POLCZ ALAIN ÉS A HOSPICE

POLCZ ALAIN ÉS A HOSPICE

MEGFŐZTE,

MÁSOK KANALAZNAK

 - Nem félek a haláltól…

Már mindent elkészítettem, hogy miben temessenek.

És csak azt kérem, vidámak legyenek a temetésemen.

Már elő van készítve

 a jó szilvapálinka,a szekszárdi vörös bor.

Tréger Gábor hozza a pogácsát.

Falatozzanak

s

mosolyogjanak majd a temetésemen - mondja.

Polcz Alain a halálra készül.

84 éves.

Tizenöt évvel ezelőtt alapította meg Magyarországon a Hospice-t, amely a thanatológiára, a haláltudományra épül.

A hospice-filozófia lényege, hogy a halál az élet természetes része. A halál idejét sem siettetni, sem elhúzni nem szabad.

Ellenben szükséges visszaadni a halál méltóságát, és biztosítani az élet utolsó szakaszában a teljes életet - testi, lelki - szellemi aktivitást.

A halálról nyíltan kell beszélni, beteggel, hozzátartozóval egyaránt.

Ha pedig közeledik a biztos halál, akkor joga van a betegnek vagy a hozzátartozójának eldönteni, tovább húzzák-e a szenvedést vagy sem.

Ötvenhárom évet élt együtt férjével, Mészöly Miklós íróval.

Húsz éves koráig, az Erdélyben töltött gyermek – és ifjú kor.

Aztán a háború pokla, egy szerencsétlen házasság – ahogy mondja – egy igazából is a földbe taposó férjjel, aki már a nászúton megcsalja.

Betegen, életveszélyben tér haza a frontról, későbbi férje, Mészöly Miklós menti meg s ad értelmet életének.

Kérdeztem, vonzódása a Hospice felé akkor kezdődött el, amikor egy három éves, halálos beteg, rákos kisfiút kivett a kórházból?

- Nem – válaszolta –, számomra a borzalom volt az indulás, a háború borzalma.

Én abban az időben határoztam el, hogy megörökítem hangban is az utókornak Polcz Alaint, aki a világon, egyedülálló módon szerzett becsületet a méltó és tisztességes halálnak.

Akinek nevéhez a Hospice fűződött.

Polcz Alain a vele készült interjúban 49 percen át vall életéről, beavat a hétköznapokba, amelyet Mészöly Miklóssal töltött s beavat abba a hat órába is, amikor pörölt az orvosokkal, hogy most már kapcsolják le a gépet férjéről.

Tizenhat könyvet jelentetett meg, a halál felé közeledő író, napló formában a közeledés állomásait írja meg.

És a műsor elkészült.

– Nem félek a haláltól… Már mindent elkészítettem, hogy miben temessenek. És csak azt kérem, vidámak legyenek a temetésemen. Már elő van készítve a jó szilvapálinka, a szekszárdi vörös bor. Tréger Gábor hozza a pogácsát. Falatozzanak s mosolyogjanak majd a temetésemen - mondja.

Ahogy szokták mondani, nem volt könnyű becserkészni.

Súlyosan összevesztem segítő társával, Tréger Gáborral…

Mindenképpen le akart rázni.

Aztán még többször is vitatkozunk, míg odáig eljutott, hogy egyáltalán közölje Polcz Alainnel, hogy rádiós portrét szeretnék róla készíteni.

És Polcz Alain sem sietett a válasszal.

És amíg húzódott az idő, én minden könyvét megszereztem, minden könyvét kiolvastam és minden könyvét kijegyzeteltem.

Mind a tizenhatot.

És közben a sors fintorára gondolok.

A sors csapdájára…

Egyik nap megkapja Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét és másnap már pöröl az orvosokkal, vegyék le férjét a gépről, vége…

Mondja, sokat foglalkozott a haldoklókkal, ilyenkor mindig kizárta magánéletét…

- Átélem, mondják is, hogy egy olyan ember halt meg, - mondja férjéről - aki elismert volt, aki megalkudni nem tudott… Így igaz.

És az is, hogy pszichológusként ötvenéves munka áll mögötte.

- Belém sulykolódott az objektivitás. Amikor Miklós már szinte nem élt, mondtam az orvosoknak, hagyják abba. Értetlenül néztek. A feleség mond ilyet?

És vallja, még a háborús halál is őszintébb a kórházi elkülönítésnél, a hamis mosolynál, a kórházi halálnál, ahol úgy osonnak ki a holttesttel a kórteremből, mintha szégyellnék.

Nehéz és nagyon is könnyű Polcz Alaint érteni, megérteni.

A születés ünnep, a halál pedig cinkos és gyáva némaság.

A hozzátartozó rájön, jobb, ha a témáról nem beszél, mert különben elkerülik őt az emberek. A legjobb, amit tehet, ha magányába zárkózik, elvonul, mint egy kivert kutya.

Vagy amit sokan tesznek, próbálnak felejteni, vagy belemenni az újba.

Véget ér egy kapcsolat? Rohanás valaki más karjaiba.

Szüleink elvesztését ki sem tudjuk mondani.

Mondja, hogy az újszülöttet rögtön az anyja hasára teszik, hogy a születés traumája után újra biztonságban érezhesse magát, hallja a szívhangot.

Ezzel szemben a halott embert minél hamarabb eltüntetik, hideg kamrába zárják, szinte rögtön a halál bekövetkezte után.

Az apa és az anya szerepet megtanítják, de ki segít abban, hogy egy megváltozott, kiürült életre hogyan kell átállni?

Aztán végre megjelentem lakásán, szembe ült velem egy fotelbe, de kértem egy kis helyet, mert kettőnk közé a szőnyegre elhelyeztem dossziéimat…

Szépen, átláthatóan egymás mellé.

Témánként, ahogy felépítettem magamban az interjút.

Csak egyet emelt fel.

Találomra.

Véletlenül a férjével kapcsolatos életpályát elemeztem a papírokon.

Hogy a soha meg nem alkuvó Mészöly Miklós 1948-ban házasságot köt Polcz Alaine pszichológussal. De előtte 1944-ben a katonaságtól megszökik. Elítélik katonaszökevényként, de az orosz-bolgár fogságból is megszökik.1947-48-ban újságszerkesztő Szekszárdon, majd újra szökés a letartóztatás elől. Talán békés évek következnek, hiszen 1951-től az Állami Bábszínház dramaturgja, de 1953-ban politikai okokból eltávolítják. 1956-ban részt vesz az Írószövetség forradalmi követeléseit rögzítő Nyilatkozat elkészítésében. 1957-ben Albert Camus anyagi támogatást nyújt néhány politikailag veszélyeztetett magyar írónak, Mészöly is szerepel a Párizsból küldött listán. 1957-1958-ban politikailag zaklatják, egy kis faluba menekül. 1963-ban Az ablakmosó című drámájának megjelentetése miatt leváltják a Jelenkor című folyóirat szerkesztőjét. 1964-ben két előadás után betiltják a darabot, őt pedig évekig korlátozzák, szilenciumokkal büntetik. 1968-tól részt vesz a kelet-európai polgárjogi mozgalmakban, a Chartában… 1977-ben Film című regényének megjelenése után súlyos ideológiai bírálatban részesítik. A nyolcvanas években folyamatosan részt vesz ellenzéki tanácskozásokon, többnyire azok egyik szellemi vezetőjeként.

Bele olvasott, megjegyezte, maga többet tud rólam, mint én magamról…

Semmi teatralitás nem volt szándékomban, amikor kikészítettem, oda a szőnyegre a háttéranyagokat, az sem volt egyedi, hogy hónapokat töltöttem azzal, hogy leendő beszélgető partneremből felkészüljek.

Mégis, ott és akkor vettem észre, elfogad partnerének ahhoz, hogy mindent elmondjon magáról.

Aztán megkértem, kezdjük azzal, hogy kötetlenül önmagáról kezdjen beszélni.

- Nem is tudom, hogy hozzá tegyem e, hogy doktor a nevemhez? Hogy doktor Polcz Alain vagyok… Már régen elfelejtettem, hogy doktori címem van, nem is fontos. A Hospice-t alapítottam Magyarországon. Úgy történt, hogy egy ősz hajú hölgy jött velem szembe ismeretlenül az utcán. Szilágyi Sándorné, Saci 15 évvel ezelőtt. Én akkor már nyugdíjas voltam. Azt mondta, Alain gyere, csináljunk Hospice-t. És hozzá kezdtünk. Ma már örvendünk, hogy valami megkezdődött tizenöt évvel ezelőtt. Azóta több pariatív részleg van, több ezer embert képeztünk ki. A társadalom tudatnak a formálása a halál körül, a halál fogadása, ez mind benne volt a munkában. Nem egyszerűen az enyémben, hanem, hogy emberek mellém állnak és viszik tovább. Én hiszek a Hospice társadalomban. Úgy közvetítünk egy igazán jó problémát, gondolatot, eszmét, hogy azt őszintén csináljuk. Egyszerűen nincs mögötte hátsó gondolat, hanem az, hogy gyertek, csináljuk. És akkor csinálják, és abból kibontakozik az érték, a jó. Ez azt jelenti, hogy az emberek sok mindenre képesek, csak tudni kell megszólítani őket. És ez az, amit mi képviselünk tiszta szívvel, minden erőnkkel ott áll a név, hogy Hospice. Elfogadják és viszik tovább.

De mi mindennel kellett szembesülnie Polcz Alainnek ahhoz, hogy maga is szembesülni tudjon a halál fogalmával?

Tudta, tanulta, hogy az állatok bizonyos része a nyomorék, beteg, elöregedett társait nem védi, hanem magára hagyja.

A vadabbak pedig? Széttépi, megöli őket.

Tanulta a spártaiakról, hogy a rosszul fejlett csecsemőket ledobták a Taigetosz hegyéről.

Hogy a rómaiak kitették az Avertini dombok közé, és hagyták éhen pusztulni a fölösleges csecsemőket.

Az alánok, a nártok, az osztékok az öregkort igyekeztek elkerülni. A "jó halál" a harcban elesés volt. Az öregedést lenézve, értéktelennek találva, önként mentek a halálba.

Vagy, amit a görög és latin szerzők több népnél is feljegyeztek, az nem volt más, mint hogy a hatvan - hetven éveseket csoportosan, ünnepélyes rítus keretében bürökkel megmérgezték, vagy egyszerűen bottal verték szét a fejüket.

Szardinia szigetén pedig?

Az öregekhez ma sem hívnak orvost, ha betegek, vagy csak formálisan, akkor, amikor agonizálnak már.

Polcz Alaine, az írónő a háború utolsó évében 20 éves erdélyi fiatalasszony.

Férje ridegen, közönyösen bánik vele, sokszor igazságtalanul gúnyolja. De az asszony szereti, és mindennap újra, meghatóan reménykedve próbálja visszaszerezni férje szerelmét. A front hullámzásában elszakadnak egymástól. Az asszony sebesülteket ápol, éhezik, a szerzett betegségekből évek múlva meggyógyul, de gyermeke soha nem lehet. A háború után elvégzi az egyetemet, és pszichológusként a daganatos, sokszor gyógyíthatatlan beteg gyermekek és szüleik lelki segítését vállalja.

Az ember sokszor eltéved? Polcz Alain azt mondja igen.

Az embernek sokszor meg kell bocsátania társának ? Polcz Alain azt mondja igen, és ha az embernek végleg el kell engednie párját?

Polcz Alain arra is azt mondja, hogy igen.

84 év tapasztalat.

- Az első húsz évem nagyon kemény és csodálatos volt. Akkor még otthon szültek a nők. Anyám mind az ötünket otthon szült és akkoriban még otthon haltak meg az emberek. Amikor nagymama meghalt, mi hárman gyermekek, én három – négy éves lehettem, ott voltunk a szobában. Eljöttek elbúcsúzni a gyermekei és átmentek az egyik szomszédba vacsorázni, közben halt meg nagymama. Nem hívott vissza senkit a vacsoráról. Össze tette a kezét , lecsukta a szemét és maradt velünk, gyermekekkel. Tehát nekem természetes volt a halál. Régebben másként nevelték a gyermekeket, másként . a szocializációzott a gyermek, már kiskorban arra, hogy meg fog halni és hogy milyen a halál, milyen a gyász, milyen a temetés? Hogy kell búcsúzni? Tehát engem fölkészített az élet arra, hogy majd tudjak haldoklókkal dolgozni. Belekeveredtem egész fiatalon a frontba. Soha el nem jöttem volna Erdélyből, de a férjem magyar állampolgár volt és nem tudott románul egy szót sem. Én nem hagytam volna el Kolozsvárt, de féltettem őt. Szörnyűséges volt a menekülés Kolozsvárról. Pontosan azt a pár órát fogtuk ki a vasútnál, amíg tűz alatt állt a vasút, bombázták. Nekem rettenetes volt kiszakadni Erdélyből, mert ott voltam otthon. Maga a front, amibe belekeveredtem, azt jelentette, hogy a hullámzott a front ide-oda. Hol németek, hol oroszok, tehát a hullámzó front egyike a legpokolibb dolgoknak, a férfiak szerint is. A civil lakosok számára ez nagyon nehéz. A betegek, a haldoklók, gyakori és közeli átélése a halálfélelmeknek, azok különböző módjai, egyedül és másokkal. Hogy mi volt ez? Megint felkészített valamire. Én azt gondolom, hogy gyermekkorom csodálatos volt. Annyi szépséget kaptam, ugyanakkor kemény szegénységet is. Anyám akkor hamarosan dolgozni ment, apám nem tudott románul, most gondoljon bele, egy ügyvéd, aki nem tud románul. Mi láttuk el a házat, főztünk, takarítottunk, egy szoba konyhában laktunk. Hogy tanulni tudjak, tiszta kitűnőnek kellett lennem. Hogy tandíj mentes legyek, hogy megkeresem a pluszt a könyvekre, privát tanítványt vállaltam, tehát képzelje el, hogy anyám elmegy dolgozni egy pékségbe, mi fölkelünk egyedül, rendet csinálunk, becsomagoljuk a tízórainkat, nem volt pénz, hogy ott vegyünk valamit az iskolában, nem is volt szokás, csak zsemlét árult a pedellus. Kosárban hozott zsemlét és a nagy szünetben lehetett venni egy-egy zsemlét. Tehát mi otthonról vittünk zsíros kenyeret. Nem voltak vágyaim és álmaim. Én orvos akartam lenni.

- És a nagy szerelem, mikor kopogtatott be?

- Na most… A szerelem? Az úgy alakult ki, hogy négyszer, ha beszéltem vele négyszemközt. 16 éves voltam akkor, azt hiszem, mikor megismertem azt a fiút, aki rokonszenves, akivel táncolok, beszélgetünk. Eljött hozzánk kétszer háromszor, mondta, hogy viszik is a frontra. Az elszakítottság ad egy rendkívüli feszültséget, tehát az, hogy minden percben meghalhat. A levelezés is nagyon nehéz azokkal, akik a harctéren vannak. Jön levél, vagy már nem él, vagy nem jön levél és még él. Nem lehet tudni, hogy hol van most? A távolság, a levelezés, amiket írt, amiket én írtam, tehát tulajdonképpen, ez egy távszerelem volt. Amikor hazajött, nagy ritkán egy vagy két hétre, az a bezárt idő, hogy ennyi a Világ, hogy megint viszik az életveszélybe, megint elvesztem, vagy nem, szóval ez adott egy nagy töltést és feszültséget. Tulajdonképpen nem tudtam, hogy kihez megyek feleségül? Mi az a szerelem, amit nem is ismertem. Nem tudtam, hogy ki és mi ő? Kikészültem lelkileg és idegileg is, hogy a fronton volt, az első perctől kezdve. Akkor szerelték le, amikor nagyon beteg volt. Természetesen, amikor a háborúból kikeveredtem, életben maradtam, megtudtam, hogy a férjem már a nászútón megcsalt. Ez együtt olyan rettenetes sokk volt, hogy nagyon nem akartam élni. Súlyos betegség is jött, de életben maradtam. Én most már nagyon jól tudom, hogy akik átéltek különböző traumákat, egy bizonyos idő kell, míg magához tér. Nem boldogan jött vissza az ember a háborúból, de azonnal küzdeni kellett. Egy szál ruhában az ember előkerül betegen, nincs semmije, tehát meg kellett küzdeni az életért. A férjem annyira szeretetlen volt, szó szerint a földbe taposott, de utólag megértettem, hogy ő három évig volt kint a fronton, soha, de soha nem beszélt a frontról, se a bajtársai, hogy micsoda szörnyűségeken estek át. Én most csodálkozom csak 84 évesen, hogy miközben a front egy másik részén voltam a házasságom legelején, csak a háború legutolsó szakaszában keveredtem bele a frontba, valahogy az ember nem tudja, hogy mások, a férfiak, mit élnek át. Hiszen én is ott voltam, elhurcoltak, megerőszakoltak. Láttam, hogy minden romokban. Szétlőtt házak, a félelem a szörnyű, hogy miket láttam, mik voltak… Nem egyszerűen az én sorsom volt a háború. Most kezdek rájönni, hogy mit jelentett az a férfiaknak, mert ha nem lőttek, akkor őket ölték meg. Most kezdek rájönni, és el tudom képzelni, hogy mit jelent a férfinak egy testi szerelem, mit jelent az embernek önmaga teste, a szerelem, a nőiesség, a másik nemhez kötődő titokzatosság, a vonzódás. Mi miért történik? Hogy éli meg az első házasság csalódását? Az öregedésről, szerelemről, halálról írok könyvet és akkor egyszerre csak, most kezdem megélni, hogy öregkorra még egyszer megadatik, hogy kinyílik a Világ és kezdek többet megérteni belőle, mint eddig. Mert nem tart vissza a saját énem, a vágyaim, hogy az ember nem engedi el az életet és nem keseredik meg. Így most egyszerre az öregség olyasmiket hoz, olyan rálátásokat, olyan változást és olyan megértését a dolgoknak, ami talán, remélem, talán segít megfejteni azt a titkot, hogy mi van a testi lelki szellemi között? Belehaltam volna, hogyha nem válok el. Olyan rettenetes volt ez a házasság, úgy érezte az ember, ha levágatja a karját, akkor tett, ha nem vágatja le, akkor az egész teste elpusztul. Én azt hittem, hogy el is felejtettem, és el akartam felejteni. És egyszer csak előjött húsz év múlva az álmaimban. És el akart vinni. Ez még nem lett volna baj, hanem megtudtam, hogy aztán soha többet nem szeretett mást. Elvett valakit, azzal csak hat hétig élt, fiatalon halt meg, de az volt az életem tragédiája, hogy utána megtudom, hogy mindezek ellenére, szeretett, hogy úgy bánt velem.

- És belépett az életébe Mészöly Miklós…

- Én aztán olyan nagyon csodálkoztam, hogy olyan hamar jött Miklós, a szerelem. Az egyetemről egy órára kilógtunk a Darling presszóba, bejött a tanár az első ajtón és mi kimentünk a barátnőmmel a hátsó ajtón. Mondta, hogy tud egy presszót, ahol egy fekete mellett, ketten is ülhetünk, semmit se kell rendelni. Nagyon szegények voltunk. És ott ismertem meg Miklóst. Nem tudom, hogy Nándi volt vele, vagy nem valaki más? Már nem tudom. A fiatalember, Miklós egy gyönyörű atléta ember volt. Előítéletem volt a szép emberekkel szemben, ez igaz. Nekem nagy szerencsém volt, hogy például nem tudtam, hogy szép vagyok. Úgy nőttem fel, hogy a testvéreim szépek, és én vagyok a vakarékcsa… Egy senki, a kis senki… És nagyon szép volt Miklós, ragyogó kék szemek, fekete haj és római arcél… De nagyon hamar megszerettem, de hozzá nem akartam menni, ameddig meg nem ismertem az emberségét. Egy évig együtt éltünk, ami akkor botránynak számított, titokban kellett tartani. Az első házasságomban annyit szenvedtem, féltem, ő hozott ki abból a halálos betegségből, amit az első házasságomnak a tragédiája, a bukása okozott. Mi voltunka később a legendás házasok, legalább tíz, tizennégy évig. Azt írja Fodor András, hogy úgy szerette Mészőly Miklós a feleségét, hogy az ölében vitte fel a második emeletre… Ezen a lépcsőn, látta, nem könnyű feljönni. Szüntelen kölcsönhatásban éltünk. Volt úgy, hogy az álmaimat írta meg, még a házasságunk elején. Az ő politikai ellenállása és emberi tartása és a mögött, az én jó háziasszonyságom, az engedékeny feleség voltom, aki kitisztítja a férje cipőjét, megjegyzem, ő a három év alatt egyszer tisztította ki a cipőjét… Szóval, ez a kettős élet szellemileg összefonódott úgy, hogy én örökösen féltettem és ő engem gyávának nevezett, de azért mégis minden harcában ott álltam mögötte. Egyszer öltözködtem és elszakadt a láncom. Peregtek le a földre és ugyan akkor esett le a tükröm és darabokra tört. Belépett Varga Ferenc egy író, aki kinn él Párizsban. Azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a szerelem megtörik. Miklós csak akkor lesz igazán nagy író, ha túllép magán. Ezt mondta nekem. Ehhez tudni kell, Miklós, hosszú ideig minden írásába velem foglalkozott. Mindig meséltem neki az életről, és mondta, hogy diktáld le. És Márta barátnőm legépelte, és mondta, hogy add ide, ez jó lesz nekem anyagnak. Egyszer felkelt, hogy elég volt, többet nem akarok rólad írni, nem akarlak téged megírni. Valamit megértettem. És elfogadtam, hogy jött aztán egy szerelem az ő részéről. Valahova utaztunk, azt hiszem, hogy Bécsben voltunk, és onnan váratlanul vissza fordult. Egy, vagy két napra Budapestre utazott, hogy valamit el kell intéznie és éreztem, hogy nem mond igazat. És az alatt, a szerelme küldött egy levelet. Én sose bontottam ki leveleit, eleinte teljesen levél közösségben éltünk, de én mégis úgy éreztem, hogy nem. A levél szétesett. Nyitva volt. Ez sorszerű volt. Nem olvastam el. Csak láttam az első két sorból, hogy ez egy szerelmes levél. És amikor vissza jött és kérdeztem, akkor mondta, hogy igen, valakibe szerelmes. Úgy éreztem, hogy bármikor, bármit fog tenni az életben, az nem azt, hogy nem szeret. Éppen kiszámoltam, hogy öt szerelme volt. És sokszor mulatok magamon, hogy mintha úgy számítanám az időt, hogy ez a korszak, az a korszak... Női nevek szerint. De mi, tulajdonképpen, egészen, soha sem szakadtunk el. Amikor nem aludt otthon, természetesnek vettem. Nem faggattam, hogy mikor jössz haza, vagy nem aludtál itthon, hiszen ki tudtam találni, nem beszéltünk erről sokat. Nem én támadtam a szeretőket, azok támadtak engem. Jött ide az egyik, hogy vegyem el Miklóstól a kocsi kulcsokat, mert olyan feszült ideg állapotba van, de mégis vezet. És én mondtam, hogy én ilyet nem csinálok. Ha te úgy érzed, hogy annyira hozzád tartozik és efelől dönthetsz, akkor vedd el a kulcsot. Soha nem szakadtunk el egymástól, legfeljebb, egy vagy két hét, hogy elutazott valakivel távolra, de hát ilyen egy két heteim nekem is voltak, mert ahány szerelem volt, elmentem egy görög útra, Szovjetunióba, Kisorosziban kibéreltem egy parasztházat és odamentem ki hétvégenként. Aztán ott nagyon gyorsan megjelent, vagy hívott telefonon, vagy leveleztünk, de olyan nem volt, hogy elszakadtunk volna egymástól. Amikor egyszer, azt hiszem az utolsó szerelemnél volt az, hogy azt mondta, hogy ezt nem lehet testközelben kibírni. És én mondtam, hogy úgy van és elhagytam a házat. Egy órán belül el is mentem és akkor aztán úgy egyeztünk meg, hogy kettéválasztjuk a lakást, külön költözünk, akkor meg azt nem akarta. Ahányszor találtam megfelelő lakást, azt mondta, hogy ez nem jó, az nem jó… Húzta az időt. Akkor megvettük egy kis lakást, gyönyörűen berendeztem neki, a legszebb bútorokkal és még vigyáztam, hogy a konyhába is a legszebb, férfinak való bútor legyen. A teakonyha, hogy jól tudja használni az evőeszközöket… Szóval, hogy olyan legyen a csésze, hogy abból levest is lehessen enni és kompótot, meg teát is inni. Apróságok ezek, de hogy minden a keze ügyében legyen, ez volt a célom. Minden rendbe is volt és nem költözött és nem költözött. És akkor mondtam, hogy most már ott van a lakás készen, hát azt terveztük, hogy külön megyünk. És akkor átköltözött, átvitte a holmiját. Azért ez nekem nagyon nehéz volt. A Klinikán mondták a munkatársaim, hogy lefogytál, miért nézel olyan rosszul ki és miért vagy sápadt? Egyszer csak rájöttem, hogy milyen szabadon élek. Ha akarok színházba menni, akkor oda megyek. Ha akarok moziba menni, akkor odamegyek. Alszok, vagy lefekszek, vagy megnézek egy kiállítást, tehát nem körülötte forog a Világ. Mert igaz, elötte mindig körülötte forgott a Világ. És én sose tudtam megcsalni, nem akartam vissza fizetni semmit, mert megtanultam az első házasságomból, hogy mind ezeken túl, az embert szeretheti valaki, azon kívül, ahogy ő csinálta. Hogy alkotott, hogy dolgozott, úgy éreztem, ha neki az alkotáshoz szüksége van egy másik szerelemre, hát legyen. Beleegyeztem, hogy váljunk, de nem akart válni, na és akkor elmentem hozzá látogatóba. Vacsorával várt, és mit mondjak, ez olyan elcsépelt szó, hogy udvarolt. És akkor én kacagtam és mondtam, hogy Kincsem nem lehetett volna így viselkedni, amikor még együtt éltünk? Az, hogy nem szűlhettem, hogy nem lehetett gyerekem? Én annyira vágytam gyermekre és számomra, hát hiszen Erdélyben az volt a természetes, hogy sokan voltunk otthon is. Az, hogy nem szülhettem, az olyan nehéz probléma volt számomra, mintha nem lennék ép ember, mintha nyomorék lennék. A teljességemből hiányozna valami. És éppen azért, azt mondtam Miklósnak, ha minden szeretője terhes lett, de egy se szült, megjátszották magukat, szóval, én mondtam neki, ha szül, akit szeret, felnevelem a gyereket, ha visszajön hozzám a gyermekkel. Vagy elválunk, hogy a gyermeknek legyen apja és minden további nélkül beleegyezem, hogy vegye el. Valamint hiszem, hogy két ember kapcsolata sokkal fontosabb és erősebb lehet, hogy az egyik fél bírjon ki egy átmeneti hűtlenséget, vagy minek nevezzem. Az jutott eszembe, hogy Szigeti Laci mondta nekem, egy évvel ezelőtt, hogy eleget szolgáltam Miklóst az életében, most már ne szolgáld a halála után. Én azt gondolom, hogy fel se merült bennem, hogy kevesebbet szolgáljam… Azért sem, mert mint háziasszony, mint társ, érdekelt, amit írt. Érdekelt a személyisége, függetlenül attól, hogy most éppen valaki mást szeret, vagy nem? Éreztem a becsületességét is. Ő legalább annyit szenvedett a szerelme miatt, mint én. A vesekőtől kezdve, az infarktusokig, az embóliáig, aztán a szerelem meghozta a szomatikus betegségeket, nem volt neki könnyű, hogy megcsalt engem. A szellemi önállóságomat mindig megtartottam. Erre csak később jöttem rá, hogy a munkám és az, amit csinálok, azt meg tudtam oldani a háztartás és a Miklós szolgálata mellett. Most érzem csak, hogy könyvem jelent meg, hogy a gyerekorom egy más élményhez szoktatott, segített. Hogy az nem szörnyű jelenség, amit még anyámtól és a falusi asszonyoktól tanultam és akkor én, amikor a Gyermek klinikára kerültem és láttam, hogy ott vannak a haldokló gyerekek, akkor kezdtem el evvel foglalkozni és akkor jött el, hogy engedjük otthon meghalni a gyerekeket. Ez volt életem legnehezebb, legbátrabb cselekedete. Nem voltam biztos, hogy jó, de minden gyerek után mentem, hogy jó -e, vagy bírja e az anya, hogy látja el az orvos, bírja e a gyerek? Tehát ez mind előkészített a Hospice-ra. Beteg gyermekről beszélünk és mondjuk az egészségesek is, három éves korukban kezdenek először érdeklődni a halál után. Ha akkor, elkezdünk neki hazudni, és minden féle szépet mesélni, mert van egy döglött madár, vagy elütötte a kutyát az autó, egész nap mit hall a rádióban, a tévébe a felnőttektől… Hogy lezuhant, meghalt, felrobbant, meg ennyien meghaltak. És a gyermek három éves korába kezd kérdezni és válaszolni kell az egészségesnek. Erről két könyvet írtam. Képzelje el, ezek a legsikertelenebb könyveim, nem vették, mert félnek a felnőttek attól, hogy a gyermekkel a halálról beszéljenek. Rájöttem, bizonyítottam, mertem vállalni, hogy igen is, a beteg gyermek fölismeri azt, hogy beteg és beszélni kell róla. És mi felnőttek nem engedjük, és nem hagyjuk. Amerikában elfogadták azt a WHO programot, amit én írtam meg, hogy haldokló gyerekekkel pszichológiailag mit kell csinálni? Hogy kell, és hogy lehet velük kommunikálni. És hogy lehet fogadni az ő halálfélelmüket, hogy lehet rá válaszolni, hogy lehet megnyugtatni. Belegondolok, hogy tudtam azt, hogy ellátni a haldoklókat, tudományos munkát írni, könyvet írni, Miklós, amit felolvas, mindig meghallgatni, hozzá szólni, társasági életet élni, mert az írok, akkor nagyon összejártak. Harminc évig voltam kialvatlan. Harminc évig nem tudtam magam soha kialudni. Miklós tulajdonképpen vadember volt. Gyönyörű, szép, hódító férfi. Nagyon kulturált, ragyogó kinézésű. A nyers szépség átment a szellem szépségébe. Ha nézik az arcát a későbbi fényképein, abban már benne van Mészöly Miklós, az örök ellenálló. Ha 1956 –ban valahol lőttek, akkor neki azonnal oda kellett rohanni. Az egész életünk tulajdonképpen az én részemről szorongásban és sok félelemben telt el, mert ő nem ismerte a félelmet és nem ismerte a veszélyt. Bármi történt, veszély, nehézség, mintha vonzotta volna. Nem ismerte a halálfélelmet. Emlékszem 1956-ra, hogy lőnek és ébresztem, hogy Kincsem, ébredj fel, gyere, menjünk le a pincébe és ő azt mondja, hogy minek? Mondom, mert lőnek, ő erre, hogy na és? A kertben robbant egy akna. Neki mindig ki kellett állni, mindig ki kellett mondani azt, amit gondol. Mindig ellenállni kellett. Ő volt a Charta szóvivője, hű, mi lenne ma, ha most is élne. hogyha most is élne. Kettős életem volt. Sokszor jut eszembe, ha valahova meg voltunk híva és én nem mentem el, mert a doktorátusra készültem és kérdezték, hogy mért nem jött Alain? És mondta, hogy készül a doktorátusára… A feleséged, az az aranyos, kedves teremtés, az a jól főző háziasszony, az doktorál? Vagy például én haldoklókkal dolgozom, kettős életet éltem. Eleinte csak tudományos kutató munkát végeztem, de oktattam és haldoklók mellett dolgoztam és gyermek haldoklókkal. Nem volt mesterem, nem volt irodalma, mindent úgy kezdtem, tudás nélkül és mégis ez volt életem egyik legszebb szakasza. Behoztam, valamennyit a Miklós életébe, keveset, de azért az bejött az írásába. Anyira megszoktam, hogy amikor vele vagyok, ő fontos és ő Mészőly Miklós az író, hogy meghívtak Debrecenbe, a professzor a klinikára, szakmai látogatásra. Mindig kérdezték, hogy mit kívánok nézni és egyszer egy kis kör alakú nyíláson benéztünk, egy koponyát éppen preparáltak, és kérdezték, hogy meg akarom-e nézni, bemenjünk? És odafordultam Miklóshoz, hogy bemenjünk? És mentünk tovább és mindig kérdeztem, hogy bemenjünk? És az orvosok, egyszer csak azt mondták, hogy Alain maga a szakmai vendég, miért mindig Miklóst kérdezi? Mert teljesen szokatlan volt nekem az, hogy én vagyok a vendég, én vagyok, aki fontos. Nekem nagyon megfelelt a feleség szerep. A III/III-as aktát kikértem és kacagtam. Milyen volt a Mészőly felesége? Aranyos, kedves, a Világ legkedvesebb, legtisztább asszonya. Rengeteget segített. Mikor valamit írtam, elolvasta, rám nézett szikrázó szemekkel, nagyon haragos tudott lenni, te, egy magyar író felesége nem ír le ilyen mondatot… És ezt teljesen elfogadtam és mondta, hogy nem érzed a mondat ritmusát? De mi történt? Végül is megtanított írni. Nem? Én az írásaimban, csak egyet tudok hozni. Azt, amit megéltem, az őszinteségemet. Nekem nincsenek titkaim. Én abszolút kiadom magamat, de más nincs. Az írók építkeznek. Elképzelnek egy világot, megvalósítják. Én csak mesélek az életről, de megtanított világosan, tisztán. – Vigyázz, hogy fogalmazol.

Polcz Alain a Magyar Köztársasági érdemrend közép keresztjének tulajdonosa a gyermekek pszichés és idegrendszeri betegségeinek gyógyítását szolgáló új diagnosztikai módszerek kidolgozásáért, a Magyar Hoszpice Alapítvány létrehozásáért kapta öt évvel ezelőtt az elismerést. A hihetetlenül fiatalnak látszó, akkor 77 esztendős Polacz Alaint gyász közepette érte az örömhír, férje Mészőly Miklós író a közelmúltban hunyt el.

- Én már három éve tudtam, hogy meg fog halni. Tulajdonképp az utolsó három év azt úgy hívjuk, hogy megelőlegezett gyász. És azon kívül a halálhoz más a viszonyom. Miklóst nem vesztettem el végleg, azzal. hogy meghalt. Ellenben nagyon kínos volt számomra a temetés, mert az nekem ceremónia volt. Egy olyan temetést képzeljen el, hogy gondolja a fél ország és közben kapom a kitüntetést. Jönnek a táviratok és a levelek is, hogy gratulálnak. Ennek volt egy bizonyos terhelése, de valahogy még megőriztem a humor érzékemet is, hogy milyen vicces, milyen különös helyzet. Az hogy egyedül vagyok, nekem nem olyan szokatlan, mert mivel sokat voltam egyedül, akkor is amikor élt. Azért, mert amikor szeretője volt, vagy Kisorosziban kinn volt, megjegyzem gyorsan, nagyon szerette Kisoroszit, akkor én hétközben dolgoztam, csak hétvégén mentem ki, tehát evidens volt, hogy a hét közepét egyedül töltöm és nagyon furcsa dolog jut eszembe… Olvasom, hogy aki a tudat alattijával együtt él , tud kommunikálni vele, az sosincs egyedül. Hát én nem érzem a magányt, hogy Miklós nincs velem. Természetesnek tartom, mert az utolsó három év, az olyan pokolian nehéz volt, neki is és nekem is, hogy ami nekem utólag felismerés, akkor is tudhattam, mert tudtam, hogy közeledik a halála. Tudhattam azt, hogy nem szabad elhúzni a halálának idejét. Az utolsó percekben levetettem a készülékekről és követeltem, hagyják meghalni. De az előtt még próbáltam életben tartani, és amikor megtagadta, hogy kórházba menjen, nem akarta beszedni a gyógyszereket, evidens volt, hogy a halált választotta és meg akart halni.

Miklós írta… Barátaim a bölények nem trappolnak hiába. Mikor már látják, hogy a helyzet reménytelen, megállnak és várják míg betemeti őket a hó. Így van, tényleg. Nehezen engedtem el. Ő már rég nem akart élni,és én még egy darabig mindent elkövettem. És én tudom, ez egy bizonyos fokig önzés is, hogy még éljen, hogy még legyen közöttünk, hogy még próbálok mindent, hogy még ezt, hogy még azt, hogy még természetgyógyász, hogy még egy kicsit mozogjon, még örüljön az életnek, hogy még legyen körülötte az, amit szeret. Azt főzni. Ezt röviden úgy fogalmaztam meg, hogy tejszínhabos fekete a bölénynek. A saját szeretetemnek az önzése, sőt annál nagyobb önzés, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom… Még masszírozni, még próbálni sétáltatni, a legfinomabb ételeket elé tenni, mutatni, hogy süt a nap, hogy virágot tenni eléje, ez azért önzés is, de neki már nagy szenvedés volt az élet, már rég megtagadta az életet. Megegyeztünk, együtt írtuk meg a gyász jelentését. Otthon akart meghalni. Elvesztette a tudatát, kómában volt. Amikor felismertem, hogy ez most már neki tarthatatlanul nehéz, hat óráig tartott az orvosokkal, amikor végre aláírásommal az orvos bevonásával lekapcsolták a készülékekről. Most ezt nagyon fontosnak tartom, mert a Hospice filozófia azt vallja, hogy a halál idejét sem siettetni, sem elhúzni nem szabad. Tehát amit én a Hospice-ban tanultam, megvalósítottam az életemben. Én ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ki tudtam a mellé állni. Jól van, hogy egy darabig gyenge voltam és vissza akartam állni, hogy még egy kicsit éljen, de amikor nagyon rossz lett a helyzet, reménytelenül rossz, akkor én kívántam, hogy mesterségesen ne tartsuk életben. Még azt sem engedtem, hogy vérátömlesztést adjanak. Az ember, hiszem, hogy tovább él, hogy megéli az ember azt, hogy valahol az énje még egzisztál. Sőt, azt tapasztaltam, hogy adott alkalommal kapcsolatba lehet velük lépni. Ha én nagyon el vagyok foglalva a saját gyászommal, a saját bánatommal, akkor visszatartom, mert ő is még egy darabig kötődik ide, ehhez a problémához, a Földhöz, szeretteinkhez. Hát igazából úgy tudunk segíteni, a vallás ezt tanítja, hogy megpróbáljuk elengedni, szabadon engedni. Akkor mi is jobban viseljük a gyászt és segítjük őt, az eltávozottat, és hiányzik nekünk, de ha tudom, hogy én segítek rajta, akkor az már egy pozitívum. És megpróbálom ezt a lépést tenni, hogy úgy fordulok felé, hogy elengedlek. Olyan nagyon szeretem a színeket, az életet, minden színét látom, és sajnos még most is ezerszínűnek… Ha körbe néz, itt is a narancsszínű garnitúrán, itt vannak ezek a színes virágok körülöttem. Kinn, februárban nagy fagy van, minden éjszakára visszaemlékezve, hűvösebb, tovább tartanak, azt mondom, hogy iszonyatos aludni. Tehát az életnek ezer színe van és minden színt szeretni kell. A barnát azért, mert szerette Miklós. A fekete, a halál színe. De ez csak nálunk. Például Széken fehérben gyászolnak. Még most is ott tartják a nagy ünnepet, amikor Tatárjárás idején kipusztították a falut. Megünneplik, fehérben gyászolnak. A halál, hogy milyen színű lesz, nem tudom. Egy kicsit kíváncsi is vagyok rá, mivel több száz haldokló mellett voltam, tudom, hogy sok féle halál van. És sokat foglalkozom a halál közeli élményekkel és egyáltalán az irodalmával a halálnak, hogy mi történik azután? Mind megközelítések, de minden esetre, egyszer, volt egy olyan élményem. A testvérem fiatalon, ötvenkét évesen nagyon nehezen halt meg, mert amikor oda súgta nekem, hogy nagyon rosszul vagyok, rád hallgatnak az orvosok, szóljál, hogy adjanak valamit, ez az ájulásnál is rosszabb. Jó barátunk volt az orvos. Beültünk a kocsiba, kimentünk és egy morfium injekciót adott. Preparáltak egy mély vénát és még három napig eszméletlenül küszködött és ez rettenetes volt, hogy a segítés helyett, azért vittem bele a nehézségbe. Kellett volna csak egy kevés morfium, de nem mesterségesen még életbe tartani. Nagyon bántott a dolog, mert gyönyörűen viselte addig. Tudta pontosan, hogy meg fog halni. Felmentem a Havasokba, nagyon szerettem, ott voltam két - három napig és akkor volt egy olyan élményem, hozzátartozik ahhoz, hogy milyen színű a halál, hogy egy felhő közeledne hozzám, nem nagy és annak ragyogása van és ez a ragyogás nem olyan földi - fehér és fény, hanem nem lehet leírni, hogy milyen. És egyszerre olyan szeretet és nyugalom vett körül és éreztem, hogy ő. Megnyugodtam, vége volt a gyásznak, vége volt annak, hogy elügyetlenkedtem, hogy hagytam annyit szenvedni. Levette rólam ő, azt hogy mit él meg az ember és milyen, ha az ember harminc évig tanatológus, talán egy kicsit triviánsnak is tűnik, amit mondok, kíváncsi is vagyok rá néha. Félek egy kicsit az oda vezető úttól, attól a részétől, hogy ha leépülök, ha nem leszek szoba tiszta, hogyha nem tiszta a tudatom, de abban bízok, ha nem is lesz tiszta a tudatom, most is, amit utoljára tapasztaltam, beszélgettünk a főnővérrel, a szobában ketten haltak meg, és azt mondtam, mindenki úgy hal meg, amilyen ember volt. Valaki káromkodva és kiabálva és lázadozva és van, aki nyugodtan és derűsen. Nekem az egyik legnehezebb kérdés, még az életben, amit szerettem volna megoldani, hogy adjuk vissza a holttestnek is a méltóságát. Hogy hogy bánunk vele, hogy a kórházakba is kell ravatalozni, mint ahogy Miklósnak is, ugye gyertyát gyújtottunk, zenét, virágot és ott is koccintottunk, tehát, ha a Kórházban is meg adjuk a méltóságát, akkor az a többi betegre is jobban hat, nem félnek annyira és a gyászolókra is. Nem azért rejtegetjük a holttestet, mert mi pimaszok vagyunk, hanem, mert félünk tőle, nem merünk szembe nézni a halállal. Nem volt még olyan kór, amelyik így bánt volna a holtesttel. Nincs olyan kultúra, akármilyen, ez a primitív, ez az első, a miénk, ez a technokrata civilizáció, még gyorsan, ugye két órát még az osztályon kell, hogy maradjon, letakarják lepedővel, kimenekülnek a betegek a folyosóra és aztán gyorsan viszik el a halottat a halottas kamrába. Még nem volt olyan társadalom, se primitív, se fejlett, amelyik úgy bánt volna a holttestekkel, mint a mienk. Mint az eltakarítandó hulladékot, elszállítják, és ha látta, fachokba rakva, egymás mellett… Hol a siratás, hol a ravatalozás, hol a temetés? Azt a szolgáltató vállalta, egyket a másik után, a Farkasréti temetőbe gyorsan kiteszik. Úgy örülök neki, hogy én ezt nem tudtam végre hajtani. De most egy csoport kezd és dolgozik ezen. Én azt hiszem, hogy lassan ez is fordul, az ahogy a halál tabu oldódott és merünk beszélni a halálról és majd ha nem félünk tőle annyira, akkor majd tudunk a haldoklóval is és a holttesttel is, és a haldoklóval is mit kezdeni. Meg tudjuk adni, hogyha jól kommunikálunk vele, meg adjuk a szeretetet, amire szüksége van és a holttestnek is meg tudjuk adni a méltóságát. Amikor először voltam nyugaton, akkor még nem volt szokás, még láttam a kivilágított utcákat és karácsonyi pizsama, karácsonyi asztalterítő, és úgy olvasom az újságba, hogy karácsonyi kimerültség címén, több asszonyt elvittek a mentők… Hát hol állunk a szeretet ünnepétől? Úgy, hogy azt szoktam csinálni, minden évben küldök a barátaimnak pár sort. Nekem ne adjatok ajándékot, hanem azt erre meg erre a számlára fizessétek be. És így szoktuk megvendégelni a szegényeket. Most már nem állok oda, mert már fárasztó. Karácsonykor is elmentem délután négy óra körül, itt van egy pár hajléktalan, és nem úgy vittem, hogy ennivalót, hanem megkínálhatom egy pohár borral és sült csirkével? Nagyon finom volt a sült csirke. Kicsit eltettem magamnak is, és semmi karácsonyi készülődést nem csináltam. Az idén nem voltam elég jól, meg elég volt a külsőségekből.

- Ön tiszteli Polcz Alaint?

- Nem tudom. Tudni illik, én ismerem magam, Cilike is vagyok. Tudja, mit jelent a Cilikeség? Ezt a fogalmat most nem ismeri szintes senki. Egy ifjúsági regény figurája volt, aki slendrián volt, elhamarkodott dolgokat, túl őszinte volt, kimondta olyan helyen, amit gondol, ahol nem kellett volna. Erre megbotránkoznak a felnőttek. Megmutatom a dobozt, ami elő van készítve. Ha temetnek, és valóban a pálinkát kínáltam és nem fogadott el, az amit gyűjtök a temetésemre. Na most… Régebben úgy volt, hogy az emberek tudták, én ezt láttam, ez egy modell, hogy régebben tudták, hogy ebbe a ruhába temessenek el. Elő volt készítve falun. Minden évben újból kimosták, én ezt még láttam, hogy ide temessetek anyám mellé, a toromon ezt főzzétek, én ezt kaptam gyermekkorban, én azt most megélem és, ha hiszi, ha nem, ebben örömöm is van. Hogy föl tudok készülni. És egy másik, egy komoly problémával nézek szembe. Na most… Én,aki a Hospice-t indítottam Magyarországon, aki harminc évet dolgoztam haldoklókkal, gyermekekkel, aztán felnőttekkel, én hogy fogadom a halált? Könyvet írok erről, nem úgy, hogy milyen elképzeléseim vannak erről, hanem, mit csinálok, hogy élem meg, tehát a naplóm lesz a könyvem. Kíváncsi vagyok, hogy tudom vinni, az utolsó percig tudom-e igazából fogadni a halált? Örömöm van abban, hogy előkészítek mindent a végrendelettől kezdve, mindent, nehogy azt higgyje, hogy ez nehéz és fájdalmas munka. Inkább egy áttekintés, egy magaslatra jutok, onnan elrendezem az életem, a dolgaim. Volt egy nagyon jó barátom, rendi szerzetes és ő mondta, hogy Alain, arra vigyázzon, olyan legyen a végrendelete, hogy ne maradjon maga után bosszúság, ellenségeskedés, hogy kire, mit hagyott.

- Ez a meccs nem arról szól, hogy az élő embernek meg kell simogatni a halált és maga most egyszerűen bekrémezi a kezét és egyszerűen elkezdi simogatni a jövendő halált?

- Persze, van ilyen része is, az örömteli készülődés. De van egy nagyon erős tépelődés is. Bitó László, a jó barátom, éppen tegnap voltunk együtt és kérdeztem tőle, hogy eutéliának a híre, tehát, amikor az ember úgy dönt, hogy most mindent elrendeztem, elbúcsúzok a barátaimtól és megkapom azt a hármas injekciót, amiből az első altató, a másik fájdalom csillapító, a harmadik hozza a halált. Tehát úgy lépek át, hogy ne kelljen megéreznem, ne kelljen megélnem, megkísért ez a gondolat és megyek és megírom és megcsinálom… És megkérdeztem tegnap, hogy Laci, beadnád nekem ? Ezt nem szabad tenni, mivel ennek az útnak ellene vagyok… Ezt válaszolta. És két éve vitatkozok Bitó Lacival, hogy most mondd el, hogy te, hogy képzeled, hogy csinálnád? És akkor jövök én az ellenérveimmel, a gondolattal játszottam. Azzal, ha olyan fájdalmaim lesznek és annyira kifáradtam és annyira elég volt, akkor végig akarom venni gondolatilag, hogy én, aki hiszek abban, hogy egy szellemi út van és meg van határozva az ember élete és kell fogadni tudni a halált, ha elveszteném a bátorságomat, mert elég a szenvedésből, és a 84 év elég volt már, végig akarok menni gondolatban érzelmekkel, mosolygós részekkel. De van az egésznek a kemény, szembe nézős része és van a harmadik a szellemi része, tehát amikor én hiszem azt, hogy amikor az ember tovább él, valamilyen formában… Hogy ott készülődök, tulajdonképpen van egy olyan problémám, hogy ez lesz a pálinka a temetésemen, hogy ott van a Miklós sírja mellett egy madáritató, oda szórjatok be a hamvaimból egy marékkal… Ez mind jó, ahogy mondta. Bekrémezem a kezemet, de van egy másik része, amikor egyedül vagyok éjszaka. Nagyon erős fájdalmaim vannak, amikor az embernek túl erős a fájdalma, az már demoralizálja, destruálja a személyiségét. Tehát a mai fájdalomcsillapítók mellett, el tudjuk érni, hogy a tiszta tudattal halhatok meg. Ha valaki harminc, negyven évet töltött közvetlenül haldoklókkal és dolgozva és mindenkije meghalt, senki se él már a családomból… Anyám a karomban, Miklós mellett ott voltam, apám pulzusa az ujjam alatt, tehát én a halált ismerem közelről, de mégis az enyém, még mindig egy kérdő jeles? Hogy hoz –e olyan fizikai fájdalmat, amit nehezen viselek? Vagy egy olyan félelmet, amivel eddig nem találkoztam? Kíváncsi vagyok, amikor a hóhért akasztják, akkor mit érez a hóhér? De ez egy játszma is. A doboz, nézze, cipős doboz volt. De most egy nagyobb dobozra tettem szert. Hófehér a ruhám és egy olyan cipő van benne, amit Miklóstól kaptam. Jeruzsálemből hozta, ezelőtt vagy 10-12 éve, fehér anyag, fehérrel hímezve, mint egy kis topánka. És mindig mulattam rajta, mert valaki nézte a dobozt, hogy fehérneműt is tettem be, nem tudom miért, úgy érzem, hogy arra is szüksége van az embernek… És most találtam a szőttesek között egy stólát, ami fehér selyem, fehérrel hímezve és gondoltam, hogy beteszem a dobozba. Most nincs benne, mert a rojtokat Annácskám kisimítja, mert nincs hosszú ujjú fehér ruhám, hogy mégis ne legyenek a koporsóban ott a karjaim meztelenek, mert szemfedőt nem akarok. Minek legyen szemfedő? A legtöbb halottnak szép az arca, én úgy látom, hogy fény ömlik el, mert a Miklósnak is gyönyörű szép volt. A legtöbb ember szép. Remélem, hogy az én arcom sem csúful el. Nemrég volt egy infarktusom és mondom az orvosnak hogy egyszerű, be van írva a mentős, beütöm a mobilomba és ha nem lesz erőm beütni? Alain maga jól tudja – válaszolt az orvos, hogy bármelyik pillanatban olyan rosszullét jöhet, hogy nem tud segítséget hívni! Szembe nézek ezzel is. Egész karácsonykor egyedül voltam. De térjünk vissza a Hospice-ra. Amit elindítottam, a kicsi semmiből, akkora lett, hogy én már követni se tudom. Az élettel is úgy vagyok, hogy ez egy próba. Annyi próbát kiálltam, persze voltam undok és keserű is, voltam depressziós is, kívántam is a halált sokszor, féltem is a haláltól, sok minden volt… Amikor szállnak a bombák és kinek a lába, kinek a keze hiányzik, akkor azért az rettenetes. Én ismerem a félelmet és ismerem a halál szörnyűségét, de ha teljes életet éltem, akkor könnyebb meghalni, reménykedek benne. Ez van az irodalomban is és ez van bennem is, hogy megtettem, amit lehetett, na most, próbálnék szépen meghalni. A kereszténység is másként kezdi. Figyelje csak meg… A szent beszédekbe itt, ott, amott, az egyház is újít, mert nem arról van szó, hogy a halál annyira fekete, mert különben is az élet a siralom völgy… Akkor miért vagyunk olyan boldogtalanok, amikor meg kell halni? Mert az örök ítélet, meg a kárhozat, meg a satöbbi? Egy kicsit túlhangsúlyozta a kereszténység a bűntudatot és a halált. Feketévé tette. A halálhoz való viszonyunk alakul át előttünk. Ez olyan szép munkát, gondolkozni valót, tenni valót ad mindnyájunk számára. Nem csak a Hospice, hanem ön, akivel most beszélgetek és bárki… Mindnyájan meghalunk ez az egy biztos az életben.

- Mondják tisztelői, hogy keveset látják itt a Hospice központban…

- Tulajdonképpen én a legszívesebben mindig dolgoznék a Hospice-ban, de lehetetlen, nem bírja az időm, meg az egészségem. Nem szakadtam el a haldoklóktól, de a Hospice munka olyan nagy lett, olyan tág lett, olyan szép lett… Itt van például a Phare – program… Amit most végre hajtanék, de úgy érzem, hogy egész nyugodtan kimaradhatok, mert röpülnek tovább, viszik a fiatalok… Most, mikor jött a háznak az avatása, éppen abba az időben valami baj volt a szívemmel, az embernek sokszor van baja, ha öreg, de szerettem volna elmenni és elmentem sikerült és el is mentem. Tizenöt évvel ezelőtt, nagyon régen belépett hozzám egy ősz hajú hölgy. akit nem is ismertem, Szilágyi Sándorné Saci és azt mondta Alain, gyere csináljunk Hospice-t. Ketten kezdtük, pénz, hely, minden nélkül. Álmaink netovábbja volt a Hospice Ház, most itt van. Több mint négyezer embert képeztünk ki, pariatív részlegek alakultak különböző kórházakba. Könyveink, saját folyóiratunk van, a Cháron. Az otthon gondozás, különböző kórházakban segítségnyújtás az oktatáson… Végig kicsit úgy érzem magamat, mint egy kotlós, ami alá kacsa tojást tettek és csak nézi, hogy az én csibéim úsznak a vízen. Alig tudom követni, mi minden történik. És íme, itt van a Hospice Ház, amit ma nyitunk meg! Számomra ennek a háznak a megnyitása nem csak az volt, amit átéltek itt, akik megjelentek, hanem az az élmény, amire törekedtünk, hogy legyen élmény, ahol békésen lehet meghalni, ahol kockázatot tudnak vállalni, ha a hozzátartozók már nem. Az én családomban már csak én élek, és ha elnézem ezt a külön szobát, az egy ágyas szobát és ebben a szobában fogok meghalni és az, hogy ez a kert itt van, hogy itt lesznek a hamvaim, és a kövek a férjem sírkövéből, ami egy bányából van, mert szerettem volna, hogy természetes köböl legyen. Ez vele is közösség, a halála után is, hogy a hamvaim egy része itt lesz és a két kő. És, ha akarnak, emlékeznek, hogy itt van Polcz Alain hamva, és ha nem, akkor is itt van a két kő, mert a tárgyak is élnek!

- Több órát beszélgettünk és még mindig nem tudom, ki is valójában Polcz Alain… - jegyzem meg.

- Hát egy olyan valaki, aki nagyon szerette az életet és sokszor tette próbára az élet. Nagyon sokszor elbuktam, akkor nyüszítettem ám, nem voltam mindig hős. Aztán rájöttem, hogy ahányszor a földre kerültem, sokszor volt ez, akkor utána mindig valami más út nyílik meg és valami tapasztalattal több lesz az ember. Jó, hogy az Isten nem próbálja meg az embert képviselni, mert én ismertem olyanokat, akik nem tudták elviselni az elmebetegeket, az utcán élőket, a gyűlölködőket, a kétségbeesve meghalókat, a lázadókat, az elkeseredett embereket… Valahol az voltam, akit nem tudom honnan, de valami segítséget kaptam… Tehát, ahányszor az én emberi gyengeségeim elbuktattak valahol, ezt olyan nehéz megfogalmazni, mert az angyalok, olyan lejáratott szó, de igenis, van valami szellemi hatalom a Világban. Uralkodik, és hogyha én azt hagyom, hogy hasson rám, akkor az kisegít engem abból a gödörből, a mély szakadékokból, amibe időnként beleestem. Úgy születtem, valami nyitottsággal az emberek felé… Én ezt nem szereztem, én ezt kaptam. Én azt gondolom, hogy Erdély biztos megszabta a gondolkodásmódomat, a viselkedési módomat, az érzéseim. Nekem a hazám, Erdély maradt. Török Sándor azt mondta, hogy Erdély fölött ott ül egy több száz éves vajákosság… Tehát én abból a mesevilágból jöttem, ahol ott van a boszorkányság , a vajákosság. Népmeséken és népdalokon nőttem fel és életem alapja volt a falu, hiszen ismertem az állatokat, ismertem az otthon meghalni, otthon szülni. Ott a kicsi falvak, hegyek, nagyon őrzik a titkokat és a multat. Erdély megszabta nekem a gondolkodásmódomat, az érzésvilágomat. Így a front egy nagy szakadás volt az életemben. Háború szakított el Erdélytől és ugye a férjem, aki magyar állampolgár volt és a háború előkészített arra, hogy haldoklókkal tudjak foglalkozni. Tehát, a hit, ami végig vonult az életemen, és ami képessé tett a mélységek elviselésére. Miklóssal pedig? Hát egy alkotó férj, egy meghatározott személyiség mellett élni, minden nehézségek ellenére…

- És az elmenetel?

- Nem cinikus vagyok, én csak elfogadom, szeretem a halált. Talán meglepi agát, hogy szeretem, de az életnek, valahol vége kell, hogy legyen. És, ha sikerülne szépen és jól befejezni, hogy rendbe teszem a dolgaimat, hogy csináltam valamit az életben, tettem valamit azért, hogy az emberek tudjanak szépen meghalni, akkor talán én is fogok szépen tudni meghalni, reménykedek benne. Készülök reális dolgokkal is. Megkértem Hurkai Margitot, hogy hozza somlói galuskáját… Tréger Gábort, hogy hozza a pogácsáját… Régebben is csináltak ilyeneket az emberek, hogy tudták azt, hogy készülnek a halálukra, megmondták, hogy mibe öltöztessék, milyen legyen a temetésük, ki búcsúztassa őket? Azzal, hogy az ember készül a saját halálára, könnyebben, szebben zárja az életét. Én, amiket mondtam, én azt valóban teszem is. Szeretném, ha a temetésemen jó hangulatban lennének… Én gondoskodom Erdélyi pálinkáról, tudni illik szoktam szedni besztercei szilvát egy barátnőmnél és abból olyan pálinka készül, amit hivatalos finánc nem látott, fölséges ízű. És ott lesz még a szekszárdi bor, a férjem szerette… És azt szeretném, ha a hamvaim egy részét itt szórnák el a kertben és arra szeretném kérni dolgozó társaimat, hogy vidáman temessenek, mert az embert segítik meghalni, akkor már nem olyan nehéz az átlépés és utána reméljük, hogy jó, már, ha az ember igyekszik tisztességesen élni.

- Én úgy szeretném ezt a beszélgetést befejezni, lehet, egy kicsit udvariatlanak tűnik, de ön megérti, én sokáig nem akarok inni a maga pálinkájából…

Akkor láttam utoljára.

- Dr. Hegedűs Katalin vagyok a Magyar Hospice Egyesületnek a vezetője.

- Akik halál közeli állapotban vannak, azoknak a lelkével foglalkoznak?

- Nem csak a lelkével, hanem a testével is, mert ugyanis először a fájdalmat, meg a különböző kínzó tüneteket kell csillapítani ahhoz, hogy hozzáférhessünk a lelkéhez.

- Hagyjanak nyugodtan, békében meghalni, gondolom, ez lehet az egyik legfontosabb kívánalma annak, aki a halál előtt áll. Erre oda mennek az idegenek, megpróbálják a lelkét gyógyítgatni, meg fizikailag pátyolgatni, hogy ülj fel és menj sétálgatni.

- A gondolat több ezer éves. A meghalás körül volt egy megfelelő rítus, a beteget segítették, szeretettel vették körül, senki sem gondolja komolyan, hogy egy kórházi rideg környezetben haldokló ember szeretetben-békességben tud elmenni. Két eset lehetséges. Vagy gépekre kapcsolva fekszik magányosan elhagyatva, vagy pedig valamilyen elfekvő bűzös ágyán tölti az utolsó heteit. A magyar egészségügy nincs erre felkészülve. Nem csak az egészségügy, hanem az egészségügyi dolgozók sem, hogy a haldokló betegeknek a megfelelő ellátást biztosítani tudják.

- De hát feltételezem, hogy az orvosi egyetemeken felkészítik az orvosokat arra, hogy a halál közeli állapotba lévő beteggel, hogyan kell bánni, mit kell csinálni.

- Hát sajnos nagyon nagy probléma az, amit most említett. Húsz éve dolgozom az orvos tudományi egyetemen. Oktatok. Néhány évvel ezelőtt felmértük, hogy egy leendő orvos mennyit foglalkozik ezekkel a kérdésekkel? És kiderült, hogy az orvos képzésnek pusztán a 0.49 század százaléka az, melyet a halállal, haldoklással és ennek kommunikációs etikai vonatkozásával foglalkoznak a hallgatók.

- Ha jól tudom, hétezer órában tanulják a szakmát, mégis, pár óra az egész halál?

- Igen pár óra, pontosabban három óra jut a fájdalom csillapítás kérdéseire. Talán ugyan ennyi a tüneti kezelésre, a lelki és egyéb vonatkozásokra is. Tehát, ha összeadogatjuk, akkor jön ki ez a 0.49 század százalék, ami iszonyúan lehangolónak tűnik, hiszen az orvos képzésben, első sorban a gyógyítás és a gyógyítható betegek lebegnek célként a professzorok előtt. Hát sajnos, még mindig tabukérdés a halál. És így a haldokló beteggel való foglalkozás is. Olyan speciális képzéseket kell indítani intenzíven, ami érzékennyé teszi a dolgozókat arra, hogy a haldokló beteggel speciális módon, külön kell felkészíteni az embereket. Először is például a saját halál tudatukkal kell szembesülni. Arra gondol, mondjuk, egy középkorú ember, hogy általában a nyolcvan, kilencven évesek halnak meg. Holott Magyarországon, sajnos, harmincnégyezer ember hal meg évente daganatos betegségben, akiknek túlnyomó többsége fiatal, vagy középkorú. A legidősebbek közül kevesebben vannak. Tehát azzal kell szembesülni, hogy fiatal embereket kell nagyon sokszor elkísérni utolsó útjukra.

- Keresztes Cecília vagyok, a Magyar Hospice alapítvány program vezetője. Egyébként szociális munkás vagyok. A Hospice egy olyan különleges gondozási forma, amelyben a gyógyíthatatlan betegeknek és az őket ápoló családoknak segítünk. Célunk, hogy jó fájdalomcsillapítással, ápolással, lelki támogatással, jól élhető életet tudjunk biztosítani az utolsó pillanatokig.

- Mivel foglalkoznak? Az élettel, vagy a halállal?

- Hát azt kell, hogy mondjam, mindkettővel. Mert az élettel foglalkozunk, addig, amíg él a beteg, de miután meghalt és esetleg itt marad utána a gyászoló családja, akkor a családnak is segítünk. A halála után is tartjuk velük a kapcsolatot, ha szükségük van rá.

- Mi az a siker élmény, ami miatt maguk itt vannak? Amiért maguk működnek? Hiszen bármilyen munkát is végeznek, kudarc a vége. Az ember, akivel önök foglalkoztak hétfőn az már kedden meghal.

- A sikerélmény, az, amikor végre át tud aludni egy éjszakát. Vagy végre, hosszú hónapok után, először tud őszintén beszélgetni a családjával. Ez a sikerélmény.

- Aki a halála előtt van, az bejön ide és azt mondja önöknek, hogy szeretnék nyugodt körülmények között meghalni és adjanak nekem itt egy kis helyet?

- Nekünk jelen pillanatban nincs elfekvő részünk. Tehát otthoni gondozással foglalkozunk. Általában a hozzátartozók jönnek be hozzánk és a betegek már nagyon rossz állapotban vannak. Az emberek többnyire nagyon kétségbe esve kopogtatnak be hozzánk, de hiszen nem volt korábban alkalmuk arra, hogy mi a nehéz és mi fáj? És idejönnek kétségbeesetten és inkább azt mondják el, hogy mi a probléma és nem tudják elmondani sokszor, hogy mit kérnek, hanem bármiféle tanácsot, segítséget szeretnének kérni.

- Nem látok a maguk arcán, mozgásában semmiféle szomorúságot. – jegyzem meg.

- A Hospice nem elfekvő. A Hospice-ban az élet zajlik, és az élet történik és azok a betegek, akik gyógyíthatatlanok, azok is élnek és tudnak jó napokat megélni a családjukkal együtt. Mi ezt képviseljük.

- De az emberek mit tartanak magukról?

- Hogyha tudják, hogy egyáltalán mivel foglalkozunk, akkor is ködösek az információik. De nagyon sokan még mindig nem tudják, hogy mit jelent a Hospice. Az emberek legnagyobb része még ma is azt gondolja, hogy a Hospice-ban eutanáziát hajtanak végre a betegeken, vagy a halálba kísérik. Erről pedig szó sincsen. A másik tapasztalatunk pedig az, hogy megrettennek, megijednek ettől a témától. Egy kis utcácskában vagyunk. Mikor megnyitottuk itt a Hospice házat, akkor a körülöttünk lakók panaszkodtak, hogy lementek az ingatlan árak, hiszen senki nem akar egy hullaház mellett lakni. Tehát félelmetesnek tartják mind a mai napig az emberek ezt a témát. Nyilván mindannyiunknak félelmetes és mindannyiunk számára idegen, de ezen, remélem, hogy lehet változtatni.

Dr. Hegedüs Katalinra figyelek.

- Összesen negyvenhárom ellátó szolgálat működik. Nem csak Hospice ház jellegűek, hanem elsősorban kórházi osztályként funkcionálnak. Palliatív osztálynak nevezik ezeket, szóval az tüneti kezelést jelent.

- Abban az esetben, ha én fekszem egy kórházban és odajön valaki és azt mondja, hogy átvisszük magát a palliatív osztályra, szóval a haldoklók osztályára, innen számítva még az az utolsó egy százaléknyi reményem is meghal abban az ezred másodpercben, amikor a betegápoló elkezdi tolni az ágyamat akármilyen, gyönyörűen festett ajtón túli világra.

- Természetesen a betegnek nem kötelező egy ilyen osztályra mennie. A beteg elhatározásától függ. Más részről viszont léteznek olyan csoportok a kórházakban, ezek az úgynevezett mobil csoportok, hogy a betegnek nem kell otthagyni az osztályát, a megszokott ágyát, hanem a kiképzett csoport megy oda és nyújt valamilyen plusztámogatást neki. Más részről pedig a beteg felvilágosítás az állapotáról nem a haldoklás végén kellene, hogy elkezdődjön. És a Hospice-ban pedig végképp nem arról van szó, hogy elvegyük a reményt. Tehát, ha én odamennék egy beteghez és azt mondanám, hogy most áttoljuk a haldokló osztályra, ez mindenféle szempontból borzalmas. Reményt elvenni, annál embertelenebb dolog nincs. Sőt, nagyon érdekes, hogy Hospice osztályra kerülve, éppen amiatt, hogy ott van idő, van nyugalom, van türelem, mert ugye pontosan erről szól ez az egész, nagyon sok beteg állapota átmenetileg javulni kezd. Gondoljon bele, hogy egy elfekvőből, ahol tizenhárom ágy van, átkerül esetleg egy olyan helyre, ahol tényleg kulturált körülmények vannak, szeretettel veszik körül… Az elfekvőben se gonosz emberek dolgoznak, de ott nincs idő vele foglalkozni. Nincs elég személyzet. Ez sajnos az egészségügy problémája.

A szociális munkáshoz fordulok.

- Önt, amikor megkérdezi a férje, hogy mi volt ma? Mi az a siker? Akkor azt mondja, hogy hát boldog vagyok, mert csak négy ember halt meg és mosolyogtak?

- Erre egy példa a legjobb, azt hiszem. A legnagyobb siker az, amikor kimegyünk innen egy beteghez, az idős férjét gondozó Annus néni megfogja a kezemet és azt mondja, hogy nem vagyunk egyedül, tudom, hogy nem vagyunk egyedül. És ez az érzés, amit akkor érzek, hogy tudok segíteni és érdemes valamiért a munkám, akkor az nekem nagyon nagy siker élmény.

- Erdős Judit vagyok.

- Valójában nem is csak, mint építésszel szerettem volna beszélni, hiszen személyes érintettsége is van annak, hogy éppen itt találtam önt.

Meg se említem neki, hogy tudom, fia itt halt meg.

Az édesanya által tervezett – kibővített, átépített falak közt.

- Ez így van. Hat évvel ezelőtt találkoztam a Hospice – szal először. Akkor beteg és pszichésen nagyon rossz állapotba lévő fiamnak pszichológust kerestünk. Nem tudtam, hogy ez a Hospice létezik. Egy másik pszichológus mondta, hogy próbáljam megkeresni a Muszbek doktornőt. Ő megismerkedett a fiammal, rögtön elkezdte kezelni, mert látta, hogy szüksége van rá. Az én fiam többször elmondta, hogy a problémáit volt kivel megosztania és ez nem csak az édesanyja volt, mert az édesanyjából már egy beteg gyereknek elege van, hanem még volt valaki, akivel ezt meg tudta beszélni.

- Most akkor azt kell mondani, hogy a gyermeke boldogan halt meg?

- Nem, természetesen nem. És ő ezt nagyon szépen el is mondta, hogy az ember, ha tudja, hogy meghal, márpedig tudja, kicsit haragszik a Világra, mert igazságtalannak tartja, de, hogy el tudja fogadni ezt az állapotot, és hogy kezelni tudja ezt a szituációt, abba a pszichés segítség neki nagyon sokat adott. És még abban is igazi ember volt a fiam, hogy azt mondta, hogy neki saját sorsa mellett az anyjáról is gondoskodni kell és a lelkére kötötte a Muszbek Kati doktornőnek, hogy velem is beszéljen még a kezdet kezdetén, mert tudta azt, hogy mit jelent egy anyának elveszteni a gyerekét. Ő kérte azt, hogy ide az anyját is fogadják be.

- Mikor jó, hogyha az ember benyomja a bejárati ajtó mellett ezt a csengőt? Már csak azért is kérdezem, mert mi van akkor, ha én szegény vagyok, és nem merek csengetni? Mert egyrészt be kell vallanom azt, hogy a hozzátartozóm halálos beteg, másrészt aggódnom kell, hogy vajon mikor küldenek a pénztárhoz, hogy fizessek a szolgáltatásért.

Keresztes Cecília: - A Hospice szolgáltatások mindenhol ingyenesek a világon. Éppen azért, hogy a lelkileg és talán az anyagilag is kiszolgáltatottabb embereknek van első sorban szükségük arra, hogy hozzájuk eljussunk… Tehát, igenis, bátran kopogtasson be mindenki attól a pillanattól kezdve, hogy úgy érzi, segítségre van szüksége. Kérheti ezt a gyógyíthatatlan beteg vagy a hozzátartozója is.

- Tehát, hogy tudjon mosolyogni a beteg halála előtt? Önöknek ez miért siker élmény?

- Hogy tudjon őszintén beszélni a hozzátartozójával, hogy el tudja mondani az utolsó pillanatokban a számára fontos érzéseket, amiket talán az életébe soha sem mert… Hiszen azt fontos látni, hogy a halál tudata, az egy olyan szabadságot ad az embernek, amit soha máskor az életben, nem tapasztalhatunk meg. Esetleg, hogy ha meghalljuk azt, hogy hamarosan meg fogunk halni, akkor olyan dolgokat merünk megtenni és kimondani, amelyek iszonyú fontosak lehetnek a hátra maradottak és a hozzátartozók számára és a mi számunkra is. Hiszen megnyugszunk, és úgy érezzük, hogy végre valami megoldódott, amit talán egész életünkben nem tudtunk megoldani.

Erdős Judit:- Ha látja, hogy egy iszonyú fájdalmaktól gyötört szenvedő, nyomorult ember jobban lesz, hogy tényleg képes arra, hogy kiüljön az őszi napsütésbe, hogy el tudjon olvasni egy újságot, ez siker. Szóval, lehet, hogy ez kicsi sikernek tűnik, vagy pitiáner dolognak kívül állok számára, én azt mondom, hogy akik ott dolgoznak, ebből építkeznek. A fájdalom csillapítását nem ismerik a kórházakban igazán, és ezért aztán számtalan probléma van, iszonyatos fájdalmai vannak a betegnek és ezen kell segíteni.

- Most itt vagyunk, az úgynevezett Fájdalom Ambulancia bejárata előtt. Mit tudnak ilyenkor segíteni a halála előtti rákos betegnek?

Dr. Muszbek Katalin:- Daganatos betegnél két dolgot kell kezelni. A fájdalmát és a félelmét. A félelmét a pszichológusok csillapítják, vagy megpróbálják kezelni. Az orvosok viszont, itt nálunk, a fájdalmakat próbálják enyhíteni.

Erdős Judit: - A halál tabukérdés. Nem nagyon akarják, a kórházakba ezeket a szolgálatokat. Nagyon sokszor úgy gondolkodnak, hogy hát a haldoklónak talán már úgy is mindegy. A haldokló már nem annyira érdekes, egészen addig, amíg tényleg egy fontos embernek a hozzátartozója nem kerül ilyen helyzetbe és általában olyankor történik valami változás, ami nekünk pozitív, mert oda kezdenek figyelni erre a kérdésre.

- Erre a helységre az van kiírva, hogy az Úr jósága virrasszon felettünk. Olyan, mint egy kápolna, de sehol nem látok keresztet.

Keresztes Cecília: - Ezt a helységet Majzik Mária domborművei díszítik. A kápolnának a két fala az életnek a két oldalát mutatja. Az egyik oldalon a fák és a virágok vannak, ez mind az életet ábrázolja, a másik oldalt ugyan ennek a fának a negatívját. Színében is egy kicsit sötétebb, ami az elmúlást szimbolizálja, és ami itt szembe van velünk, az egy napraforgó.

- A kereszt helyén.

- Mondhatjuk úgy is. Ami egy hervadó napraforgó. A napraforgó mindig az életet is szimbolizálja, mert ez már látszik, hogy hervad… Mind a kettőt egyben. Ez egy kápolna, ami azt a célt szolgálja, hogy a betegeink vagy a hozzátartozóik, egy kicsit el tudjanak mélyülni. Ha akarnak, meggyújthatnak egy szál gyertyát. Olyan elhúzódásra alkalmas, amire szüksége van egy ilyen állapotban, egy embernek.

Kaptam egy Meghívót, menjek el, vegyek részt a Hospice alapítvány ünnepi rendezvényén. Talán százan lehetünk egy nagy teremben.

Dr. Muszbek Katalin: - Harmadik éve tartunk éves beszámolót a Hospice Alapítvány szakmai és pénzügyi tevékenységéről. Ebből kettő alkalommal összefoglalva kapcsolódott ez az eset, a februárban, most már azt kell, mondjam, hagyományossá váló zeneakadémiai koncerttel, amelyet az Amadinda együttes, Presser Gábor és művész barátai szerveznek számunkra. Most vasárnap délután a Zeneakadémia Nagytermében egy különleges eseményt már másodszor fogunk megvalósítani. Presser Gábor ötletét a hangárverést. Nagyon népszerű volt a tavalyi koncertünk. Hétmillió forint volt a hozadéka.

Kocsis Lajos, az Amadinda együttes tagja: - Ami itt, a falak mögött van, az egyszerűen hihetetlen. Egy évvel ezelőtt belecsöppentem és azóta is felfoghatatlan ez a mennyiségi munka és ez a sok pofon, amit ezért a munkáért cserébe kapnak. Én felajánlottam a Hospice Alapítványnak az Amadinda együttes formációt. Minden évbe számíthatnak ránk.

És feláll, valahol az előttem levő sorokban egy idős asszony.

Zavartan körbe néz, aztán elkezdi: - Én a rákbetegek nevében szeretnék megköszönni mindent. Nem akarom önöket megterhelni az elérzékenyültségemmel. Tudom, hogy nekem nem sok van már hátra. Azt szeretném üzenni, azoknak, akiknek a döntés a kezükben van, hogy kérjük, elvárjuk, mondhatni, követeljük a rákbetegek nevében, hogy ezt az utolsó, de nagyon fajsúlyos támogatást adják meg. Kapja meg a Hospice tíz ágyra a hozzájárulást. Hogy ennek az ellátásnak a befogadása megtörténjen. Mert, ha ezt nem teszik, nem a rákbetegeket becsülik le, hanem azt is, azokat is lebecsülik, akik sok áldozatos munkával, odafigyeléssel, együttérzéssel összegyűjtötték erre a forintokat. Hogy mindez felépüljön. Ugye, megértik, már nem magamért emelem fel a szavam. Én már úton vagyok. De, ha mindez nem működhet, az az igazi pazarlás. Pazarlás, nem csak az anyagiakkal és a pénzzel, hanem az emberi lélekkel.

Az apró, süteményes tálkák közül a folyosóra hívom Rácz Zoltánt, az Amadinda ütő együttes vezetőjét.

- Két héttel ezelőtt Mexikó, négy nappal ezelőtt Tajvan, ma pedig Budapesten a Hospice ház…

- Ez az összejövetel még engem is mélyen megdöbbentett. Ma is megdöbbent, hogy hangokkal milyen hihetetlen módon lehet kommunikálni. Milyen hihetetlen módon lehet segíteni, egy-egy ember sorsát megkönnyíteni. Tulajdonképpen az a dolgunk, hogy ezekkel a hangokkal ezt csináljuk. Egész életünkben ezért igyekszünk. Hogy ilyen helyzetekben mit ér ez? Egészen megdöbbentő. Engem eszméletlenül megdöbbent és a magam módján határozottan azt mondom, hogy tiltakozom, és kikérem magamnak, hogy a magyar egészségügyi kormányzat megtagad tíz ágyat. Megtagad egy ilyen elképesztő, ember próbáló, és lélekkel, és fizikummal, szellemiséggel végzett munkától. Botránynak tartom, ami határozottan alátámasztja azokat a balkáni állapotokat, amelyek ma nagyon sok kérdésben uralkodnak Magyarországon. Üzenem a pártoknak, hogy szedjék végre össze magukat. Járhatatlan, élhetetlen országot fogunk teremteni magunknak, mert a hülyeségeikkel vagyunk elfoglalva, reggeltől estig.

- És hogyan viszonyultak a művészek, amikor ön felvette a telefont és meghívta őket a zeneakadémiai jótékonysági koncertre? Megértették, akár külföldön is, hogy miről is van szó?

- Azok a művészek, akik fellépnek, büszkén és örömmel fogadták el a meghívást. Ők a legjobb barátaim. Azonnal csatlakoznak, akkor is, ha a naptárjukban három óra szabad. Ezt tényleg tessék komolyan venni, mert Presser a tavalyi koncert után lejátszotta a Hospice koncertet, végig vezette, majd elment és megcsinálta a színházi estjének a bemutató előadását. Nem rutinból. Ránki Dezső idén csak azért nem játszik, mert este hét órakor Veszprémben kell lennie és azt latolgattuk, ha leesik a hó, akkor vajon oda ér-e a koncertjére? Ránki Dezső tényleg komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy fellép fél négykor, aztán autóba vágja magát és elmegy a veszprémi szóló estjére… Hát tessék átgondolni, erről van szó.

Presser Gábor:- Amikor volt az az éhező Afrikáért koncert, akkor utána el kellett döntsem, hogy nem csinálom tovább, mert hátba támadtak. Volt zenész, aki megtámadott, volt újságíró is, természetesen a budapesti pártlapban, volt, aki másik pártlapban, másik oldalon, és az is támadott… Tulajdonképpen itt azt kell mondani, ha az ember neki vág egy ilyen dolognak, akkor tudomásul kell venni azt, hogy kevesen lesznek, akik azt megértik. És idáig kellene, hogy eljussunk, hogy szükség van az arcunkra, ahhoz, hogy reklámozzuk azokat a dolgokat, amikből aztán azt a pénzt lehet összehozni, hogy mondjuk, a Magyar Hospice Alapítvány működni tudjon. De ezt nevezhetjük bármilyen alapítványnak. Nem lehet elkerülni azt, hogy az emberről ilyenkor azt higgyék, hogy magát reklámozza. Ez borzasztó nehéz. Az a fura helyzet állt elő, hogy az ember oda áll és az arcát adja különböző ügyekhez.

- És akkor mért neki kell védekezni?

- Adott esetben, egyszerűen, mert őt személy szerint nem kedveli valaki, vagy azért, mert másféle gondolkodása van.

És nem tudom, kik, miért nem kedvelik Presser Gábort.

Ő csak Magyarországon nem lehet sztár, New York-ban igen?

Nyugati parti nagyvárosok után az Egyesült Államok keleti partján is fellépett 36 évvel első amerikai útja után Presser Gábor, aki a New York-i magyar főkonzulátuson zsúfolásig megtelt nézőtér előtt adott nagy sikerű koncertet.

2010 áprilisában az LGT legendás alapítója, a Vígszínház zenei vezetője a Los Angeles-i Egyesült Magyar Ház színpadán adott fergeteges sikerű koncertet. A Magyar kultúra a nyugati parton is című rendezvénysorozat keretében a közönség San Diegóban, San Franciscóban és Las Vegasban is meghallgathatta a Presser-életmű sok felejthetetlen dalát.

Presser Gábor - akinek a nevéhez olyan, egész generációkat végigkísérő számok fűződnek, mint A Ringasd el magad, a Gyöngyhajú lány vagy a Nagy utazás - az Amerikai Magyar Népszava Szabadság című New York-i újságnak adott interjúban kifejtette: fellépésein annak kiderítését tartotta igazán izgalmasnak, hogy a közönség Amerikában megérti-e a dalok történelmi környezetét és milyen személyes tapasztalataik, elképzeléseik vannak az időszakról.

- Egy külföldi magyar közönség előtti szereplésben mindig benne van az, hogy az ember mesél is kicsit, nemcsak elénekli a dalokat" - mondta. A magyar könnyűzene legendás alakja kifejtette: "folyamatos dilemma", hogy nagyon sokan újra és újra magyarázzák a korszakot és az akkori művészeti alkotásokat is.

És, bár lehet, nem is emklékszik már arra, amit a Hospice ház avatásán mondott, összecsengenek szavai atzzal, amit túl az óceánon mondott:

- Én úgy gondolom, hogy ha annyi ellenálló, rendszerrel szembeszálló lett volna az akkori Magyarországon, mint amennyiről ma hallunk, akkor az a rendszer 20 perc alatt megdőlt volna" - fogalmazott.

Azt mondta, zavarja, hogy ugyanattól a személytől kapnak más magyarázatot az emberek, mint akkor. Megjegyezte, hogy az akkori baloldali ifjúsági vezetők közül többen ma jobboldali politikusok.

Elmondta: nem szereti megmagyarázni a dolgokat, a dalok hadd beszéljenek magukért. A koncerteken ugyan picit felidézi a kort, de nem magyarázza a dalokat. Meggyőződése ugyanis, hogy ha ezeket a dolgokat elkezdjük magyarázni, újabb és újabb hazugságözönt zúdítunk magunkra, amiben már amúgy is bőven benne vagyunk.

Dr. Muszbek Katalin: - Összességében minket mindenki támogat. Csak minden új programmal nagyon nehéz keresztülmenni a bürokratikus szervezeteken. Mint egészségügyi program, ez nem létezett idén nyárig. Magyarországon nem fizetett az OEP ezen szolgálat után. A legtöbben azt mondták, hogy egy nagyon szép, szeretetteljes, humánus szolgálat. Ezt nagyon jó csinálni, de hát ez nincs benne az egészségügyi ellátásban. Igazság szerint ezért is lobbizunk és most már ez az egészségügyi programnak a része.

- Ez nem valami ellent mondás? Hogy lehet az egészségügyi ellátás része? Hiszen az egészségügyi ellátásnak az a lényege, hogy az ember meggyógyuljon. A Hospice pedig az elmenőkkel fog kezet.

- Na, látja, ez a tévedés. Tulajdonképpen az orvosok is még mindig ebben a hitben vannak. Szerintük az az igazi munka, ami a gyógyítás. Nem egészségügyi ellátás, ami nem a gyógyításról szól. De a gyógyító munka része az is, hogy válaszoljunk arra, mi van azokkal a betegekkel, akiket nem lehet meggyógyítani? Erre válasz az a speciális ellátás, amelyet többek között a Hospice is tesz.

- Az önök alapítványa állítja, hogy minden embernek joga van a tisztességes halálhoz. Tehát a menethez is joga van, amit nem kap meg. Ha ön ezt Brüsszelben vagy Strasbourgban elmeséli, hiszen ön európai hírű ebben a kérdésben, akkor mit mondanának erre?

- Sajnos, amivel mi foglalkozunk, az minden családot érint. A rákbetegség ma Magyarországon népbetegségként van számon tartva. Nincs olyan család, akinek saját családjában, vagy a baráti körében nem érintődik. Mégis, amikor a haldoklás időszakára jutnak el, vagy a gyógyíthatatlanság időszakához, akkor lehet valaki miniszter, vagy lehet egy konyhai dolgozó, egyaránt küszködik attól a problémától, hogy mit csináljon azzal a szegény beteggel, akit kitesznek a kórházból, mert már aktív kezelést nem kaphat? Vagy elviszi az úgynevezett krónikus osztályra, ahol, hát meg kell nézni, hogy milyen körülmények között lehet beteget elhelyezni… Természetesen vannak jó fizető rendszerek, de azt az esélyegyenlőség alapján nem mindenki tudja elérni. És ezek a helyek sem nyújtanak olyan fajta szolgálatot, vagy szolgáltatást, amelyre a betegnek a legnagyobb szüksége lenne. Tehát a jó fájdalomcsillapítást és azt a pszicho - szociális támogatást, spirituális támogatást, ami az élet végéhez kötődik… Tehát, ami, előbb utóbb eljön. Látunk olyan országokat… Például Anglia le van fedve ezzel az ellátással és gyakorlatilag mindenki számára hozzáférhető. Én Angliában, Oxfordban tanultam és az én mesterem itt volt két évvel ezelőtt. Az idős professzor azt mondta, hogy Angliában a fájdalom már nem probléma. Nem kérdés, ezt már megoldották. A spirituális kérdések, az elmenés, a távozás, ez a kérdés. Hol vagyunk mi itt Magyarországon? Ne az eutanázia legyen az egyetlen mód, ha valakinek szenvedése van, hanem kapja meg ezeket a kezelési módokat, vegye körül egy szeretetteljes közeg, a segítség, ami a félelmeit, szorongásait oldja.

- Este, mikor hazaér, akár a gyermeke, akár a férje megkérdezi öntől, hogy jól van Katikám, mi volt ma a siker élményed? Akkor ön azt mondja, hogy sikerült elintéznem, hogy tíz személy emberibb körülmények között menjen át a más világra?

- Tudja, hogy ez milyen érdekes? Bármelyik munkatársunktól megkérdezi, hogy ez egy siker élménnyel járó terület vagy nem, a válasz az lesz, hogy a kudarcként éljük meg, hogy itt állunk felhúzott ágyakkal és nem tudjuk megnyitni a tíz ágyas részleget. Ha itt a mi fiatal nővéreinket megkérdezi, hogy tudják ezt a munkát végezni, hiszen naponta látják az elmenőket, akkor azt tudjuk mondani, hogy sikerült lenyeletni egy falatot… Azt, hogy megszűnt a nehéz légzése… Azt, hogy ma fájdalommentesen fekszik az ágyába, vagy ki tudtuk kísérni a székig és ott tudtunk ülni egy órát. Az élet végén ezek a kis események nagyon felértékelődnek. Tehát otthonra, én ezt viszem magammal. Első sorban pszichés munkát végzek, hiszen pszichiáter vagyok. Azt látom, hogy a betegek még a betegség árnyékában is, milyen új értékekre találnak rá. És az egy öröm, amikor azt látom, hogy a beteg úgy megye ki, hogy van valami ragyogás szemében. Nem az, hogy élni fog egy év múlva, hiszen a fájdalmas veszteséget átéli, de megtalált valami olyan dolgot, amire eddig soha nem gondolt. Egy kézfogást. Egy barátságnak az átértékelése, ami nem anyagi jellegű, hanem emberi kapcsolatoknak a meglátása. átértékelése.

- Kovács Dunai Andrásné, nyugalmazott egészségügyi szakoktató vagyok. A Hospice szellemisége, hogy Magyarországra került, rögtön megfogott. A szakmai gyakorlatokon gyakran láttam, hogy azok a betegek, akikről az orvostudomány akkori állása szerint lemondtak, azok milyen méltatlan helyzetbe kerültek. És a családok milyen bizonytalan helyzetbe. Az elsők között voltam, akik csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz. Az első időben a mellettünk levő óvoda vezetője kérte, hogy az ablakokat függönyözzük le, hogy a gyerekek ne lássanak be az udvarról. Ez borzasztóan rosszul esett, hiszen a Hospice szellemisége éppen az, hogy a halál tényével már szinte gyerekkortól találkoznunk kell, Mert hiszen az elmúlás benn van az emberi életben.

- Tehát a gyereknek azt mondani, hogy te meg is fogsz halni?

- A gyerek majd kérdez, és a kérdésére felelünk mindig az ő életkorának megfelelően. Eltemetjük a kismadarát, az arany hörcsögét és ő tudomásul veszi. Rádöbben arra, amikor odaér az élet korában, hogy az emberek is meghalnak.

- Ön Bokor Béláné. Ha jól tudom, sok-sok évtizeden át főnővér volt.

- Igen. 1963-tól dolgoztam a megyei kórházban és 1969 szeptemberétől pedig főnővérként egész 1996-ig.

- Önök 40 éven át egy csapatban azon dolgoztak, hogy az emberek meggyógyulva elhagyják a kórházat. Most pedig olyan intézménynél dolgoznak, ahol az emberek talán két lábon bejönnek, de már nem hagyják el a kórházat.

- Mi most azon dolgozunk, hogy az utolsó stádiumba levő betegek megfelelő körülmények között menjenek el. Megkönnyítjük az életüket. A fájdalmukat enyhítjük és minden olyan dolgot, amit meg lehet tenni egy szenvedő ember érdekében, azt mi megcsináljuk. Van siker élményünk, mert ha megcsináljuk az ágyban kényelmesen a helyét, akkor el kezd mosolyogni, mert jól érzi magát. Megivott egy fél pohár teát, vagy megevett egy joghurtot, az már öröm nekünk is és öröm a betegnek is, főleg annak, aki étvágytalan, nagyon nehezen eszik és akkor a kedvünkért megeszik valamit.

- Mit tud mondani annak az embernek, aki 5méterre innen kinn áll az udvaron és sír?

- Nagyon szomorú, de én rá szoktam vezetni arra, ha elmenne a hozzátartozója, akkor könnyebb lenne őneki is és a hozzátartozónak is.

- Ezt meg lehet így, szembe mondani?

- Meg lehet szembe mondani és nagyon sok esetben megnyugszanak. A könnyüket letörlik és elgondolkodnak rajta.

- DR. Csák Ferenc vagyok 1990-ben telepedtünk át Magyarországra és azóta Tatabányán dolgozunk nyolcadik éve házi orvosként.

- Önök akár Romániában, akár Magyarországon az esküt mindenképpen arra tették le, hogy az embereket meg kívánják gyógyítani. Ön pedig, itt a Hospice házban, ha meg is kérdezném, nem azt válaszolná, hogy én azért vagyok itt, hogy az embereket gyógyítsam.

- Nem hiszem, hogy ebben lenne bármi ellent mondás. A munkánkat továbbra is az orvosi eskü ezen elve alapján végezzük és ezt a végsőkig próbáljuk tartani.

- Mi tudnak ilyenkor maguk orvosok még tenni?

- Nagyon sok olyan esetünk volt, van, amikor a család is lemondott már a betegéről, az a más intézetekben előre vetített hátra lévő időt jóval túléli… De, ha csak napokról is van szó és esetleg a beteg mégis mosolygó arccal fogad, vagy köszönetet mond, hogy az elmúlt napokban mégsem olyan erős a fájdalma, az elég nagy elégtétel.

- Márványos István vagyok nyugalmazott középiskolai igazgató.

- Maga úgy döntött, hogy egy Hospice háznak lesz a kuratóriumi tagja, később az elnöke. Miért vállalta el?

- Az ember megfertőződik a szakmába vágó hivatással, hogy ezt nem lehet egy nyugdíjazással befejezni és úgy érzem, hogy van mit tenni.

- Kovács Dunai Andrásné vagyok. Nyugdíjas egészségügyi szakoktató. Tatabányán dolgoztam az egészségügyi szakközépiskolában. Itt 1994-ben létre hoztam a Hospice Szeretet Szolgálat Alapítványt. Az egyik kollégámnak a férje adott 50 ezer forintot és az akkori megyei tanácsnak volt egy használaton kívüli volt fertőző osztálya egy 600négyzetméteres épület, amit odaadtak nekünk ingyen.

- Kiknél kell kevésbé megalázkodnia? A hivataloknál vagy a vállalkozóknál? A politikusoknál, kis embereknél, vagy a nagy embereknél?

- Inkább a nagy embereknél. A kis emberek a kevésből, keveset sokkal szívesebben adnak, mint a nagy emberek a sokból keveset. Tudja hol kezdtük? A volt fertőző kórház épületével, amit aztán nem is tudtunk rendbe hozni, visszaadtuk. Csak ez az 50 ezer forint maradt. Pályázatokból, adományokból előbb egy 10 ágyas átmeneti szociális intézményt tudtunk létrehozni, egy kiürült orvosi rendelő helyén, aztán átjöttünk ebbe az intézménybe, ahol már 20 ágy van és a leendő új intézetünk már 40 ágyas lesz.

- Hány négyzetméteren?

- 960 négyzetméter, két szinten… Ez hatalmas nagy költség.

- Akkor, amikor szólt a volt kollegináinak, akik már 20 – 30 - 40 évet lehúztak egy kórházban, több más kórházban ápolónőként vagy vezetőként, főápolóként, hogy gyertek ide hozzám dolgozni, hogyan magyarázta meg, hogy miért gyertek ide és mi lesz a munkátok?

- Az elsődleges a segíteni akarás és ebben hatalmas energiájuk és tapasztalatuk van. Erről szólt az egész életük. Az igény, itt Tatabányán és a környező községekben ennek a többszöröse. Szeretnénk új intézményt, nagyobb intézményt, ami nem csak létszámot jelent, hanem olyan minőségi munkát szeretnénk, ami ennek az utolsó szakasznak az élet minőségét javítja. Biztos, hogy sikerülni fog, mert megpályáztunk egy intézményt, ami 40 ágy elhelyezésére ad lehetőséget.

- Mikorra lehet azt mondani majd, hogy a 40 ágyon 40 ember fekszik?

- Ha nem hinnénk az emberek segítő erejében, képességében, akkor bele se fogtunk volna.

- Hetven százalék állami normatív támogatás… Harminc százalék az egy százalék adóból és különféle felajánlásokból. Értem… De ez az intézmény mennyire tatabányai és mennyire komáromi megyei?

- Bár az intézmény Tatabányán helyezkedik el, az itt lévő betegeknek közel hatvan, hetven százaléka tatabányai, de a plusz harminc százalék a környező községekből érkezik.

- Az ugye nem felel meg a valóságnak, hogy ide, vagy másik Hospice rendszer intézménybe csak úgy kerülhetnek be, hogy felajánlják a házukat, lakásukat? Ha letesznek egymillió forintot, és csak akkor kerülhetnek be?

- Mi a Hospice betegek részéről semmilyen ellátási térítési összeget nem kérünk.

- Sátori János úr. Ön azt mondta itt egy előzetes beszélgetésen, hogy nagyon sok mindent, sőt mindent megbocsátott már a kommunista rezsimnek, csak egy dolgot nem… Mi volt az?

- Hogy a családi hátterem miatt félre állítottak.

- Az olimpiáról?

- Nem csak az… Bár igaz, az volt a legfájdalmasabb.

- Tehát 1952-ben lovas eredményei alapján, maga olimpikon lehetett volna.

- Igen

- És hogyan közölték a hírt?

- Rákosi Mátyás, személyesen a tatai edzőtáborban.

- Mit mondott?

- Hogy nem kaphatunk útlevelet, mert nem fogunk visszatérni az országba és ez vonatkozott rám, név szerint.

- 1957-ben nyugatra ment. Angliában telepedett le és ott találkozott egy hölggyel, egy londoni, úgy nevezett Mindszenti házban. Azt követően házasság és ez idestova már 40éve tart. De most tíz méterre, ahol beszélgetünk, nem is tudom, szenved, vagy nem szenved a felesége?

- Nem… Fájdalmai nincsenek, csak maga a tudat, hogy ebből az ágyból már nem fog kikerülni, semmi mást nem fog látni, csak a szembe levő két négyzetméter fehér falat.

- Tatáról naponta átjön ide. Így gondolta valamikor, hogy ilyen lesz a búcsú?

- Nem. Ez egy különleges büntetés, amit csak vallásos hátérrel lehet elfogadni. Tulajdonképp már 10 éve beteg. Ebből három évet itt feküdt, kettő évet otthon. Magatehetetlen. Amikor már nem tud saját magáról gondoskodni, az ágyból nem tud kikelni, amikor már etetni, fürdetni kell, erre nem gondoltunk. Ez túl hosszú és ezért hívjuk büntetésnek. Egyébként ő találta ki rá a büntetés megnevezést, én elfogadtam. Mind a kettőnknek súlyos büntetés. Én elfogadtam.

Dr Csák Ferenc körzeti orvos: - Talán a betegen is erőt vesz egy megnyugvás, tényleg egy vég stádium és itt el kell válni egymástól. Keveset beszélünk arról, vagy hallunk beszélni arról, hogy sajnos az élethez ez is hozzá tartozik. Hogy meghalunk, hogy el kell menni. Ez mindig idő előtt van. Ez tény, de ezek azok a helyzetek, amikor bárkinél bármikor bekövetkezhet. Olyan életforma és életfelfogás alakult ki, amihez nem tartozik az is hozzá, hogy elmúlunk. Ezért van az, hogy egyes emberek nagyon nehezen fogadják el ezeket a helyzeteket.

Bokor Béláné:- Akik itt vannak életkorukhoz és a betegségükhöz szabva, teljes életet élnek. Itt mindenkit felöltöztetünk nappali ruhába, szabad idő ruhába. Foglalkoztatások vannak. Napközben énekelnek, játszanak, festenek, nappal a teraszon vannak, sétálgatnak.

- De hát a halál itt van a kerítésen belül.

- Igen, de ezt nem kötelező az ágyban várni. Mi próbálunk ebben a szellemben biztosítani mindenkinek olyan ellátást, hogy csak az feküdjön, aki tényleg nem kelhet fel, mert mondjuk, olyan csontritkulása van, hogy az lehetetlen.

- Budapesten azt ünnepelték, hogy megvan végre a tíz ágy… Itt pedig már a húsz ágyon vannak túl, egyáltalán… Hogyan fogják bírni?

- Attól maga ne féljen… Ha idáig eljutottunk, minden reményünk meg lehet arra is, joggal, hogy bírjuk.

- Most azt mondta, sietnie kell, az unokájának születés napja van. Hogy jön a mosoly, a délutáni gondtalan ünneplés ahhoz, hogy itt a szobákban emberek szenvednek?

- Úgy, hogy én már elfogadtam a saját halálomnak a tényét.

- Kovács D. Andrásné ápolási igazgató vagyok. Akik itt dolgoznak, csak akkor tudnak úgy dolgozni, derűsen elengedni betegeket, akik a saját halálukat el tudták fogadni.

- Jön a karácsony, mit jelent egy ilyen Hospice házon belül?

- Hát az nagyon nehéz szokott lenni. Főleg annak, aki bent marad, mert azért van olyan, akit elvisznek egy fél napra vagy egy napra.

Bokor Béláné:- Próbáljuk mi helyettesíteni a családot. Fenyőfát állítunk, ajándékokat adunk, énekelünk. Tiszteletes jön ide szent estén. Mindenki zokogott, az irodából az adminisztrátor is ült a betegek között és egyszer csak mindenkiből kitört a sírás, szóval azt, aki még nem látott ilyet, annak el se lehet ezt mondani.

Polcz Alain már meghalt.

De itt maradt.

Felavatták és megszentelték Pécsett az ország első gyermekhospice intézményét, a Dóri Házat, Pécsett.

Gyura Barbara, az üzemeltető Szemem Fénye Alapítvány elnöke:

- Hat esztendővel ezelőtt ugyanezen a napon hunyt el a ház névadója, Várdai Dóra, ezért választottuk a mai napot. A működés más téma. Miután nem volt meg a jogi háttér, hiányzik a megfelelő miniszteri rendelet, nem tudtunk eddig működési engedélyt kérni a házra. Székely Tamás egészségügyi miniszter aláírta ugyan a szükséges jogszabályt, de az csak nyáron lép életbe.

A ház eddigi, kívülállóknak késznek tűnő állapotához szülők és támogatók járultak hozzá. Mint kiderült, az engedélyen kívül azért még 5 millió forint is hiányzik a ravatalozó- és az intenzív gyermekágy megvásárlásához. Gyura Barbara nem titkolta: számítanak a lakosság támogatására.

A megható rendezvényen is elhangzott a felhívás, nyilván a Dóri emléke előtti tisztelgésen kívül ez volt a másik fő cél egy olyan ház avatásán, amelyet legjobb esetben is hónapok múlva vehetnek majd igénybe.

Az eseményen megjelent Tari Zsuzsanna, a ház leendő, önkéntes igazgatója, Dóri édesanyja is. A roppant szomorú hangulatú eseményen Gyura Barbara felelevenítette azt a néhány évvel ezelőtti eseményt, amikor egy autó két kisgyermekkel a Dunába gurult Mohácsnál, a kicsik vesztét okozva. Az édesanyjuk az autó után futva saját kezével igyekezett visszatartani a guruló kocsit. - Ugyanezt az erőfeszítést éli át mindenki, akinek a gyermeke halálos betegségben szenved - hangsúlyozta az alapítványi elnök az avatáson. Gyura Barbara felelevenítette a Dóri ház történetét, és hozzátette azt is: a kislány hat éve vált angyallá.

A házat Garadnay Balázs püspöki helynök áldotta meg, és Hoppál Péter védnök, országgyűlési képviselő is elmondta köszöntő szavait. - Boldog aki nem lát, és hisz - idézett a Bibliából, utalva a ház két ötletgazdájára, Barbarára és Zsuzsára. Hoppál elmondta azt is: ahogyan egy zuhanó repülőgépen sincsenek ateisták, egy haldokló gyermek mellett ülő szülő vállát is megérinti az Isten.

És Tatabányán át Pécsről visszatérve újra a budapesti Hospice ház.

A kertben vagyunk.

Egymás mellett, Dobó Kata filmszínésznő a rendezvény háziasszonya, Dr. Muszbek Katalin és Dr.Polcz Alain.

Dr.Muszbek Katalin: - Annyira boldogok vagyunk, hogy ennyien eljöttek. Nagyon szépen köszönjük és hát az időjárás is tessék megnézni mellettünk szól. Kivonult a katonaság és ezt a sátrat hozta ide 19 kis katona, hogy ne esőben kelljen megtartani az ünnepséget. De a jó Isten velünk volt ismét, mint mindig. Ez egy olyan fantasztikus nap, amire hosszú évek óta nagyon sokan vártunk. Hogy lehessen végre egy olyan hely, ami azoknak segít, ahol az otthonápolásra nincs lehetőség, vagy a családok nem bírják. Lehessen végre egy olyan hely, ahova el tudnak jönni és legyen egy hely ahol itt tudnak lenni és mosolyognak rájuk és fogják a kezüket és enyhítik a fájdalmukat. Szóval megnyílt a Hospice Alapítvány fekvő beteg részlege.

Polcz Alain:- Arra szeretném kérni dolgozó társaimat, hogy vidáman temessenek, mert ha az embert segítik meghalni, akkor már nem olyan nehéz az átlépés és utána reméljük, hogy jó lesz, már, ha az ember igyekezett tisztességesen élni.

Dobó Kata: - Aki itt van, az mindenki segített ahhoz, hogy itt egy téglával több legyen a Hospice Ház falában, ahhoz, hogy a betegek az élet méltóságát meg tudják őrizni az utolsó percig, köszönöm.

- Dr. Szolnoki Andrea Budapest főpolgármester helyettese: - Nagyon fontosnak tartottuk, hogy ez a Hospice Ház létrejöjjön. Nyugat európai számításokkal, egy ekkora városnak körülbelül száz Hospice ágyra lenne szüksége, ma ennek a töredéke van meg. Egy - két fővárosi nagy kórházba vannak hospice ágyak, hospice részlegek, de ilyen ház, ahol nincs kórházi háttér, amely így önmagában áll, ilyen nem volt még Budapesten és ez az első. Mi már 2000 óta nagyon fontosnak tartottuk, hogy ez a Hospice ház megnyílhasson. Az utóbbi években három kórházunkba nyitottunk Hospice részleget és kívánunk még háromban Hospice részleget nyitni. Szeretnék, ha nem, tíz, hanem húsz ágy volna itt, és ehhez is szeretnénk támogatást nyújtani…

Polcz Alain:- Megvan a feladatunk, hogy átdolgozzuk magunkba és máshogy tudjunk viszonyulni a haldoklókhoz és a halottak testéhez. Még nem volt olyan társadalom, se primitív, se fejlett, ami úgy bánt volna a holttestekkel, ahogy a mi. Mint az eltakarítandó hulladékkal. Hol van a siratás, hol a ravatalozás, hol a temetés? A szolgáltató a farkasréti temetőbe gyorsan kiteszi és kész… Tehát, változik az élet és halál felfogásunk azzal, hogy még az életünkben elfogadjuk, hogy meg fogunk halni. Magasabbra tesszük a mércét, máshogy fogunk élni.

- Ön a saját halálára ugyanide hívta meg az embereket.

- Én csak elfogadom, szeretem a halált. Talán meglepő, hogy azt mondom, hogy szeretem, de az életnek valahol vége kell, hogy legyen. És, ha sikerülne szépen és jól befejezni és úgy érzem, avval hogy itt ez a szoba, látom, hogy itt halhatok meg, hogy rendbe teszem a dolgaimat, hogy tettem valamit azért, hogy az emberek szépen tudjanak meghalni, akkor talán én is szépen fogok tudni meghalni. Azzal, hogy az ember készül a saját halálára, könnyebben, szebben zárja az életét.

Keresztes Cecília egy fiatal hölgy, aki úgy dönt, életét azoknak szenteli, akiken segíteni kell. Ismeretségünk időszakában éppen a halálos, rákos betegek utolsó napjainak gyámolítója lesz – ezt határozta el. Szinte őrült módon szerette - csinálta.

A fiatal hölgytől, aki a Magyar Hospice alapítvány program vezetője volt, pár nappal a műsor elhangzása után kaptam egy rövid levelet.

„ Meghallgattam! Hihetetlenül gazdag, csodás anyag, kétszer körbefutottam a házat, hogy ez egy igazi Kincs. Tényleg. Nagyon köszönöm, biztosan utólag is nagyon sokat dolgozott rajta, tökéletesen van összevágva is, nagyon alapos. Nem is tudok, mit mondani megengedi, hogy egy - egy részletét hébe-hóba felhasználhassuk a képzéseinken? Ne fáradjon a másolással, mi lemásoljuk és elküldjük minden szereplőnek, jó?”

Polcz Alain temetésére nem hívtak meg.

Mondták, pedig küldtek meghívót, bizonyára elkeveredett a Postán…