Én éltem ott. Három ház, retkes szegénység, bolhák hadával vetekedett létszámban a sok lakó. Cigányok, nem cigányok, többség már sok év börtön után a kisebbség még börtön előtt.
Kés volt cipőnkbe dugva,
pénzünket nylonzacskóba csomagolva zokninkban tartottuk.
Kés volt cipőnkbe dugva,
pénzünket nylonzacskóba csomagolva zokninkban tartottuk.
A mindig sötét lépcsőfordulókban óvatosan haladtunk, ki nem mondott versenyben éltünk,
ki ad, ki kap előbb,
én, vagy a másik?
ki ad, ki kap előbb,
én, vagy a másik?
Nem mondom, ma már, hogy az volt a csimborasszója életemnek, de tagadhatatlanul része volt.
Ahogy évtizedekkel később, napi programunk,
hogy kora esténként elmentünk önkéntes rendőröket verni.
Miért is mondom el?
Mert tisztába akarom magam körül tenni azt a magam mögött hagyott világot,
amelyről soha nem hittem, hogy rózsaszín, emeletes torta emlékét elevenítené fel bennem.
És ma már értem, látom, a Dzsumbujban is lehetett élni, megélni.
El nem ítélem akkori egyikünket sem,
de nem sírom, nem kívánom vissza.
És mindez miért jutott az eszembe?
Mert olvasom valahol, nem is oly nagy baj, nem is egyedi,
hogy Délegyházán nem lesz a település weblapján fórum rovat,
hiszen a környező településeknek is csak kisebb hányadán biztosítja az ottani hatalom,
hogy a helyi polgárok ki merjék mondani véleményüket.
Élni lehet ott is, mindenütt.
Dzsumbujban, szájakat leragasztva, bolhák és tetvek között is.
Retkesen és tisztán, némán és hajbókolva is
Tetves lélekkel .
Tetves lélekkel .
Csak nem a természet rendje szerint való.
Ahogy az sem felmentés egy fasizmus melegágyát locsolgató világban,
hogy elmondja bárki,
Fehér Oroszországban Lukasenkó még annyit sem enged meg,
amennyiben dőzsölhet Délegyháza.
És különben is.
Szabadság van.
Mindenki azt gondol - gondolhat, amit akar.
Tényleg.
Még azt gondolhatunk.
A hatalom nem tud bojkottot hirdetni a szabad gondolatok ellen.
