Sok - sok évvel ezelőtt Norvégiában egy televíziós műsoromon dolgoztam.
Vendéglátóim kivittek az óceánhoz, mondták horgásszak. Nem volt botom, náluk sem volt. Szóvá tettem, de mondták, semmi baj. Valami apró kis, általam nem ismert darabkát rátettek a horogra, a kezükben levő zsinort bedobták a vízbe, és szinte percenként húzták ki a halakat. Mondtam is, na, meglesz a halászlére való. De nem. Az egyik norvég, darabonként, fogva a halakat, fejüket a sziklához csapkodta, aztán a döglött állatokat egyenként, akkuráns mozdulatokkal visszadobta a vízbe. Szörnyülködtem. -Miért? - kérdeztem. Hogy a többi halnak, könnyebb legyen.
Ma sem értem.
És lehet, mondják is, mindenről kezd Délegyháza az eszembe jutni, tényleg korcsosulnak a dolgok. Naponta halásznak valami jót, valami hasznosat és első mozdulatuk, sziklához verni, elpusztítani, csak azért, hogy mondhassák, ma is halásztunk egyet.
