2014. január 23., csütörtök

A GYÜTTMENT


 

Igaz, nem volt hozzánk bejáratos,
de amikor a kocsmában elmondta,
bizony szarral kente be a Tanácsház ajtaját, bosszúból,mert a VB. titkár
gatyája alatt fogdosta az unokáját,
akkor  meghívtam Szenteste után egy nappal, ugyan, kanalazzon nálunk egy jobb fajta gulyást… Bort is ittunk, egrit… Akkor tettem számára karácsonyfám alá a sapkát.
Csak köpött egyet, azt is titokban…

Emlékeimben tótágast áll a kis falú is, ahol valamikor, nagyon régen éltem…
Mint repedt tükör üzenete a szegletből, nagyon messze már a templomtól, ki az állomásig vezető Fő utca képe is.
A Fő utca…
Ami ősszel mindig saras volt, nyáron mindig poros, télen pedig a hó miatt széle se volt, csak a kerítések tövén volt a vége.
Csak a tavaszra emlékeznék szívesen, de hát egyrészt akkor érkeztem, másrészt, több évvel később, tavasszal pakoltam fel holmimat a téesz teherautójára és hagytam magam mögött végleg az éppen a májusfának gödröt ásó Harangi Józsit is, aki jócskán betöltötte már a hetvenet.
Négyszáz hetven forinttal tartozott.
Négy hónappal korábban, mikor negyedik asszonyát vette el, az esküvői szertartáson ennyi pénzért vállaltam, hogy elmondom Heine, Olyan vagy című versét… Még büszke is volt rá, híresztelte is, bizony, a Kultúr Pista mond verset esküvője alkalmából a Községi Tanács Házasságkötő termében.
Ettünk, ittunk is eleget a lagziján, a pénzt pedig lehet, azért nem adta meg, mert mesélték, olyan fukar asszonyt, mint akit elvett, még a szomszédos falu híresen zsugori kocsmárosa se tudott volna túlszárnyalni.
Harangi Józsinak gödörásás közben is az a svájci sapka volt a fején, az a tökfedő, amit én ajándékoztam neki karácsonykor.
Igaz, nem volt hozzánk bejáratos, de amikor a kocsmában elmondta, bizony szarral kente be a Tanácsház ajtaját, bosszúból, mert a VB. titkár gatyája alatt fogdosta az unokáját, akkor meghívtam szenteste után egy nappal, ugyan kanalazzon nálunk egy jobb fajta gulyást. Bort is ittunk, egrit… Akkor tettem számára karácsonyfám alá a sapkát.
Én csak cipeltem a bútordarabokat, alig pár méterre tőlem, ott hevert hosszan elnyúlva a szikárra kapart májusfa, a díszes szalagok unottan várták, hogy egekbe emelten fújja őket a szél.
Ketten ásták a gödröt, ketten pihentek, hát úgyse fértek volna oda többen… Harangi Józsi ott állt alig nyolc – tíz méterre. Mikor másodszor néztem rá, már nem láttam a szeme fehérjét sem, jól ráhúzta homlokára a sapka ráncait.
Aztán az utolsó menetben se néztünk egymás szemébe, én az egyik asztalt cipeltem, ő éppen ásta a gödröt.
Csak mikor elöl ültem Zolibá mellett a Csepel utasterében és túlhajtottunk már a sorompón is, akkor kezdtem el nevetni, nevetni, aztán a kanyar után már röhögtem torkom szakadtából.
Zolibá csak unottan kerülgette a kátyúkat, az út adta magát, nyílegyenesen vezetett ki a faluból… Keskeny volt, ha akartam volna, se tudott volna visszafordulni.
Csak jóval később kérdezte meg, nincs semmi baj?
Mondtam semmi, aztán többszöri nógatásra sem meséltem el, hogy min hahotáztam, mint egy őrült szerecsen.
Ma már elmondanám…
De hol van már Zolibá és a falunak munkát adó, mára már ebek harmincadjára jutott téesz udvar melyik sarkában rozsdásodik a Csepel?
Harangi Józsi nem jöhetett oda hozzám.
Megértettem.
Az egész falu tudta, miért kellett felpakolnom, érezte ő is a bőrén, ahány félrehúzott függöny lebben a Tanácsház ablakain, annyian várják a percet, hogy magam mögött hagyjam a település tábláját.
Tüntetésszámba ment volna, akár csak egy szó is.
Hát még egy kézfogás, vagy hátba veregetés, ahogy szokta.
Józsinak pedig, még a májusfa gödrének kiásásáért kapott pénzre is szüksége volt.
Nem jött oda, még rám se nézett.
Mind a négyükkel jól ismertük egymást, de volt, ki inkább a gazos földet nézte, a másik vakarózott, a harmadik nem is tudom, mit csinált.
Harangi Józsi pedig?
Csak úgy suttyomban, ahogy körbenéz egy hangos szellentés után az ember, ugyan, ki hallotta, nos, csak oly lassú mozdulattal taposta el a mindig szája szélén legelő Kossuth cigaretta csikkjét a füvön heverő vörös zászlón.
Értem taposta el.
Ő így kívánt nekem isten hozzádot.
Lehet, köpött is egyet a rojtos zászló közepibe, de erre már – lehet – csak a történet kereksége miatt emlékszem így…
- Nehogy megkérdezd, mit keresett a májusfán a vörös lobogó… Azt kellene válaszolnom, abban a faluban internacionalista májusfát állítottak…
Tényleg… Most jut eszembe, a gödörásásnál a harmadik Nagy Sanyi volt, de, hogy ő ki volt, majd egyszer elmesélem.
Lehet, harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ma már Nagy Sándor unokája is megértse, miért mindig egy irányba halad a kátyú?
Miért olyan szűk úton vitt ki a faluból a Csepel teherautó, ahol, ha Zolibá, szíve szerint akarta volna, akkor se tudott volna visszafordulni?
Délutánonként akárki is meghalhatott volna, mert akkor Pista aludt.
Esténként is, mert akkor annyira részeg volt, hogy például egyszer felajánlotta a táviratkihordónak, ha soron kívül hoz neki egy liter cseresznyepálinkát, - akkoriban úgy nevezték, hogy cserkó – szóval, ha hoz neki, meglovagolva szélsebesen a postás címkével ellátott motorkerékpárját, akkor két hétre átadja rendelőjét, első éves orvostanhallgató lányának betegestül – mindenestül… Még a sztetoszkópját is.
Panaszolták is őt mindenfelé, eljutott a híre a járási pártbizottságra is, de egyrészt az ellenőrzésre érkezett küldött is szerette a cseresznyepálinkát, másrészt adomázás közben mindketten keresték emlékeikben, vajon honnan ismerik a másikat?
Aztán rájöttek…
Doktor Pista műtötte meg a járási küldött szovjet származású feleségét, abban az időben, amikor még jó nevű sebészprofesszor volt egy szintén jó nevű pesti klinikán.
A küldött pedig szintén abban az időben érkezett haza Moszkvából, ahol tanult a Lomonoszovon és politikai beruházás okán megnősült.
Így tehát megállapodtak abban, hogy bizony, cudar az élet, mindenhol teremnek rosszakarók, és különben, hogy van kedves feleséged Irina?
Doktor Pista csak kora reggel nyitotta ki rendelőjét, de azt se valami hétköznapi módon. Ha évek óta tartó másnapossága fizikailag lehetővé tette, kitántorgott ajtaja elé és határozott hangon közölte, aki nem mosakodott, nem öblítette ki a száját, arról nem beszélve, ha büdös, vagy izzadságszaga van, az mehet a halál faszára, vagy egyenesen a másvilágra, mert be nem teszi lábát a rendelőjébe.
Így hát, aki beteg volt, ha szédült, akkor is inkább betámolygott indulás előtt a fürdőkádba, már, ha volt neki. De megtette egy lavór víz is, esetleg a gyerektől elcsent baba szappant is magára kente, csak, hogy megvizsgálja őt a Doktor Pista.
Jó… Ha csak egy hangyányit, tényleg igaza volt Doktor Pistának…
Ahol a TSZ elnök háza is kívánnivalót hagy maga után, hát Lenin után kit utánozzon az egyszerű kubikos, még, ha el is nyerte a szocialista címet a brigádja.
Csak egyszer jártam náluk.
Az előszobában le kellett vennem a cipőt, kaptam, egy zöld színű strandpapucsot, úgy totyogtam át a küszöbön.
Emeletes házuk volt, nagy portával, garázzsal, benne egy piros Zsiguli. A hivatalos Volgát, a személyi sofőrje, a TSZ udvarán tartotta, a lámpa alatt, hogy szemmel tarthassa az éjjeli őr.
Valami sürgős ügyben hívott a lakására, le is ültetett egyik szobájában, kiseggesedett bordó mackóruha volt rajta.
Meg se kérdezte iszok-e valamit, vagy mit iszok, mert ez a kérdéscsoport ezen a tájon nem létezett.
Az ember iszik, nem keveset…
Az ember iszik és cseresznyét iszik.
Elém tette a teli poharat, aztán hat-nyolc pohár után, arra már nem emlékszem, miről is volt szó, de arra igen, hogy sürgősen pisilnem kellett.
Jeleztem, kimennék…
A felesége sietett segítségemre, mert a TSZ elnök már bóbiskolt. Ha fel – felébredt, csak akkor folytatta mondókáját. A feleség kivezetett a verandára, az égig szökő diófa felé mutatott, arra van a klozet.
Azt mondta és felkapcsolta az udvari reflektort.
Zöld színű strandpapucsommal átvágtam a faleveleken, félre hajtottam a reteszelés célját szolgáló százas szöget, aztán beléptem.
Bal kézzel kitámasztottam magam, jobb kézzel pedig kínos precizitással célozgattam, nehogy lepisiljem a deszkára pakolt Népszabadságokat.
Az egyik reflektor oly fénnyel bevilágította a budit, hogy még a pókokat is láttam a repedésekben.
És persze unatkoztam, mint mindig, hasonló szertartások alkalmával.
És unalmamban nézelődtem.
Kukoricacsuhé volt összekötözve spárgával egy nyalábba, ott lógott előttem a budi hátsó deszkáin…Összeszáradt szardarabok csüngtek róla, mint a karácsonyfadíszek… WC papír se volt… Minek?
Én hiába tettem szóvá Doktor Pistánál, lehet, nem a legjobb módszert választja a lakossággal történő kapcsolattartásban, de tovább gondolás helyett ilyenkor legyintett rám.
Ha maradt még benne kevéske energia, akkor átnyúlt az asztal felett, töltött a poharamba és megkérdezte, már az is baj, ha tisztaságra nevelem ezeket a suttyókat?
Egyszer mertem csak megkérdezni,
- És mondd, Szekeresnek, a TSZ és egyben a falu párttitkárának még soha nem érezted azt az iszonyatos hónaljszagát?
 - Szekeresnek? 
- kérdezett vissza… 
- Hát őneki még a szájából is seggszag áramlik…
- Hát akkor?
- Mit, hát akkor? Nekem a Margit a beosztottam…
Csak megjegyzem, Margit, a kortalanul öreg falusi védőnő volt egyben a Doktor Pista asszisztense is… Ja… És, hogy el ne felejtsem, ez a Margit volt, a párttitkár Kocsis felesége.
- Ő még soha nem volt büdös…
De ezt a felmentő mondatot, csak a részeg bugyborékolásra jól ráhegyezett fülem hallotta.
Az ilyen mennyiségű italfogyasztást követően, Doktor Pista felesége, a neves pesti professzornak valamikor érdekből igent mondó, egészségügyi adminisztrátornő, már régen magunkra hagyott bennünket.
Tudta mindenki, a falu mezőőrével szűri össze a levet már évek óta, de a mezőőr felesége inkább hallgatott, mert elképzelte, m lenne, ha vakbélgyulladást kap és sértődöttségből be se engedi őt rendelőjébe Doktor Pista.
Akinek egyébként is önálló szobája volt az udvar végében és oda, több éves ismeretségünk alatt, tudomásom szerint rajtam kívül senkit nem engedett be, legalábbis tartósan…
A takarítónő hajnalban, de csak hajnalban besettenkedhetett. Zörgés és bármiféle nesz nélkül kitakaríthatott. Csak egyszer, évekkel korábban lépett rá, egy valahogy a szőnyeg alatt lapuló pohárra.
Unokája bánta…
Doktor Pista két hétig nem volt hajlandó kezelni torokfájását, mert akinek ilyen törő – zúzó nagyanyja van, megérdemli, hogy ne tudjon nyelni.
Szeréna, mert ez volt becsületes keresztneve a takarítónőnek, akkor bocsánatot kért, megígérte, soha többet nem csap zajt.
Akkor Doktor Pista, személyesen vitette ki magát unokájához, hogy megnézze a torkát…
Hát…
Ekkora becsben még a tanácselnök se részesült, pedig rajta múlt, meddig a falu orvosa Doktor Pista.
Ma sem értem…
Akiket ismertem a faluban, és ők nem voltak kevesen, mintha istenről szóltak volna, ha ő került szóba.
Hogy csodát tesz a betegeivel.
- Benne Isten lakozik…
- mondta az iskolai takarítónő, aztán bűnbocsánatért az égre tekintett, keresztet vetett, bizonyára nem illett a mennyei atyával összepárosítani Doktor Pistát.
Egyébként már hónapok óta haragban voltunk, amikor végleg felpakoltam.
Rosszul mondom.
Ő haragudott rám, nekem nem volt rá okom.
Karácsony táján találkoztunk a Vegyesbolt előtt.
Ez különben azon kevés utcai találkozásaink egyike volt, ami több éves ismeretségünk alatt előfordult.
- Beszélni szeretnék veled, de komolyan… Hallod?
Csak ennyit mondott, aztán ment tovább.
Befordult a sarkon, tudtam nem a kocsmába megy, mert oda be nem tette a lábát mióta szájrúzst érzett a pálinkás pohár szélén.
Meg aztán arról is közismert volt, hogy utcán legfeljebb ő szólhatott valakihez, nem állt le beszélgetni, minek mentem volna utána?
Talán még aznap este becsöngettem hozzá.
- Jó, hogy jöttél…
- mondta
- Visszamegyek Pestre, az ünnepek alatt jön hozzám, vendégségbe…
Elég zagyván beszélt, pedig még csak negyedénél tartott napi adagjának. Valamilyen professzort emlegetett.
- Szóval ő jön hozzám, megbeszélni az új állásomat.
Én persze folyamatosabbnak írom le ezt az egy mondatot is, mert míg ezt a pár szót kinyögte, bizony, lassan ránk hajnalodott.
- És?
Legfeljebb csak ennyit kérdezhettem, amikor végre közölte, úgy gondolja, partit ad a nem emlékszem nevű professzor tiszteletére,
- Neked csak az a dolgod, hogy prezentáld ide nekem az ebédlőbe Kovács Katit, hogy énekelje el neki az Anyám című dalt, mert azt nagyon szeretem...
 Még hozzá tette,
- A tiszteletdíj nem probléma, enni, inni is adok neki bőven, akár, el is aludhat az egyik szobában…
Csak dadogni tudtam, próbáltam megmagyarázni neki, nem így megy ez, bizonyára nem szokott fellépni a legnagyobb sztárok egyike a vidéki körorvosok ebédlőjében, de csak annyit mondott,
- Ez a te dolgod…
Hát jó…
Szerinte, mint kultúr igazgatónak, az én dolgom lett volna.
Aztán elutaztam karácsonykor, el is felejtettem már az egészet, mire az új év harmadik napján visszaérkeztem…
Egy boríték várt.
Se címzés, se feladó nem volt rajta.
Valaki az ajtó, mindig huzatos résén csúsztathatta be az előszobába.
Benne egy orvosi recept.
Csak annyi volt ráírva, végeztem veled.
Megismertem a Doktor Pista kézírását.
Arra már méltónak se tartott, hogy alá írja a nevét.
Meg aztán orvosi recepten se levelezett még velem senki.
Végzett velem.
Soha többet nem láttam s nem is hallottam róla.
A Bélát mondhatnám varázsos figurának is, de egyszerűbb, ha akut alkoholistának nevezem.
A varázsa annyiban volt érvényes, hogy több évtizeden át volt delírium tremensben, de mindezt olyan tökéletesen hordozta, mint egy angol lord a méltóságát.
Arról nem is beszélve, hogy ő volt a Községi Tanács adóügyese.
Számolnia kellett, osztania és szoroznia, de, hogy mindezt a minimum, napi fél liter cseresznyepálinka által keltett, agybénító homályban hogyan tudta gyakorolni, arra az sem ad magyarázatot, hogy az egész Községi Tanácson csak az őt ellenőrző pénzügyi osztály vezető nője nem ivott, aki, ma sem értem, hogyan tartozhatott a mindig józanság súlyos bűne ellenére a felső kaszthoz?
Persze róla is meséltek eleget.
Az egyik előző férje időszakában ő dézsmálta meg folyamatosan, már az első főzetnél a pálinkát, ezért átkozta őt meg nyilvánosan az akkori hites ura és ezt még azzal is megtetézte, hogy mindezt megismételte a válóperes tárgyaláson, amikor kimondta, ő nem él együtt egy olyan nővel, aki elissza előle a pálinkáját.
Mások pedig azt regélték, valamikor kivették az egyik máját.
És ami maradt, azt is a múltban elfogyasztott alkohol tartja működésben.
Nekem nem beszélt erről az időről, azt pedig tudom tanúsítani, soha nem éreztem rajta alkohol szagot.
Na, jó…
Ez dicsőség is lett volna, mert működésem kezdeti stádiumában, akinek a faluban nálam nagyobb alkohol szaga lett volna, azt ökölpárbajra bizonyára kihívtam volna a kocsma, húgyszagú udvarára, mert sértésnek vettem volna.
Hát én akartam beilleszkedni.
Mi az, hogy egy helyi ember elveszi tőlem a sanszot?
Hogy nálam részegebb ember él a faluban?
Amikor kineveztek, én leszek a falu művelődési házának az igazgatója, elég komoly oktatásban részesültem.
Többek között közölték velem, elvileg bármikor kitörhet a világháború, lehet valami istenverte katasztrófa is.
Pár héttel korábban szereltem le a katonaságtól, el is öntött a csodálkozás, mi, ott a Magyar Néphadseregben nem tudtunk arról, hogy valahol háborúra készülnének a falu ellen.
Mindegy…
Mint a falu egyik vezetőjének az a kötelezettségem, hogy – mint kiértesítő – ha utasítást kapok, egy kezembe adott névsor és cím alapján végig kell rohannom a falun, s szólnom kell a listán szereplőknek, azonnal jelentkezzenek a Községi Tanács épületében további eligazítás végett.
Tudomásul vettem, de határozottan tudtam s nem is csak hittem, hogy engem ezért biztos nem vernek ki soha az ágyamból.
Hát tévedtem…
Alig két hete élhettem a falu Egészségházában kijelölt szolgálati lakásomban, amikor hajnalban valaki irgalmatlan módon verte az ablakomat.
Még bennem volt az egyenruhás reflex, ugrottam is ki az ágyból, megnéztem az órát, három óra lett volna pár perc múlva.
Félre rántottam a függönyt, Béla volt, az adóügyes.
- Rohanj! Hívat az elnök elvtárs! Riadó van…
Csak ennyit mondott, nem volt kód, nem volt titkos jelbeszéd, azt se mondta el, kik támadtak meg, vigyek e magammal kétnapi hideg élelmet?
Magamra rántottam a farmert, fel a tornacsukát, irány a Községi Tanács. A lakásajtót és a kaput is elfelejtettem bezárni, úgy rohantam.
Egyébként is, mit számít egy atomháborúban, ha nyitva marad a kerti kapu?
A sötét faluban, mint egy gondola úgy emelkedett ki fényárban a Községi Tanács épülete. A teherbejáró két szárnya igaz, be volt zárva, de az üvegajtók tárva-nyitva voltak.
A folyosók üresek, egy teremtett lélekkel nem találkoztam.
Csak az utolsó ajtóból, baloldalon, a végén, dőlt ki a füst. Lángot nem láttam, siettem az ajtó felé.
Odaértem, beléptem, talán szólni is akartam valamit, vagy kérdezni, mit kell tennem, de a Községi Tanács elnöke, aki pontosan szemben ült az ajtóval, a kerek, italos pohárral és üres üvegekkel zsúfolt asztal másik oldalán, csak annyit mondott, jó reggelt, üljön le…
Béla, az adóügyes felpattant, átadta helyét, parancsolj…
Leültem.
- Tud ultizni?
Szinte levegőt se kaptam a tömény pálinka és cigaretta bűztől, de kinyögtem, tudok…
- Na, jó… Nem is szerettem volna magában csalódni… Béla
– fordult az adóügyes felé
– én ma már annyit vesztettem miattad, hogy inkább menj haza, majd a Kultúr Pista behelyettesít… Öt forint az alap, maga kever…
Csak ennyit…
Nincs happy - end, nem csinálok ma már hőst magamból, hogy kikértem volna a bánásmódot, vagy hasonló.
Ellenkezőleg.
Gyorsan bevágtam az elém tett decis pohár tartalmát, aztán a fél kilences munkakezdésig még ennek többszörösét.
Nem emlékszem már arra, vesztettem, vagy nyertem.
Arra sem, Béla mikor tántorgott haza.
De arra határozottan, hogy akkor hajnalban keresztelt a Tanácselnök Kultúr Pistának, ami aztán évekig rajtam is maradt.
És lehet, bár kiértesítőnek lenni nagyon komoly bizalmi beosztás volt, riadó ide, riadó oda, de se akkor, se máskor soha nem volt ilyen titkosan fontos helyi feladatom.
Ezt a falut, legalábbis, amíg én ott éltem, nem támadta meg háborús céllal az ellenség.
Mint Kultúr Pista, a fene se tudja, mire kellene visszaemlékeznem. Akkoriban a népművelés hőskora volt. És, mint hőskor, vevő volt a mindenkori járási, sőt a megyei vezetés is az újdonságokra.
Pesten bemutatták a Popfesztivált?
Nagy siker volt a Vígszínházban?
Hát nekem se kellett több.
Kitaláltam, én három napos popfesztivált rendezek.
Négy óránként egy – egy órás szünet, addig kitakaríttatom a nagytermet, a vécéket és az előcsarnokot, aztán újabb négy órára, újabb belépődíj ellenében beengedem a tömeget…
Lesz bevétel bőven, meg aztán dicsőséget is hozok a településnek.
Annak rendje módja szerint leadtam a költségvetést, mennyi lesz a kiadás, mennyi lesz a bevétel. Jóvá is hagyta a Végrehajtó Bizottság, látva, mennyi lesz a nyereség.
Jelentkeztek is a zenekarok, szerte az országból.
Különösebb balhé nélkül tartott is három napot a rendezvény.
Csak utólag tudtam meg, küldöttségek mentek a tanácselnök házához, ugyan hívja már a rendőrséget, mert az egész országból huligánok árasztották el a falut.
Agyon hányták a Fő téren a tulipánost, minden járda tele van sörös és boros üvegekkel, az állomástól, végig a kultúrházig… És különben se tud aludni senki.
De a tanácselnök fineszes ember volt… Jól meggondolta a dolgot.
Az országos hírnév jól jön a falunak, a bevétel is nagy számokkal kecsegtet, a Kultúr Pistának pedig majd, amikor az egésznek vége lesz, akkor kapja el a frakkját.
Igaz, időben szólt a takarítónőm,
- Pista, ezt maga nagyon megkeserüli...
de nem nagyon hallgattam rá. Pörölt is velem éppen eleget, ha koszos volt a cipőm, arról nem beszélve, ha sáros cipőben válaszoltam kérdésére, hogy a Tanácsházára megyek.
Na, akkor aztán nagy jelenetet csapott.
- Ez kell magának?
Ingerült kérdése általában akkor következett be, ha átmentem az előcsarnokon, ő pedig a mindig éppen kezében levő felmosó ronggyal nekiállt a cipőmről lecsiszatolni a koszt.
Azt persze soha nem mertem neki megmondani, hogy mire oda értem a Tanácsház első lépcsőjéhez, az elkent sár még jobban feltűnt mindenkinek az egyébként se tisztított cipőmön.
Mindegy…
A takarítónő érzett valamit, mondta is, ne csináljak én semmiféle huligántalálkozót, de miért is vettem volna figyelembe?
Minden áprilisban szabadságot kért.
Már eleve úgy vállalta a munkát, mert mondta, ő áprilisban meszelni szokta a házakat, így van ez már évtizedek óta, ne akarjam én az ő életét megváltoztatni.
Hát, én a popfesztivállal megváltoztattam.
Kimentem a lakására.
Megkértem, jöjjön be, legyen ő a rendezvényen a helyettesem, meg aztán készítsen nagy fazekakat… Vegyen virslit a Vegyesboltban, több kilót, meg kenyeret, üvegben mustárt, mert ő lesz majd az egyszemélyes büfé.
Hát…
Hogy is mondjam?
A különös botrány nélküli, több napos rendezvény alatt az ezernél több résztvevő csak a takarítónőm virslijét ette… Nem árulta drágán, de tény, három nap alatt legalább félévi fizetését kereste meg.
El is csodálkozott rajta, mondta, átadja a felét, de még a felvetésért is megharagudtam rá. Ő dolgozott meg érte, az övé.
Na, jó…
Lehet, csal már az emlékezetem, már, ami a botrány mentességet illeti.
Talán a második éjszakán bejött az egyik, általam karszalaggal ellátott rendező… Csak annyit mondott az iroda ajtajában, hogy
- Semmi baj, lerendeztük a dolgot…
Aztán eltűnt…
Ültem dögfáradtan az íróasztalom mögött s nem értettem, mit rendeztek le?
Utána mentem, éppen beengedő volt.
Ez a feladat abból állt, hogy szortírozta az embereket.
Aki bár tökrészeg volt, de a két lábán be tudott jönni, az fizethette a belépőt, beléphetett… De akit támogattak, azt meglehetősen erőteljes mozdulattal, ne kerteljek, bordát érintő, levegőt elnyelő gyomorütéssel, az ajtón kívül, a fűbe segített.
Eddig nem is volt baj, tudtam, kiket kérek fel rendezőnek.
Meg is sértődött rám a falu körzeti megbízott rendőre, mert nem tudta, azért kérem el a faluban élő REF - esek, azaz a rendőri felügyeletesek névsorát, hogy később őket kérjem fel pénzért, sörért és sült kolbászért karszalagos rendezőnek.
Nem is volt balhé, késelés, vagy hasonló a kultúrházban, de a rendőr mindezt személyes sértésnek vette.
Oda is mentem a rendezőhöz.
Jól ismertem, sokat beszélgettünk.
Az összes közül, ő ült a legkevesebbet, csak két év négy hónapot kapott garázdaságért… Szóval odamentem hozzá, megkérdeztem, mire mondta az előbb, hogy le van rendezve és, hogy legyek nyugodt?
- Hát az a srác…
Csak ennyit mondott.
- Jó, de melyik?
- Hát jöjjön, megmutatom…
Akkor kimentünk a hidegbe, át az udvaron, ki a kapun, hát az árokban, véres fejjel, véres, valamikor fehér ingben, ott feküdt ájultan, azt hittem holtan, egy ismerős srác.
Azonnal hívtam még másik két rendezőt, lemosattam a vért, hideg vízzel lelocsoltuk a fejét, észhez is tért.
Szóltam egy ismerősnek, aki egyébként a takarítónőm, Zsigulival rendelkező veje volt, ugyan, szállítsa már haza.
És miután elmentek, csak akkor jutottam el odáig, miért is hihette a rendezőm, bizony, ha valaki vitatkozni mer velem, azt neki meg kell nevelnie.
Pár órával korábban hallottam, többen jöttek át a szomszéd faluból és ez – tudtam - soha nem szült jó vért, abból mindig késelés volt.
Mert elfelejtettem mondani, a falu, ahol Kultúr Pista voltam, a cseresznyepálinka elfogyasztott mennyiségéről, az egy főre jutó, bicskával megszúrt, esetleg leszúrt emberek számáról s arról volt nevezetes, hogy a pletykák szerint a csecsemők fejét a vonatsínhez verték, mert a falura jellemző hagyományok szerint, csak így válhatott belőle igazi vasutas.
De visszatérve…
Bementem a nagyterembe, a gyér világításban, a nagy hangzavarban, odamentem egy szimpatikus, szomszéd faluból jött fiúhoz, aki szépen, kedvesen táncolt egy helyi lánnyal.
A fiút a szomszéd település irodalmi színpadából, a helyi lányt, az általam vezetett ifjúsági klubból ismertem.
Kértem őket, mihamarabb menjenek el, mert sok helyi suhanc feni rájuk a fogát. Meg se mertem említeni, lehet, hogy a bicskájukat is.
A lány megértett…
A fiú egy kicsit értetlenkedett, nem értette, miért akarnák őt bántani? Én meg kitartóan próbáltam megmagyarázni azt, amit ő az istennek se akart megérteni.
Távolabbról pedig mit láthatott a karszalagos rendező?
Csak annyit, hogy valaki vitatkozni mer velem.
Megígértettem mindkettőjükkel, mielőbb elmennek.
Meg is ígérték, elégedetten mentem vissza a csendesebb irodámba.
Hát ezt követően jött be a rendező s mondta, mindent lerendezett.
Aztán az egész rendezvény után két nappal – mert járt mindenkinek a pihenő idő - leültem a rendezőimmel a klubban.
Tizenegyen voltak.
Ha beszoroztam volna, hány évet ültek összesen, kijött volna talán a száz is, de ez nem érdekelt.
Különösebb balhé soha nem volt, mióta átvettem helyem, a házon belül egy bicskázás sem történt, szóval dicséretben részesítettem őket.
Koccintottunk is.
Na… Ne szerénykedjek, ne is mossam, így utólag magam…
Sok – sok üveg pálinkát megittunk.
De abban biztos voltam, nem az elfogyasztott alkoholnak köszönhettem, hogy az összes rendezőn egyforma, piros, azaz inkább világos bordó, korbársonyból készült cipőt láttam. Olyat, amit magam is hordtam.
Ezt már veszélyesnek éreztem, nem is jó szó, hogy veszélyesnek, inkább kórosnak.
Meg is ijedtem, ennyire megváltozott az agyam az eltöltött egy év alatt megivott alkoholmennyiségtől?
Hogy minden rendőri felügyelet alatt álló karszalagos rendezőmön egyforma, világos bordó, kordbársony cipőt lássak?
Hamar véget is vettem az összejövetelnek, siettem haza kialudni magam.
De, amikor józansághoz közeli, enyhe másnapossággal keltem, akkor is láttam, több héttel később az utcán, az előcsarnokban, még a kocsmában is, a különféle fiatalok s nem csak a karszalagos rendezőim, bizony ők is világos bordó, kordbársony cipőt hordanak.
Szóvá is tette a tanácselnök.
Mondta, kezd elege lenni belőlem. Nem elég, hogy a falu közepén levő szolgálati lakásom kertjének állapotát, amikor szóvá tette a felesége, akkor azt válaszoltam neki, én szeretem a dzsungelt és hagyjon békén.
Már a fiát is arra vettem rá, hogy világos bordó, kordbársony cipőt vegyen neki az anyja.
Hát ebből elege van.
Én ott ültem előtte, bamba, meglehetősen másnapos jelenésemben s visszaemlékeztem feleségére, aki pár nappal azelőtt, kezében szorongatott, fészkelődő és kotkodácsoló csirke társaságában ingerülten tette szóvá, hogy a falu közepén, alig pár méterre a vörös csillagos szovjet, hősi emlékműtől levő szolgálati kertemben, fejem tetejét is meghaladja a gaz.
Na, jó…
Lehet, igaza volt, mert bizonyára egyedülállóan elhanyagolt kertem volt.
De hát legalább mentségemül szolgálhatott volna az, hogy pesti lévén, még a karalábét se tudtam megkülönböztetni a sütőtöktől.
Hát mit kellett volna tennem, abban a nagy udvarban?
Nekem elég volt, hogy a kaputól beton járda vezetett a szolgálati lakásom ajtajáig…
Nem is tiltakoztam, a tanácselnök kirohanása ellen, csak annyit kérdeztem, gondoltam, ezzel leveszem válláról a súlyt, kaphatnék valahol pár kiló gyomirtót? Ha a cipőre nem is találtam megoldást, legalább a kerti problémát megoldom.
Ő is mindig másnapos volt, én is.
Bár volt szolgálati pisztolya, mégse tervezte, hogy azonnal főbe lő.
Nagy levegőt véve, pirosra gömbölyödő fejjel, csak annyit kért, beszéljem le a fiát a világos bordó, kordbársony cipő megvásárlásától.
Ezt megígértem.
A fene egye meg…
Több hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtudjam.
Engem, mint pestit utánoztak a falu fiataljai.
Ha én, világos bordó kordbársony cipőt hordok, akkor bizonyára a Váci utcában is ez a divat.
Oda kellett volna - e mennem mindenkihez, elmondani, én Gyöngyösön egy bizományiban vettem, használtan, a faluban divatot csináló cipőmet?
El kellett volna mondanom, mindennek egyszerű magyarázata volt?
Hogy ezerforintnyi fizetésemből csak ennyire tellett?
Nem.
Inkább büszkén jártam a porban s tudtam, ezzel befellegzett Ede bácsinál, a falusi suszternél, az ötszáz forintért csináltatott cipők kora.
Na, jó…
Ezzel is csak növeltem jóakaróim számát.
Évekkel később, a nyilvános tanácsülésen, még Ede bácsi is kiseprűzésemet követelte.
Tehát a helyi orvos, a tanácselnök felesége, a körzeti megbízott rendőr után a cipész is ellenségemmé vált.
A jelenlétemben mindig, szép fokozatosan pirosra gömbölyödő fejű tanácselnökről már nem is beszélve.
- Azt hiszik, hogy jót akar? Lehet… Csak közben elrontja a falu gyerekeit… Utána pedig már semmit nem tehetünk… Ha így megy tovább, lehet, hogy egy éjjel a saját gyerekünk vágja át torkunkat.
Ilyen és ehhez hasonló mondatokat kellett nap, mint nap hallgatnom, ha olyan értekezleten vettem részt, ahol szót kapott az iskola igazgatójának a felesége.
Mindig szót kért, és mindig kapott és mindig ugyanazt mondta.
Számára már én voltam Karthágó, amit mindenképpen el kell pusztítani.
Annak ellenére, hogy soha nem bántottam, sőt udvarias voltam hozzá, már amennyire lehetett.
Nem én tehettem arról, hogy több hónappal érkezésem előtt már leváltották.
Pedig kampányt csinált mellette férje, az iskolaigazgató is.
A tanároknak felajánlotta, kereshetnek más falut és más iskolát, ha nem veszik rá a gyerekeket, beszéljenek szüleikkel, írjanak közösen levelet a Járáshoz, ugyan, ne merjen hozzá nyúlni senki a feleségéhez.
Aztán lehet, hogy írtak, lehet, hogy nem, a tanárok maradtak, az iskolaigazgató feleségét leváltották, engem felvettek.
Nekem egyébként is csak a takarítónőm mesélt el részleteket.
Valamiért gyűlölte őket, az unokája iskolaélményeiről mesélt mindig, de keveset értettem belőle, nem várhattam mindig két-három órát, hogy az utálkozó mondatai közé kevert történeteket kihámozzam.
Valami rangot azért megőrzött a faluban az elődöm, mert minden értekezleten ott láttam. Ha nem is érdekelt az egész, esetleg aludtam, akkor is fel kellett ébrednem, bizony, itt megint engem szidnak.
Egyszer beszéltem a férjével.
Részegen ült igazgatói irodájában, csak az tűnt fel, hogy az egyik lábán nem volt cipő, amikor felajánlotta, foglaljak helyet.
Többször neki kezdett, hogy elmondja, milyen helyes volt valamikor a felesége, de… És itt mindig abba hagyta.
Nem is tudom, mit gagyogott össze –vissza.
Csak, hogy a klimax, meg hasonló.
Több év alatt az volt az egyetlen találkozásunk, legalábbis, amikor még reménykedtem, ebben a faluban le is lehet ülni, beszélgetni is lehet.
Lehet, a sok pálinka hatása alatt többen tényleg vizionálni kezdtek, mi is lesz, ha gyermekük a Kultúr Pista hatása alatt az egyik éjjel elvágja a torkukat?
Nem tudom.
De az is lehet, belenyugodtak.
Ha ilyen embert küldtek rájuk onnan fentről kultúrház igazgatónak, akkor biztos, hogy túlélik az éjszakákat és mégse lesz igaza a bukott asszonyságnak.
Egyszóval, nem támadt nekem senki kapával és esténként sem várt meg senki valamely utcasarkon.
Igaz, senki nem értette, miért olyan gyenge fény szüremlik ki a kultúrház ablakain, ha a gyermekük az úgynevezett ifjúsági klubban van, de hiába ajánlottam fel, aki kíváncsi, az be is jöhet, nem nagyon jöttek.
Egyszer jött egy olyan szülői delegáció féle, le is ültek a fal mellé a székekre, egymás mellé, mint dróton a fecskék, de amikor közel sem feltűnő intésemre, nagyobb hangerőre állította Zoli a magnetofonját, akkor elnézést kértek a zavarásért és sietve távoztak.
Zoli jó srác volt.
Elég nehéz volt megnyernem, hogy hetente kétszer hozza magával a tulajdonában levő egyetlen sztereó, szalagos magnót. Mást nem lett volna értelme megkérnem, az egész faluban csak neki volt.
A halvány fény pedig?
Egyszerű.
Van egy sajátos technikája, hogyan kell levágni a konyakos, rumos és boros üvegek alját, hogyan kell átvezetni rajta a kábelt, hogy a foglalat az üvegben maradjon, innen számítva már egyszerű dolog volt, színes izzót vásárolni, beleltározni, aztán becsavarni az ifjúsági klub plafonról lelógó üvegeibe.
A fény kicsi volt, alkalmanként pedig nagy az ölelkezés a klubtagok között, de hát nem akartam én ott sokáig nézelődni, ilyenkor behátráltam az irodámba. Nem zavart, ha többen erkölcstelen alkalmaknak nevezték a klub összejöveteleit, védekezni úgysem tudtam ellene, egyébként se mondta soha, senki a szemembe.
A fiatalok pedig?
Csak valamikor az alakulás után háromnegyed évvel láttam rajtuk valami zavarodottságot, aminek az okát elég nehezen szedtem ki belőlük.
- Hát… Az a baj, hogy megalakította a Cigány klubot.
- És miért baj az?
Már a felvetést sem értettem.
- Mert ők is mindig ugyanebben a teremben vannak.
Aztán hosszasan elbeszélgettünk, semmit nem értettem, soha nem éreztem a faluban ellentétet cigányok és nem cigányok között… Most mégis felszínre került minden.
Hogy a cigányoknak a hátsó padokban kell ülniük az iskolában, ha eltűnik valami, csak ők lehettek a tolvajok, hogy a cigány szülőknek külön szülői értekezletet tartanak a tanárok.
Hogy a magyarok kapnak hitelt a vegyesboltban, a kocsmában is, de eszébe se jutna egy helyi cigánynak ily kegyet kérni, akár csak egy fél pálinka erejéig is.
Ki is röhögnék.
Ott éltem a faluban, ismertem a papot, a gyógyszerészt, a rendőrt, a postást, az állomáson a jegykiadót, szóval mindenkit.
Szégyelltem magam.
Nem a kocsmáros, vagy a vegyesboltos helyett.
Magam miatt.
Hogy mióta itt vagyok és semmit nem láttam, nem éreztem az egészből.
Talán a szégyenem miatt?
Nem is tudom.
Mégse emlékszem ma már mindenre.
Csak szórványosan ugranak be képek, arcok.
A tanácselnök helyettes arca, aki közölte velem, addig nem járnak ide a nyugdíjasok, akiknek ő volt a vezetője, ameddig ezeken a magyar székeken cigányok meresztik a seggüket.
- Megértette?
Megértettem.
Aztán hetente két alkalommal tényleg nem jöttek a nyugdíjasok.
Mind kevesebben jártak az ifjúsági klub magnós estjeire is. Csak amikor Zoli is elmaradt sztereo, szalagos magnetofonjával, akkor kezdtem megérteni, nekem, nem hogy a babér nem terem ezen a tájon, még a fű se nő és a gaz is kikerül.
Lehet, akkor kellett volna vennem a sátorfámat és tovább állnom?
Levonni a konzekvenciát, büszke beképzeltséggel vallani, én vagyok a modern kor előfutára? Hogy áldozat vagyok, elfogadni, kinyírtak, mert vécépapírt használtam? Kinyírtak, mert embernek néztem, ki tegnap leülte már a magáét?
De jól hangzana.
És milyen rosszul.
Szégyenletesen.
Meghirdettem a takarítónővel a Vegyesboltból számlára hozatott rajzlapokon, amivel tele rajzszögeztem az egész települést, meg a templomot is körbe, hogy a hét végén vasárnap csak a cigányoknak, színjátszó kör alakul és szeretettel várom az érdeklődőket.
Amikor a kiragasztással végeztem, felhívtam a Járást, közöltem egy újabb művészeti csoportot alakítok. Jó lenne, ha jönne valaki zsűrizni, valami igazi szakember, hogy segítsen eldönteni, kiket vegyünk fel?
Gratuláltak az ötletemhez, ígérték, küldenek is valakit a Járási Művelődési Központból, mondták, közlik ezt a Tanácselnökkel is.
- Hát mit gondol maga?
Általában így köszönt a Tanácselnök, ha találkoztunk.
Azóta volt ez így, hogy érkezésem után, talán három hónappal, egy reggel a titkárságon nem fogadtam el a fél deci cseresznyét.
Ebből ügy kerekedett.
Szét is ment a híre.
Előbb az irodákban, szépen – sorban, aztán már ide – oda telefonálgattak is.
Volt, aki jóhiszeműen megkérdezte, csak nincs valami baj az egészségével?
Volt, aki kérés nélkül felajánlotta nyaralóját a Balaton mellett, ugyan menjek már el, kipihenni magam.
Ilyen még nem volt.
Hogy abba hagyja az ívást?
Hogy ne fogadjon el senkitől a falu egyik vezetője, egy pohár, vagy két pohár, vagy akár három pohár cseresznyepálinkát?
Így sokan, végleg letettek arról, hogy én a falu gyereke legyek.
- Hát még Kocsis Jóska, a titkár elvtárs is hajlandó meginni a plébánossal egy kupicát…
A gyógyszerésznek például ez volt a legfőbb érve alkoholizálásom folytatása mellett. Mert, ha két, egymással szemben álló világnézet békés mezejét jelenti az alkohol, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy ne éljek vele?
Szóval, állandó köszönéssé vált a mit gondol maga, a tanácselnöktől, én pedig a napszaknak megfelelően, mindig szépen köszöntem… Jó reggelt elnök elvtárs… Jó napot elnök elvtárs… Jó estét elnök elvtárs… Viszontlátásra elnök elvtárs…
Azt legalább tudtam, hogy a köszönés ilyen formáiért nem kapok fegyelmit.
- Na… Jöjjön csak be…
- invitált a tanácselnök és intett kövessem.
Loholt előttem végig a folyosón, hozzám se szólt…
- Most már a cigányok is? Hát mit gondol? Most már a cigányok is?
Lehet, csak az évtizedekkel későbbi dramaturgia szól ki belőlem, de a lényeg, nem sokat válaszolhattam, ő se folytathatta, mert beszólt a titkárnő, hogy telefonon keresik és bekapcsolhatja-e?
Aztán a düh, szép lassan, mint napfényen a margarin, úgy olvadt szét az arcán.
Csak annyit hallottam, nagyon köszönöm, tényleg köszönöm, igen, mi mindent megteszünk… Nagyon köszönöm…
- Hívtak a járástól, a fene se érti, miért vannak megelégedve magával… Na, menjen… Csak így tovább…
De, ha már nem vettem a cókmókomat hetekkel korábban és maradtam, nem léphettem le a sínről.
Hónapokkal később megkaptam a szokásos utasítást.
Ezen és ezen a napon tanácsülés lesz a Kultúrház nagytermében.
Gondoskodjak a székek és asztalok elrendezéséről, a dekorációról, az elnöki asztalra a virágokról, a kancsóról, a vízről és a poharakról.
Óriási terem volt.
Egy elektromos motorral hajtott befújós kályha volt a sarokban.
Előtte két nappal egyfolytában égnie kellett a tűznek, hogy legalább ne fagyjanak meg a tanácstagok.
Szokásosan a színpad előtt volt az elnöki asztal.
Általában úgy volt, hogy előbb átjött Béla, az adóügyes, megnézni minden rendben van –e, aztán loholt vissza, hogy igen.
Akkor már gyülekeztek az előcsarnokban.
Pár perccel az ülés előtt érkezett a tanácselnök, a vébé titkár és általában a járástól, vagy elvétve a megyétől is valaki…
Így ment ez már a tatárjárás óta.
Mikor látták, minden rendben van, velem már nem törődtek.
Mint, ahogy ezen a napon sem.
De én odamentem a tanácselnökhöz, mondtam elnézést, ezt nagyon szerette, és javasoltam, legyen ünnepi ez a tanácsülés. Nem értette miért, meg is kérdezte.
- Hát mert megtudtam, hogy elnök elvtársnak holnap lesz a születésnapja…
Nagyon zavarban volt…
Aztán kinyögte. Kinyögte azt, amire nem mertem volna számítani.
- Hát… Pista   fiam… Ez nagyon jól esett magától… Engedélyezem…
Én lojálisan megköszöntem a bizalmat.
Aztán, amikor mindenki bent ült, a Zoli bekapcsolta magnetofonját, a sztereó, szalagost és lejátszotta a magyar himnuszt. Azonnal felállt mindenki, pedig tudták, nincs november hetedike és április negyedike sem.
Kimentem a színpadra, amikor a vigyázz állás után mindenki elernyedt és közöltem, rövid ünnepségre kerül sor.
Megkérem a színpadnak háttal ülő elnökséget, fáradjon át a cédulákkal jelzett ülésekre az első sorba.
Átfáradtak.
Én eltűntem a függöny ráncai között, aztán megszólalt a zene.
És a függöny is felment.
Fel se ocsúdtak, bizony cigány zenét hallanak, amikor meglátták a díszletet, a cigány putri belsejét… És a szöveget is… hogy a szülők gyermekeik lakodalmát beszélik meg…
De senki nem állt fel…
Egyébként is…
Színházi előadás közben felállni?
Aztán bepördültek a lányok, be a fiuk, ment a lagzi, porban úszott a színpad, kilátszott a cigánylányok bugyogója, verték a csizma talpát bele a deszkába a legények, mezítlábukat pedig ördögi gyorsasággal szedegették a lányok.
Nem volt hosszú, alig tíz perc az egész…
És utána, amikor már egymás mellett álltak a színpad elején, pár centire a rejtett és forró, színes körtéktől, várva a tapsot, akkor éreztem évszázados hosszúságúnak a csendet.
Most csendnek írom le, de én ott és akkor csatának éreztem az egész helyzetet.
Lehet, mindenki a tanácselnök, vagy a járási küldött, vagy mindenki a megyei küldöttre várt, ki mozdítja meg előbb a kezét, vagy ki áll fel dühödten a leghamarabb?
Irdatlanul hosszúnak éreztem a másodperceket.
Aztán a tanácselnök megkezdte a tapsot…
Aztán az egész első sor.
Aztán a másodikban az iskolaigazgató, a felesége, és a tanácselnök helyettes is.
És végül mindenki a teremben.
- Hát, ez szép volt…
Csak ennyit vetett oda később a tanácselnök, aztán visszafordult a megyei küldött felé. Testével eltakart, nehogy meglássanak a küldöttek és esetleg gratuláljanak.
- Hát… Ez tényleg szép volt…
Csak ennyit tudtam én is kinyögni, amikor ott álltam a lihegő, tágra nyitott szeműek között, akik várták a rongyos háttérfüggöny árnyékában, vajon mit mondok nekik?
- Tényleg szép volt…
És eszembe jutottak külön – külön, kivel, hogy ismerkedtem meg.
Hány estét jártam végig a putri soron, engedjék el gyermekeiket a kultúrházba szerepet tanulni, táncolni, énekelni.
Hány kutyával ordítottam, leplezve félelmemet, hogy takarodj, menj innen.
Hány részegségbe borult apa ajánlotta fel, ha nem takarodok, biz isten belém vágja a kését.
Aztán kik jöttek először?
És milyen zavarban voltak, amikor megdicsértem színes blúzukat, szoknyájukat?
Mezítláb voltak mindig, sokan még télen is, de a Kultúrházba belépve, senki nem láthatta, kinek retkes a sarka, vagy az ujja köze. Mind tisztára dörzsölte, mielőtt elindult.
- Hát… Ez tényleg szép volt…
Csak ennyit hallottam, a sötét színpad belseje felől.
Már megkezdték volna a tanácsülést, ott lent a nagyteremben, amikor a terem hátulja felől, maguk mögött hagyva a nagy előcsarnokot, vagy harminc cigány, férfi és nő, szóval a szülők átmeneteltek a termen, mondták bocsánat, csak a pulyáknak akarunk gratulálni… Elnézést…
És sorban lépkedtek fel a rozoga falépcsőn, mind jöttek.
Agyon ölelgettek.
A fenébe is…
Hányan voltak közöttük, akik hónapokkal korábban, még a kést is belém vágták volna, ha nem takarodok el…
Aztán az egyik azt mondta, a pulyák menjenek haza, mi maradunk.
Kérdeztem, miért?
- Hát mi úgy tudjuk, nyilvánosak a tanácsülések… Nem?
Aztán az egyik még odaszólt, estefelé jöjjön le felénk, szívesen látjuk.
De szaladt a többiek után, akik már szépen, sorban foglalták el helyeiket a hátsó sorokban. Nem akart szégyenszemre lemaradni a többiek mögött.
A tanácselnök csak nézett, még olyan se volt, hogy magyart érdekelt volna a tanácsülés, nem hogy cigányokat.
- Tisztelettel köszöntök mindenkit… A tanácsülést megnyitom… Felkérem a Végrehajtó Bizottság titkár elvtársát, vezesse elő a napirendi pontokat!
Közben valami irdatlan nagy gyűlölettel szemében, kinézett felém, mintha azt mondta volna, ezt még megkeserüli.
Aztán leült.
Én ott álltam a terem végében, mellettem a takarítónőm.
- Már megint, hogy néz ki a cipője?
Csak ennyit kérdezett, aztán megjegyezte, egyszer volt Budán kutyavásár.
Soha nem tudtam meg, mire gondolt akkor?
Késő este értesítettek, a fiáért és unokájáért ment ki az esti vasúthoz.
Megcsúszott és a sínekre zuhant. Átment rajta a gyorsvonat.
- Magát szerette… Tényleg…
Fia, csak ennyit tudott kinyögni a temetésen, amikor odamentem hozzá a sír mellett, hogy kezet fogjak vele.
Alig voltunk tízen.
Késő délután volt a temetés, a tanácsház előtt poroszkáltam hazafelé. Irdatlanul árvának, kifosztottnak éreztem magam. Mintha megloptak volna.
- Holnap reggel jöjjön be, megvan az új takarítónője…
Csak ennyit kiáltott ki a Községi Tanácsház félig nyitott üvegajtaján a gazdasági vezető, aztán gyorsan becsukta, huzat volt.
Utáltam az éjszakákat, mert vagy a kutyák nyüszítettek, vagy a macskák bagzottak állandóan… Lehet, hogy minden faluban így volt akkoriban, lehet, ma is, de, hogy nem tudtam aludni, az biztos.
Ha elment egy kocsi, azért ugattak, ha bezárt a kocsma, a vasrács csapódására morogtak vadul, ha a kenyeret hozták hajnalban vagy a tejet, akkor is kánonban, egymásnak átadva a jelet, ugatott a falu összes kutyája. 
Hát. Nem nagyon aludtam.
- Megállj, te rohadt kurva, kiszaggatom a beleidet…Állj meg, te rongy…
Különösen nem ütköztem már meg a falu ily mély érzelmi megnyilvánulásain.
Akkoriban éjszakánként Kaffkát olvastam és pihentetőül Dosztojevszkijt.
Ilyenkor mindig nyugodtan lapoztam egyet tovább, tudtam, a könyvek sorainak méltó illusztrációjában éltem.
Általában valamiféle tompa ütéshanggal fejeződtek be az utca mondatai, volt még egy kis jajveszékelés, csend, aztán jött is hamar a reggel.
Tévém nem volt, szerettem az éjszakai rádiójátékokat.
Sokszor kevertem is magamban az élményt.
Nem is tudtam, a rádióból, vagy az ablakon túlról jött a hang?
De akkor éjjel már becsuktam a könyvet, a rádió sem szólt, amikor hallottam, megint elkezdődött az éjszakai színjáték. Csak a hangok voltak ismerősek.
Na, jó.
Általában is ismerősek voltak, játszottam is a nevekkel éjszakánként, ki ver kicsodát?
Most éppen mi történik?
Kinek folyik a vére, kinek véres az ökle?
Ki van a földön, ki rugdossa éppen?
Másnaponként pedig kíváncsian kerestem a nyomokat, ha találkoztam valamelyik éjszakai szereplővel, de isten se tudja, hogy csinálták, nyomok se voltak és tudtam a falu rendőre is nyugodtan aludt mindig.
Mondom, túlságosan is ismerősek voltak a hangok.
Csak nem?
Csak nem Kicsor elvtárs, a Vörös Zászló Érdemrenddel és Kongresszusi Vándorzászlóval kitüntetett Kossuth Lajos Termelőszövetkezet és egyben a falu párttitkára veri éppen a feleségét?
Ahhoz lusta voltam, hogy kimenjek az udvarra, mert csak onnan láthattam, mi történt a Fő téren.
Márpedig a hangok onnan jöttek.
Igaz, körkörösen, mert Kicsor elvtárs felesége bizonyára körbe szaladgálta a szovjet hősi emlékművet.
- Megállj te rothadék…
Így ment ez legalább fél órát, csodálkoztam, hogy egyikük se adta fel.
Legalább a párttitkár kifáradhatott volna, hiszen ő nem volt edzésben, a Volga cipelte még a budi ajtajáig is.
A felesége kondíciója érthető volt.
Ő volt a falu védőnője és egyben Doktor Pista asszisztense, járta a falut eleget.
Aztán, ahogy raktam volna össze a hangokból a történéseket, egy dörrenést hallottam. Nem sokkal előbb szereltem le a Magyar Néphadseregből, friss volt az élmény, tudtam, milyen hangja van egy pisztolynak. Ekkor már felültem az ágyban.
Csend volt.
Nagyon nagy csend.
Tehát valaki lelőtt valakit.
Aztán zörgés az ablakomon.
Nem is zörgésnek, inkább olyan halk, szerelmetes kopogtatásnak tűnt, de hamar elszállt az illúzióm, amikor a sötétítő függönyt félre rántva, megláttam Margitot, a párttitkár elvtárs feleségét az ablak tetejéig érő gazból kinézve.
Egy földig érő, fehér hálóing volt rajta.
- Engedjen be… Hallja? Engedjen már be…
Ő belátott, én kiláttam, azt se tudtam, hol van az őt kergető párttitkár, kinyissam e az ablakot, hogy hírbe keveredjek, vagy az ajtót, hogy így is, úgy is hírbe keveredjek?
Mármint, hogy beengedve, holnaptól már azt terjesszék, hogy szeretőm lenne a nagyanyám korú védőnő?
Lehet, nekem már akkor üldözési mániám volt?
Mit tehettem?
Mondtam, hogy azonnal, mondtam, hogy sietek.
Kikulcsoltam az ajtót, már ott is volt, berohant, át az előszobán, be a szobába.
Ott állt a háromkarú csillár alatt.
Állt és zokogott.
Nem ült le, nem guggolt, nem görnyedt meg.
Csak állt szálfa egyenesen, bugyborékolva a hangokat, kért, húzzam el a függönyt, mert az az állat, ha meglát mindkettőnkbe golyót ereszt.
Gyorsan behúztam és odatoltam mellé egy széket.
Igaz, több nem is volt a szobában.
Csak akkor vettem észre a karfán a farmeromat és jutott eszembe, bizony én gatyában nyitottam neki ajtót és gatyában kínáltam hellyel, hálószobámban, a falu hálóinges védőnőjét.
Aki persze nem utolsó sorban Kicsor elvtársnak, a párttitkárnak a felesége volt.
Nem hosszú elmesélnem, mi is történt.
Kértem, menjen ki a fürdőszobába, addig, gondoltam, felkapok magamra valamit.
Nagy választék nem volt, csak a farmeromat szerettem volna magamon tudni.
Így is történt.
Aztán, elővettem egy melegítőt, mondtam, vegye fel, feküdjön le, én majd alszom a konyhában.
Szabadkozott, nem akar ő zavarni, aztán még valami olyat mondott, ne nyissam ki az ajtót, ha rugdossa is a vadállat férje.
Megígértem és mondtam, jó éjszakát.
Én hamar elaludtam a gumimatracon.
Nagyon mélyen, mert lassan dél volt már, amikor felébredtem.
Az udvar felé az ajtó nyitva volt, csak a vaskapu volt becsapva.
A melegítőm fel volt akasztva az előszobában a fogasra.
A szobában el volt simítva a paplan, mintha álmodtam volna az egészet.
Zavartan indultam a Tanácsház felé, kicsit arrébb a plébános beszélgetett valakivel, közben szólt a déli harang, nem értettem, nincs ilyenkor semmi dolga a falu papjának?
Aztán rám köszönt valaki, én is vissza.
Elkezdődött a nap.
Délután, vagy este bizonyára találkoztam Kicsor elvtárssal és szokásához híven, bizonyára érdeklődött a kultúrház programjai felől.
Tudtam, nem álmodtam, ami éjszaka történt, de mégis minden rendben volt.
A szovjet hősi emlékmű körül egyenesen ágaskodtak a tulipánok az ég felé, egy se volt kitaposva.
Nem történt semmi.
Sanyi rendes ember volt. Éva, a buszvezető lánya is.
Úgy láttam, szeretik egymást, mert hónapok óta, nagyon össze voltak nőve, ha az Ifjúsági Klubban félárbocra eresztettük a világítást.
Még zrikáltam is Sanyit, ha klubvezetőségi ülésünk volt, mikor lesz már egy jó, amolyan igazi ereszd el a hajam – féle paraszt lagzi?
Csak mosolygott, nem válaszolt, mindig másról beszélt.
Egyszer Évát is kérdeztem, de ő gyorsan csak annyit mondott, még csak az kellene.
Sanyi a szegénysoron lakott, az anyja öreg volt, fogatlan és mindig huncutul nevetett. Ismertem, mert alkalmi bérért, őt szoktam megkérni, ha egy nagyrendezvény után pörölt velem a takarítónőm, egyedül nem csinálja, itt hagyja az egészet.
Akkor mit tehettem volna? Elindultam a falu széle felé, le a sikátoron, nézve a rám bámuló arcokat, az elején nem is értették, mit keres e tájon a Kultúr igazgató?
Aztán Sanyi anyja mindenkinek elújságolta, bizony szükség van két keze munkájára a Kultúrházban. Később, amikor bandukoltam szegényes kalyibájuk felé, volt már, aki vissza is köszönt, de jobbára, csak biccentettek.
Éva szülei jómódúak voltak, apja, igaz, már csak a Volánnál volt távolsági busz vezető, de előtte évtizedeken át kamion sofőrként gyűrte maga alá a kilométereket. Házat vettek a müncheni orkán kabátokból, bútort az észak olasz kávéból és egy Zsigulit a bécsi nylon harisnyákból.
Nem értékmérő ma senkinek, ha lát egy fiút s egy lányt, a kettőt-egymást ölelve.
De ki veszi észre, ha annyival több részükről egymás ölelése, amennyi a hiteltelen helyben topogás s a csúcsok megdöntési kísérletének különbsége egy hihetetlenül nagy szerelmi kirándulásban?
Kevés embernek adatik meg ezt adni és kapni, egyaránt.
Nekem megadatott adni és kapni is.
De mindehhez Sanyi és Éva ajándéka meghatározó volt.
Ki hinné el, ha elmesélném részletesen, azért lettem elvált ember, már, ami a házasság intézményét illeti, mert egyszer – sok – sok évvel később - késő éjjel mentem haza a munkából s megláttam a város utcájának, ostornyeles lámpájának fénykévéjében egy fiút s egy lányt oly csókolózásban, oly hihetetlenül igaz szerelmi kirándulásban, amiről ott és akkor határozottan éreztem, nekem már soha nem adatik meg.
De ne rólam essen szó.
A történet folytatása csak annyi, hogy haza mentem, a konyhában fehér terítő alatt várt a meleg vacsora s én mégis a szobába mentem, égett a kislámpa.
Feleségemnek csak annyit mondtam, váljunk el.
Nem mondtam, nem kellett mondanom, abban a házasságban már elfogytak a szerelmi kirándulások lehetséges hegycsúcsai.
Már nem voltak utak, amelynek szélén, valamely éjjel égtek még az ostornyeles lámpák.
Jóval később nem vettem volna észre azt az ölelkező lányt, s fiút, ha Sanyi és Éva közösnek induló életében, valamikor, jóval előtte, nem vettem volna részt.
Késő este még bent voltam a Kultúrház irodájában, amikor a halkan, félig kinyitott ajtóban megjelent Sanyi és megkérdezte,
- Zavarhatunk egy kicsit?
Elment a fülem mellett a többes szám, mondtam, gyere be…
- Mind a ketten jöttünk…
- Éva is itt van?
- Persze…
Hajnalig beszélgettünk, közben, mikor az egyiknek, mikor a másiknak hullott a könnye. Egymást váltották, a hát, akkor, nem.
Ami után következett, a hát, akkor igen.
Nehezen értettem meg, vagy inkább nem is akartam megérteni, mit is várnak tőlem.
Hogy nagyon szeretik egymást, hogy egymás nélkül nem tudnak élni, meg, hogy inkább együtt halnak meg, ha nem lehetnek örökre egymáséi.
Szegények, mennyi apró kis titkot s óriási közhelyet felsoroltak, csak, hogy meggyőzzenek.
De hogyan s mit kellett volna mondanom nekik?
Mit értettek volna vajon az Igazságból?
Megértetették volna, ha több napon át is próbálom beléjük sulykolni, itt, ebben a faluban, soha nem jön el az az idő, amikor Sanyi fogatlan, de mindig huncutul mosolygó édesanyja ott állhat, egy olyan esküvői menet második sorában, ahol mellette Éva apjának orkánkabátból, nylonharisnyából s szemes kávéból felépült hatalmassága vezetné lányát az oltár felé, egyenesen Sanyi kezeihez.
Nem mondtam, mert inkább szemen köptem volna magam.
- Holnap gyertek vissza, úgy hat felé…
Ennyiben maradtunk.
Sanyi, ahogy ide felé, úgy elmenőben is, halkan, csak félig csukta be az ajtót.
Még soha nem voltam a Körzeti Rendőrmegbízott irodájában.
Nem szeretett érkezésem óta.
Az évek alatt pedig csak rosszabbodott a helyzet. Már nem csak nem szeretett, inkább helyesebb a kifejezés, bizony engem gyűlölt ez az ember.
Hellyel kínált.
Fehérre meszelt falak, ócska szék az ócska íróasztal előtt.
A főtörzs mögött egy nagy, zöld páncélszekrény.
Valami címer is volt a falon, az ablakkal szembeni egész falfelületet a falu részletes térképe foglalta el.
Piros, zöld, kék sárga karikák voltak itt – ott rajta.
Lopva megnéztem, ahol én laktam, szóval a Fő tér teljesen pirosra volt satírozva…
- Miben segíthetek?
- Csak annyiban hogy beszéltem a járással…
Erre a bevezetőre kiegyenesedett a székén, letette golyóstollát, amivel jegyzetelni akart egy nagy alakú, kockás spirálfüzetbe.
Tudtam, a jól elhelyezett hatásszünet felcseréli majd a szerepeinket.
Megkértem, vegyen fel jegyzőkönyvet az általam mondandókról.
Nagy nehezen felállt, kinyitotta a páncélszekrényt, kiemelt egy kék színű, tetején megrepedt Optima írógépet s befűzött három papírt, közé az indigóval.
S készültségbe helyezte mindkét mutató ujját.
Minden esetre érezte, idő közben rájött, itt ő az úr, az ő kezében kell, hogy legyen az irányítás…
- Mondhatja…
- Már ne haragudjon, közel se akarnék bele szólni, mit ír fel s mit nem, de gondolom, komoly indok kell, ha a falu egyik vezetője, akit persze a Járás helyezett ide, azért fordul magához, hogy rendőri segítséget kérjen…
- Rendőri segítséget? Szóval hatósági védelmet?
- Igen…
- És melyik vezető elvtársról van szó?
- Rólam…
Nincs az a fényképezőgép, ami a rendőr arcán ezt a pillanatot megörökíthette volna.
A szeme alatti táskákban ott élt a kishitűségből és féltékenységből táplálkozó gyűlölete. Halántékától, egészen a jól megtermett tokájáig, ott legelt az elmúlt évek minden találkozása.
Az alkalmak, amikor akár az égig is feszítette magát, tekintélyt parancsoló arcot mellékelve, s akarta, de mégse tudta elleplezni bicskanyitogató utálatát.
Mert ez a kultúr igazgató, bár köszönt, de a szája sarkába akár a jó anyja gyűrte tévedésből a szülés perceiben a gúnyt, akár nem, szívesen elgereblyézte volna a gumibotjával, amúgy, igazi simára.
De, hát nem tehette, ez a nyikhaj is a falu egyik vezetője volt.
S most azért kopogtat nála, azért ül pofátlan hanyagsággal, a tisztelet apró szikrája nélkül íróasztala előtt, a rendőrség tulajdonát képező széken, hogy magának kérjen hatósági védelmet.
Én pedig? Szépen soroltam, lassan, hogy esetleg fel tudja jegyezni, miért, ki ellen, mettől – meddig kérek egyenruhás védelmet?
Felvette a jegyzőkönyvet.
Odatolta elém, mondta, olvassam el és írjam alá, majd hozzá tette, most már teljes mértékben érti az aggodalmamat, bizony nem lehet tudni.
Meg aztán egyedül egyébként se birkózna meg a feladattal, többen kellenek ide.
Úgyis jelentenie kell felfelé a dolgot.
Majd beírja javaslatát a jegyzőkönyv kísérő levelébe, hogy a járási parancsnok vezényeljen a fent forgó s állampolgár által jelzett eseményre, kellő számú erősítést.
Nem vártam meg az estét.
Sanyihoz lementem a szegénysorra, hosszan beszélgetünk, később az anyja is csatlakozott.
Elment több helyen is megkérdezni, igaz-e, amit Éva apja híresztel? Oda is hívta őket, hát ők mondják el nekem, hogy igaz.
Többen is hallották, tényleg igaz volt.
Ha az egyetlen lánya, ahhoz a retkeshez merne feleségül menni, akkor nem éli túl.
Még az igen előtt átküldi a másvilágra. A mindig a háza előtt parkoló autóbusszal bele hajt az esküvői menetbe, még azok is dögöljenek meg, akik részt vesznek azon a gyalázaton.
Éva apját sokan jól ismerték, mondták, ha egyszer ezt híreszteli, akkor meg is teszi.
Aztán, alig három héttel később, azon a szombati napon sokan beteget jelentettek, azok közül, akiknek aznap dolgozni kellett volna menniük.
Mert az a szombat talán vízválasztó lesz, sokan így gondolták.
A szegénysorról már kora reggel zene szólt, hallotta mindenki a heje – huját még a faló Fő terén is. Bizonyára felhallatszott Éváék házához is, de senki nem tudott semmit.
A két utcai ablakon be volt húzva a sötétítő függöny, a busz ott állt a ház előtt.
Én pár órát el voltam még a Kultúrházban, aztán haza mentem, felvettem egy világos inget, egyetlen szövetnadrágom volt, felhúztam, és még a cipőfűzőm bekötéséig se jutottam el, amikor csöngettek.
A körzeti rendőrmegbízott volt.
- Na, hogy érzi magát?
- Én jól? És maguk?
- Mi csak a kötelességünket teljesítjük.
Körülbelül ilyen szintű volt beszélgetésünk.
A tartalmat az adta volna, ha megissza a rendhagyó módon, részemről felkínált pálinkát, de közölte, ő soha nem iszik szolgálatban.
A bejárat előtt, az udvaron beszélgettünk, nem szakadhatott hát le a mennyezet.
Ahányszor én láttam fél, vagy egész részegen őt az elmúlt évek alatt, ha csak forintban számoltam volna, bizonyára öltönyöm is lett volna az esküvőre.
Aztán lebandukoltam végig a sikátoron, le a szegény sor felé. Előttem két rendőr, mögöttem is annyi.
A kevés alkalmak egyike volt, amikor a szegény sor béliek nem bújtak el a rendőrök elől… Sőt… Ott álltak büszkén a hiányos kerítéseik mögött.
Sanyiék rozoga viskója előtt és az udvaron is ember, ember hátán volt.
Ettek, ittak.
Kínálták a rendőröket is, de ők szolgálati okokra hivatkozva elzárkóztak a falatoktól.
Aztán elindult a menet.
Sanyinak és Évának miért járt volna rendőri védelem?
Az egyikőjük egy csóró, nagypofájú suttyó volt, a lány pedig édesapja akaratának ellenszegülő kis kurva, akit inkább még időben, ha kell többször is, jól meg kellett volna pofozni.
Ezt olvashattam volna le a körzeti megbízott rendőr főtörzs arcáról, ha érdekelt volna.
Különben se nézhettem volna őt kitartóan, mert rohangált össze – vissza.
Egyszer a menet elejére loholt, rendben van e minden, máskor pedig már hátulról hallottam, hogy erélyesen felszólít mindenkit a tőrvény nevében, hogy ne zavarják a rendőri intézkedést, álljanak hátrébb.
Sanyi és Éva nem is kapott rendőri védelmet, de mivel a falu egyik vezetője, jómagam életveszélyes fenyegetésnek volt kitéve azáltal, hogy Sándor és Éva esküvői tanújaként a menetben haladtam, abban a menetben, amely elgázolását a menyasszony apja előre bejelentette, így minden törvényes volt.
Csak nem érheti inzultus a falu egyik vezetőjét?
Így hát, ahány kereszteződés volt, mindenütt állt egy rendőr, a Fő téren körkörösen többen is.
Elöl a zenészek haladtak, Éva, Sanyi, az anyja és jómagam, csak a menet közepe táján. Azt mondta a járástól kijött több csillagos rendőr, ennek így kell lennie.
Bár Sanyi egyik unokabátyja megemlítette, nem így diktálja a szokás, de a főrendőr azt válaszolta, mindennek úgy kell történnie, ahogy ő mondja.
Éva rokonságából senkit nem láttam a menetben.
Pedig szép menyasszony volt.
Igaz, a menetben sem voltak olyan sokan, ahogy szokott a lagzik alkalmával.
Bennfentes voltam, már, ami a lagzikat illeti, hiszen sokan a Kultúrház nagytermét bérelték e jeles alkalmakra.
Felérve a szegény sorról, az újabb téglaházak magas vaskerítései előtt, igaz, ácsorogtak elegen a járdán, de inkább a becsukott ablakok mögött láttam arcokat.
Lehet, várták, történni fog valami, vagy egyszerűen csak a tény jelentett számukra csodát, hogy húsznál több rendőr kísér egy esküvői menetet.
A Községi Tanács előtt a VB titkár várta a menetet.
Oda is értünk időre.
Mert semmi nem történt.
Legalábbis, ami Éva apjának ígéretét illette volna.
A két sötétítő függöny ugyanúgy be volt húzva ablakukon, a busz is ugyanúgy ott állt házuk előtt.
A vébé titkár akkor mindnyájunkkal kezet fogott, bent a teremben elmondta a szokásos köszöntőjét.
Egy szót se tett hozzá, el se vett belőle, amit szokott mondani.
Ismertem már szinte minden szavát, hiszen az esküvőkön én szoktam verset mondani. Ki is álltam Sanyi és Éva elé, elmondtam két verset.
Aztán oda mentem hozzájuk, arcon csókoltam mindkettőjüket.
Ott álltam velük szemben, aztán csak annyit mondtam, köszönöm.
Meg voltak hatódva, talán egy kicsit félve, de mégis ünnepelve élték át a perceket, mégse értették, legfőképpen Sanyi arcán láttam a kérdőjelet, miért mondom nekik, hogy köszönöm.
- Mi köszönjük…
Ezt már Éva mondta.
Talán hozzá is tett még valamit, de azt már nem hallottam.
Átkászálódtam a gratulálók hadán, többen meg akarták szorítani az én kezemet is.
Egy ismeretlen férfi, keményen magához is rántott, jól megszorított, dörmögött valamit a fülembe, alig kaptam levegőt, de már nem figyeltem a hangokra, arcokra.
Mentem lefelé a Tanácsháza lépcsőjén.
Aztán egy pillanatra megálltam a Fő téri szovjet hősi emlékmű, a Községi Tanács épülete és a szolgálati lakásom által bezárt háromszög közepén, valahol a nyomós kút mellett.
A farzsebemet tapogattam meg.
Benne volt az értesítés, hogy a Megye elfogadta áthelyezési kérelmemet… Holnap költözöm.
Bár kértem Harangi Józsit, ugyan segítsen már felpakolni, de mondta sajnálja, nem ér rá, valami dolga akad másnap reggel.
Zolibára pedig nem számíthattam.
Őt a Csepeljével csak szállításra adta kölcsön a TSZ.
Másnap reggel irányba állt a koszos teherautó a kerti kapu előtt.
A motorház elejétől, ha meghúztam volna egy képzeletbeli egyenest, bizonyára átmutatott volna a sorompón túl, a síneken.
Lehet, a TSZ elnök utasítást adott, hogy előző éjszaka szereljék ki a teherautóból a hátramenetet, cókmókommal együtt nehogy visszaforduljak félútról?
Indulásom reggelén az előző napi vőlegény, az ifjú férj, Nagy Sanyi volt a harmadik, aki ott ásta, nem messze tőlem a gödröt a májusfának.
Nem köszönt, nem biccentett, rám se nézett.
Arra, a semmi felé állt a feje, ahová Harangi Józsié is..
Messze volt már a tegnap.
Hát… Ő se ment nászútra.
Még gondoltam rá és a többiekre egy keveset.
Hátul a ponyvás platón ide – oda repkedett a kevés holmim, közben Sanyiékra gondoltam, fogatlan anyjára, a síneken széttrancsírozott takarítónőmre, talán a többiekre is akartam, de elnyomott az álom.
Elhagytuk a göröngyöst, akkor már az országúton jártunk.
Nem, nem arról van szó, hogy elfelejtettem volna, éltem egyszer ezen a településen is, de sok – sok év eltelt azóta, hogy kirázta lelkem, elmenőben a teherautó.
De értetlen arcot vágtam, amikor munkahelyemen idegen feladó nevével magánlevél hevert, ismerős település nevével az íróasztalomon.
Eléggé kaparászottak voltak a sorok.
Hogy biztos, nem emlékszik már rám, meg, hogy ne haragudjak a zavarásért.
Csak arról akar tudatni, hogy a valamikori tanácselnököt, eljövetelem után három évvel elvitte a rendőrség.
Egy reggel a Fő utca lakói, benzines fűrészek irdatlan zajára ébredtek. Fél óra se kellett hozzá, az összes, szinte égig érő fa, ott hevert szanaszét.
Árokban, keresztben a járdán, a kocsi úton.
Mindet kivágatta.
Pucér lett a Fő utca, mint a kopaszra borotvált javasasszony.
A szomszéd falu bútor kátéeszének adta el az összes fát, meg is találták a rendőrök a pénzt egy lekváros mázasban.
A pénzt, az összest, amit kapott érte.
Esküvőre kellett volna.
Fia esküvőjére.
Ezt mindet ott olvastam a levélben.
Aztán a másik oldalon, hogy tizenegy évet kapott, kedvezménnyel szabadult, visszatért a faluba.
Nyitott egy presszó félét, nem messze a templomtól.
Ott szokott ülni a pult mögött, bámulgatott át az ablakon, mindig csak a Polgármesteri Hivatal irányába.
Nem nagyon szólt senkihez.
S bár olcsón adta a snapszot, sokan azért nem jártak be, mert, hogy jön az ki, hogy egy kocsmárost elnök úrnak kell szólítani?
Mert azt az egyet elvárta mindenkitől.
Hát, hogy jön az ki?
Aztán ott volt az alján oka is, hogy miért született a levél.
Egy héttel előtte volt a temetése.
A valamikori tanácselnök felesége kérdezte a levél íróját, ugyan hol élhet a Kultúr Pista, mert hát annyit emlegette László a férje, amíg élt.
Meg kellene őt hívni a temetésre.
Illemből nem érkezett meg soha a gyászkeretes értesítés.
Nem volt ismerős az aláírás, csak az a pár mondat, az a pár mondat nem hagy nyugodni a végén.
Valahogy így szólt.
 
" Ha erre jár, nézzen be hozzánk.
Megnőtt a fiunk is, meg aztán megismeri házunkat.
Ha hétvégén jön, busz áll a kerítés előtt. "

dátum: