt.
Halk volt, föld illatú.
Babo
főzte a legillatosabb kávét a fronton.
Zöld volt a szeme és tiszta, akár Bosznia.
Marin
Hűsége
példa volt útjainkon.
Jött.
Most alszik.
Belőle épül a templom.
Árpi
gyerek volt.
Édes – bátor.
Emlékszem minden közös álmunkra. Az a pince
tőle fényes
Edward
nevetése zengett, jobban mint a bombák.
nevetése zengett, jobban mint a bombák.
Alex testvér
lövéseit zöld luzitán fadosok kisérték
mögötte maradt Lisszabon,
a bor és a szardiniák.
Cigó
kezében a kezed,
legerősebb volt a szorítása,
és ő volt a legjobb,
és ő volt a legszebb
horvát szerb azon az nyáron.
Szent testükből
pipacsok táplálkoznak
a szlavóniai határon.
- Mondhatja
bárki, ez az út már Európába visz… Mögöttünk Szentlászló, amit teljesen szétlőttek,
de most már legalább nyolcvan százalékban új házak vannak az utak, az utcák, a
járdák mellett… Most itt állunk a tábla alatt, elhagyjuk Szentlászlót! Most már
úgy megyünk Európába, hogy már nem is kell a halottakkal törődni?
- Van még
egy vers! De bárhova megyünk, ezeket a halottakat magunkkal cipeljük, ez a mi részünk…
- Azt
mondják, hogy vége van a háborúnak. Na, de a háborúnak már sok - sok éve vége
szakadt!
- Én
valamikor azt mondtam, pár évvel ezelőtt, ha ugyanezt kérdezték meg és ezt
azért mondom most is, mert fontos hogy most megismételjem… Én akkor azt mondtam,
hogy a háborúnak addig nem lesz vége, legalábbis a számomra nem, amíg nem tudom
eltemetni, emberhez illő módon a bajtársaimat, a barátaimat, akikről a mai
napig nem tudom, hogy hova szórtak szét, mit csináltak a csontjaikkal? Most 2001
– et írunk, a Hallottak napját és a még mindig nem tudok hova vinni virágot,
még mindig nem tudom, hogy hol vannak? Nem csak én vagyok így ezzel. Így vannak
a szülők, a testvérek is, itt a faluban, akiknek szintén eltűnt valakijük a
családjukból… Számukra sincs vége a háborúnak… Nem pusztán azért, mert hű
akarok maradni a saját szavaimhoz… De nem tudom azt a pontot odatenni a végére…
Nem engedik, és én nem akarom…
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod:
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is:
mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma:
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek:
és védj meg minket a kísértéstől,
de szabadíts meg a gonosztól…
tápláld Uram, folyóinkat,
és folyóinkban a halakat,
az égnek madarait, a növekvő tölgyet,
a lovakat s napraforgót.
Gyermekeinknek,
Uram,
szárítsd fel könnyeit,
özvegyeinknek
add vissza az erőt, és adj nekik fényt.
Én
csak egy ablakot és
egy ajtót kérek,
nyitva lesznek mindig szellőid és
a Békéd előtt.
Uram, az új ház:
Horvátország, Szentlászló, Petőfi Sándor
utca, szám nélkül,
Az állomás mellett.
Hétköznapi feszültségeinkben, aggódásainkban,
gyermekeinkért, kedveseinkért vagy akár a fenn maradásért bizony sokszor alkura
kényszerülünk.
Tudjuk, előbb önmagunkkal kell megbékélnünk, hogy
másoknak kezet nyújtva, lehet nem a megbocsátást, de legalább a megbékélést
ajánlhassuk fel.
És mindez ott van a megbékélést hirdető Beremendi kápolnában.
A valóság könyörtelenségét megfogalmazni vágyó szerbiai
írónőben.
Az ellenségére gránátot vető horvátországi katonában,
vagy az apában, aki ott állt gyermeke holtteste felett.
A vágyak s álmok leplébe bújtatva száznegyven kilométerre
a gyilkos lövedékektől, a magyarországi Beremenden úgy döntött egy pap, hogy
híveivel –adományokból- felépíti a Megbékélés Templomát:
- A kápolnánknak köszönhető, hogy nagyon jó kapcsolat
alakult ki a Beremendről kitelepített németekkel. Az itteni menekültek, miután
visszatértek Horvátországba, a kapcsolatokat nem szakították meg Beremenddel. A
kápolna tulajdonképp jelképeiben a horvátok, magyarok és a németek összefonódását
tükrözi. Nézze ezt a jelképet, Csete Ildikónak ezt a szép zászlaját. Ha alulról
nézzük, akkor a szivárványba szőtt három ország színei, mintha úsznának. A
kereszt alján három tábla van. Az egyik tábla a kitelepítés ötvenedik
évfordulóján1996-ban készült és rá van írva, kiűzetés- kitelepítés. Innen, a
kápolnából látszik az a vasút állomás, ahol a környék lakosságának egyharmadát
összegyűjtötték, kitelepítették. Az a gondolat, hogy megbékélés, engem nagyon
megszólított… Én is érintve vagyok, lévén német leszármazású. Szüleim 1946 –
ban ki lettek telepítve, én pedig itt maradtam Magyarországon. 1956 - ban
kerültem Németországba. A megbékélés gondolata arra vezérelt, hogy segítsek.
Úgy gondoltam, ha Németországban, az ottani Magyarországról kitelepített németekkel
tudok beszélni, ezt a gondolatot, hogy a megbékélés, az ő segítségükkel is
tudom terjeszteni. Ha ezúton tudok adományokat megszervezni, akkor valami jót
sikerült tennem. És sikerült a keresztény felavatás a kápolnánál, de én mindig
is azt éreztem, a megbékélés fogalma a legjelentősebb. A mellette levő tábla
nagyon szerény, csak annyi, hogy 1991-1998 Dél-Baranya. 1991-ben tört ki a dél
- szláv háború és 1998 januárjában, a Daytonban kötött megállapodással ért
véget ért az öldöklés. Innen a hegyoldalról, miután nagyon közel vagyunk a
határhoz, látszik Dél-Baranya. A rábaszögi részen látszanak, vagy éppen nem,
azok a templomok, amelyeket a háború során tettek tönkre. Ez a szimbólum, hogy
templomokat lőttek szét, benne van a két toronyban, a torony sérüléseiben.
Mintha szilánk érte volna a tornyokban levő harangokat. A nagy harangba a három
ország himnuszának első sora, a kis harangba a Szózat első sora van belevésve.
- Tehát van értelme hirdetni az összefogást a
megbékélésért?
- Sajnos, észrevettem… Sokszor csak a látszat látszik és
a tény, hogy megbékélésről van szó, kezd eltompulni. Az emberek idejönnek,
nézik ezt a kápolnát. Szépnek találják, mindig gyönyörűnek. De úgy gondolom,
sokszor úgy mennek el, hogy a megbékélés szót elfelejtik. Pedig máshogy
kellene. Ne csak itt mutassák meg, hogy megbékélnek, hanem ez legyen az álmuk
is. Ha innen elmennek, a magánéletükben, otthonukban, ahol dolgoznak, bárhol is
vannak, mindig ez a szó legyen előttük, hogy megbékélés…
