RÓZSA FLORES EDUARDÓ
ÉS
A HALÁL ANATÓMIÁJA
- És egy másodperc alatt átvillant az agyamon, hogy hát én ennek a szőke gyereknek az apját megöltem. Bekövetkezett az, ami talán mindenkinél így van. Bőgés, hányás, rosszullét. Mások nem nagyon vigasztaltak. Annyi hangzott el, hogy majd elmúlik.
Ha valaki úgy dönt, előítélettel fogadja Róza Flores Eduardo visszaemlékezését, hogyan ölt meg valakit, mit érzett halálát követően, szóval Edu – mert csak így szólította mindenki – egy gyilkos, attól függ, ki, hol áll, esetleg elnevezi terroristának, lelke legyen rajta…
Személyes jó barátom volt, ezernyi vitával, sok – sok óra, lakásán eltöltött ürességgel.
Ismerősök, barátok, érdekemberek, önkinevezett világmegváltók, túlélők és szellemi szélhámosok, szóval széles volt a paletta, akikkel társaságában, mindig nyitott lakásának tömegében találkoztam…
Egy folyóiratnál voltunk, mindketten főmunkatársak.
Amikor egyszer felugrott, hiszen mindketten a Hunyadi tér más-más oldalán laktunk, szinte szomszédban, egy nevemre szóló, fehér, sörös kancsóval állított be.
Hülyeség lenne, ha azt mondanám ma már, hogy kegyeletből nem ittam belőle egy kortyot sem.
Csak dísz.
A polcon.
Lakásomon több alkalommal volt vendég.
Utoljára, egy róla, a Magyar Rádióban később bemutatott portré-műsort hallgatott meg.
Többen voltunk a szobában, Edu sírt, amikor vége volt.
Csend volt.
Hosszú és nagy csend.
Feleségem kiment a konyhába, hozott valami üdítőt, mikor visszatért, Edu még mindig sírt.
Rózsa Flores Eduardot, azaz Edut, a bolíviai hatalom első számú diktátora – Morales - megölette.
Egyszerűen, kivégezték.
Nem is jó a szó.
Meggyilkolták.
Aljas módon.
Ma, hogy már meghalt, persze más a helyzet.
Már mindenki ismerte.
Sokan.
Sőt, nagyon is sokan.
Baráti kőr jött létre, nevére keresztelve, emlékestet tartott a dilettánsok hada…
Házára, tárgyaira, háborús emlékeire sóvár kezek nyújtózkodnak, híresztelik, nekik jár…
Halála után hónapokkal az ő személyes e-mail címéről érkezik számomra levél.
Egy folyóirat főszerkesztő önmagának épít emlékművet Edu életének sorsköveiből.
2009. április 16-án Edu ott feküdt Santa Cruz Las Americas nevű szállodájában, szobájának kövén.
Holtan.
Hátán, mondom, a hátán behatolva, testében több géppisztoly lövedék.
A bolíviai hatalom gyorsan kijelentette, a magyar kapcsolatokkal is bíró terrorista csoport Rózsa Flores Eduardó vezetésével a hatalom megdöntésére készült.
Megölték a bolíviai – magyar - horvát állampolgárságú Rózsa Flores Eduardót, az erdélyi Szovátáról származó, román állampolgárságú Magyarosi Árpádot és az ír Michael Martin Dwyert.
Mert, ahogy mondták, meg akarták gyilkolni Evo Morales bolíviai elnököt, fegyvereseket képeztek ki Santa Cruz védelmére…
Egy baloldali érzelmű ember, egy szélsőségesen baloldali államelnököt csak azért akarna megölni, hogy az ország arisztokráciájának, a burzsoáziának adhassa kezébe a hatalmat?
Sőt…
Egy 2010. februári hír szerint már azt is állította Marcelo Sosa bolíviai ügyész, hogy Edu számítógépében elektronikus levélváltásra bukkantak a bolíviai – magyar - horvát állampolgárságú, tavaly áprilisban agyonlőtt Rózsa Flores Eduardo és egy Belobice vezetéknevű egykori CIA-ügynök között.
A levelekben Rózsa Flores beszámolt az illetőnek bolíviai tevékenységéről - állította az ügyész.
Tehát szép lassan, nem is csak egy Edu nevű, időben meggyilkolt terrorista akarta megdönteni Morales rendszerét, hanem őt felhasználva a CIA is…
És ki volt segítségére?
Ezerszer felkért táncra a halál,
aztán mindig ott maradtam árván,
petrezselymet árulva az egyedüllét szögletes sarkában,
mert, kikre szemet vetett,
idő közben mind-mind átmeneteltek
egy másik világba…
… aki zokog a ház tövében…
A bolíviai hatóság főügyésze pedig azt mondja, akik az ország törvényes hatalmának megdöntésére készültek, még legalább tízen vannak s őket a karnevál után beidézik kihallgatásra.
Érdekes.
Egyetlen percet nem vártak 2009. április 16-án.
Még azt a lehetőséget sem adták meg, hogy emberek védekezni tudjanak.
Nem bíróság elé, hanem géppisztoly csövek elé állították őket.
Lelőtték őket a szállodai szobájukban, mint kutyákat a mezőn.
Edu társainak pedig megüzeni a bolíviai főügyész, hogy majd a karnevál után beidézik őket?
Addig érezzék jól magukat a karneválon.
És persze, ezt halva, biztosan nem szöknek meg, nem hagyják maguk mögött azonnal az országot?
Szóval, ezek szerint Edu már hülye is.
Mert az úgy történik, hogy Edu elmegy Magyarországról, összetoboroz egy jól feltűnő, nemzetközi brigádot, legyen benne ír, legyen benne romániai magyar, legyen benne bolíviai.
Így, ez az együttes nem is olyan feltűnő ahhoz, hogy megölhessék az államelnököt.
A repülőtérre azonos időben, azonos géppel, egy társaságban érkeznek.
Természetesen egy szállodában vernek tanyát, saját nevükön három szobát bérelnek ki azonos időben, ahol együtt is laknak.
Igen, egy államelnököt meggyilkolni szándékozó, felkelést tervező kommandó ilyen tökéletesen álcázza magát.
És, csak, hogy teljes legyen a kép, Edu minderről folyamatosan be is számol a CIA - nek, még hozzá e-mail-ben.
Sőt…
Szupertitkos levelezését hanyag eleganciával el is tárolja laptopjában.
Persze, óvatosan, hogy a hazugságot meg is védhesse ez a derék államügyész, azt azért elmondja, hogy valójában egy egykori CIA ügynökről van szó, akinek Edu beszámolt bolíviai tevékenységéről.
Elképzelem, ezek a bolíviaiak még holtában is idegesítik Edut azzal, hogy ennyire amatőrnek tekintik…
- Tudod, mit Edu? Gyere vissza! Dühöngj és csapj közéjük!
Diplomáciai bonyodalom született.
A Magyar Külügyminisztérium több ízben kért hivatalos tájékoztatást az ügyben, de semmi válasz. Született egy újabb külügyminiszteri levél, nyomatékos kérés, hogy az áprilisi rendőrségi akció kapcsán lefolytatott vizsgálatok eredményeiről hivatalos tájékoztatást kapjon Magyarország. Erre a levélre sem érkezett válasz.
Az EU bolíviai képviseletét ellátó brit nagykövet a főügyészségen tett látogatását követően nyilatkozott a sajtónak, hangsúlyozva, hogy azok az országok, amelyekből a feltételezett felforgatók származnak, valódi igazságszolgáltatást követelnek.
Egy magyar vizsgálat szerint Magyarosit kivégezték - hét lövést kapott -, amikor már feltartotta kezét megadása jeléül.
Egy másik törvényszéki boncolás - Dwyert vizsgálata - nyomán Írországban arra a következtésre jutottak, hogy egyetlen golyót kapott a szívébe, amikor az ágyán feküdt, vagy ült.
A La Razón című bolíviai lap tudósításában arra emlékeztetett, hogy a fegyverszakértői vizsgálatok nem találtak arra vonatkozóan nyomokat, hogy bármely halott terrorista fegyvert használt volna védekezésül.
Megszólalt az államelnök is, aki úgy vélte, hogy az ellenzék így próbálja meg lejáratni elnöki tevékenységét és megakadályozni újraválasztását.
Bírálta saját rendőrséget a kiszivárgott videofelvétel miatt.
- Mit össze nem szednek, hogy lejárassák a kormányt. Most előkerítettek egy videofelvételt, amelyen azt mondják, hogy mi hoztuk ide ezeket a külföldieket. Ki hihet ebben? Ez egy mocskos kampány része - mondta a bolíviai elnök.
Tudtam, hogy Edu egy elvarázsolt ember.
És persze, mint legtöbbször, magamat is hibáztatom.
Miért volt minden más fontosabb, mint, hogy egyszer végre, eleget tegyek meghívásának és elmenjek feleségemmel hozzá, Szurdokpüspökibe?
És miért csak halála után egy évvel evett oda a fene a kerítéséhez, csak, hogy ott tegyek le egy szál fehér virágot, mert bemenni már nem lehetett.
Terveiben, céljaiban, tetteiben nem sok változást hozhattam volna.
Lehet, életében sem
Öntörvényű volt.
„ Most éppen nem járok sehol. Várom a tényleges jó időt, itt, a Mátra alatt. Mi lenne, ha először ti jönnetek? Nyitott szívvel várlak.”
És csak írtuk, írogattuk egymásnak a leveleket, hogy ki menjen és hova menjen, mikor menjen?
És aztán ő elment Szudánba, én meg Ukrajnába, aztán ő Irakba, én pedig Albániába…
Aztán a hír, megölték.
Sokat, nagyon is sokat hallottam Szentlászlóról.
Jó, persze, láttam, Edu meghívott a Chico című film díszbemutatójára…
Ott volt ő is a színpadon, nagy taps, hajlongott a tisztelt publikum előtt ő is a rendezőnő mellett, de egyrészt kevés volt a film, amit láttam, másrészt laposnak, hamisnak, unalmasnak éreztem és nagyon is megrendezettnek…
Szóval, elmentem, ott voltam a bemutatón a Művész moziban.
Ott ültem Fekete Ibolya ideológiai kalandfilmjén, amely például az egyik legfontosabb nemzetközi filmfesztiválon Karlovy Vary a legjobb rendezés díját, továbbá az Ökumenikus zsűri díját nyerte el.
És járja a film a világ különféle fesztiváljait.
Fekete Ibolya filmjének legnagyobb erénye, ha egyáltalán van, hogy a közönség mindegyik rétegét meg tudja ragadni.
Lehet vitatni és lehet vele vitatkozni.
Épp ez a célja, ahogy mondja, hogy egy kicsit elgondolkodtassa a nézőjét.
A film főszereplője Rózsa Eduardó Flores.
Ő a címszereplő Chico, aki Horvátországban egy nemzetközi brigádot alapított, mert háború dúlt.
Gyakorlatilag életrajzi filmet alkotott Fekete Ibolya.
Chico, azaz Rozsa Flores Eduardo a forradalom legnagyobb iskoláját járja ki.
Anyja spanyol katolikus arisztokrata, apja magyar zsidó kommunista értelmiségi.
Chico, azaz , Rózsa Flores Eduardo Bolíviában nő fel, apja révén testközelből figyelheti a latin amerikai felszabadító mozgalmakat.
Cheuegara és a költők igézetében tölti az életét.
12. születésnapját már Chilében éli.
Az Allende elnököt éltető tömeggel vonul a főváros utcáin.
- Most a filmben azokat a részeket lehet látni. amikor a szerb megszállók arról tájékoztatják az embereket, hogy márpedig milyen szép rend van és béke van azon a tájon, ahol többek között Szentlászló is fekszik, holott ez nem volt igaz.
Mint ahogy az sem, hogy béke volt Vukóvárban, Srebrenicában, vagy Ssarajevóban.
Hiszen ott is emberek tízezrei haltak meg.
Ott voltam.
A film jelentéktelen volt.
De a rendezőnő kiáll a színpadra, a vászon elé s elmondja, köszönjük szépen, én most szeretnék a színpadra ide hívni pár embert, akiknek köszönettel tartozok ezért a filmért. Jancsó Nyika operatőr. Kijön, meghajlás, taps. És a szereplők Bodóg Gyula és hát a főszereplő Rózsa Flores Eduardo. És volnék még magam, Fekete Ibolya. Köszönjük szépen. Némi, hamuba sült pogácsával várjuk önöket.
Dilettáns munkához adta nevét Edu.
Hogy a főszereplő színész, az Edu nem volt jó, az egy dolog…
Hogy a rendezőnő valami olyanra pazarolta el a filmre fordított pénzt, ami inkább értelmesebb helyet foglalt volna el a fogpasztareklámok sorában, az már súlyosabb, de mégse eget – földet rengető…
Hány rossz filmet látott már az ember…
De Szentlászló iránt igényt és vágyat éreztem…
Oda el kell menni, az emberekkel, a túlélőkkel még beszélgetnem kell…
Aztán az ötletemet felvetettem Edunak, mondtam, menjünk le Szentlászlóra…
Mondtam neki, szeretném, ha szó esne a halál valóságáról, de bennem az élet valósága dolgozik…
Mert a háború, - a több esélyes kártyajáték - kitermelheti a győztest, aki mindenki lehet…
Az igazságnak pedig?
Semmi köze hozzá…
Hát nem mindig az élet igazsága a vesztes?
Nem mindig a győztesnek van igaza?
Mi a morál?
Mi az a csoda, ami nincs?
Nem költözött senki belém…
Megjártam Srebrenicát, Vukovárt, Eszéket és Szarajevót…
Ezerszer felkért táncra a halál, aztán mindig ott maradtam árván, petrezselymet árulva az egyedüllét szögletes sarkában, mert, kikre szemet vetett, idő közben mind-mind átmeneteltek egy másik világba…
Kértem, menjünk, beszélgessünk az emberekkel, nézzük, hol is harcoltál a szerbek ellen?
Mintha, ma lett volna, vagy tegnap…
Mondta, menjünk…
És elindultunk, feltérképezni sorsokat, tetteket…
Tetten akartuk érni az élet igenlését, kerestük a választ Szentlászló település halottas ruhájára…
Aztán egy reggel beültünk a kocsimba…
Irány Horvátország, Szentlászló…
Elvileg Szentlászlón beszélgettünk…
Azért mondom, hogy elvileg, mert romok között keresem a szavakat…
Két évvel voltunk a háború után…
Valamikor szemben a volt vasút állomás, most romokban, az épület jobb oldalon egy emeletes épület ezer és ezer golyóval megtűzdelve…
A romok közepén, baloldalon, már egy felépült apró családi, ház, de mellette még egy családi ház, ami még mindig romokban hever…
Nem csak romokban, hanem a vályogból épült falak tetején bokrok, növények…
Hogyan kezdjem a beszélgetést?
Hogyan egy olyan emberrel, aki bármerre tekint ezen az apró településen, egy – egy volt, már meghalt, megölt harcostársa juthat eszébe?
Kezdem, félig megbánni, hogy elhívtam… Miért nem jöttem egyedül?
Ha találkozunk is ide való emberekkel, vajon mi történik majd?
Ünnepeltetni fogja magát, borongós vissza emlékezés – sorozat, vagy egyszerűen baráti kézfogások sora?
- Ünnepeltetni semmiképpen nem szeretném magam, egyáltalán… Mit ünnepeltessen magát egy túlélő? Ez az egész itt, fájdalmas emlékek sora… Tulajdonképp, itt mi védtük a falut, aztán elvesztettük, tehát nem győzelem kötődik az egészhez… A kudarcot nem szokta ünnepelni az ember…
- S a holtakat?
- Nem kell ahhoz sem zászló, sem díszsortűz… Se előtte, se utána nem voltak, nem lesznek olyan barátaim, mint akikkel együtt voltam azokban a hónapokban… Itt nem ünnepet, hanem emberi szeretetet kapok… Nem régen jutott az szembe, hogy valaki megkérdezte, ha végig megyek a Szentlászlói utcákon, kijönnek az emberek, meglátnak és mindenki a nyakamba borul és én is viszont, az miért van? Mert ennyire szeretnek? Nem tudom… Tényleg nem tudom… Én sem harcoltam jobban, többet, mint bárki más… Viszont az jutott az eszembe, ez azért van, mert én vagyok az egyetlen, talán csak azon kevesek egyike, aki emlékezteti őket arra az időszakra, amikor ők hősök voltak… Amikor a falu hős volt… Ők nem így fogalmaznak… Nagyon egyszerű emberek, földművesek, mindig is azok voltak. Viszont ez a falu csak nekik fontos, meg nekem, meg még néhány nagyon kevés másik embernek.
- De hát azok az emberek, akik legfeljebb csak olvastak a háborúról, azok az emberek, akik a második világháborúban éltek és valamilyen oknál fogva mindenképpen el akarják már felejteni a háborút, a szenvedést, a poklot és természetesen a halottakat is, azokban felvetődhet a kérdés, hogy hát valójában van e tisztességes háború? Mert szerintem nincs… Nincsen igazságos háború… Minden háború alapvetően igazságtalan… Nem ők találják ki, de a háborút mégis csak azok csinálják, akik meghúzzák a fegyver ravaszát… És itt vetődik fel a kérdés… Ha nincs igazságos háború, akkor nem gyilkos bárki, aki harcos és meghúzza az elsütő billentyűt?
- A háború, az háború… Mindenféle jelzők nélkül… Én sosem hittem abban, fel sem tettem a kérést magamnak, hogy pozitív, negatív, igazságos, vagy igazságtalan háború? Mindig azok szokták minősíteni, akiknek valamilyen politikai, vagy más érdekük fűződik hozzá… Én nem szeretek absztraktul, csak elméleti síkon beszélni dolgokról. Pláne, amikor ilyen konkrét helyen, konkrét romokkal, konkrét emberekkel, konkrét áldozatokkal, konkrét eltűntekkel körül véve, a mi háborúnkról szól a történet. Hát miről szólt, amit tettünk? Mi ezt a falut, ami nyolcszáz éve itt áll, ahol most vagyunk, mi ezt az árpád-kori magyar falut védtük. Úgy indult, hogy az itt élő emberek, védve magukat, mielőtt ide érkeztem, én és a többiek, mégis csak fogták a vadászpuskájukat, hogy megvédjék magukat a szomszéd falvaktól, azoktól a szerbektől, akik igényt tartottak földjeikre, házaikra, hogy ennek a falunak a népét letöröljék a Föld színéről. Tehát mégse mindegy, hogy ki, miért húz meg egy ravaszt… Ez nem magyarázkodás… A másik oldalon, mikor a golyó vagy egy lövedék találkozik egy húsdarabbal, annak a húsdarabnak az sorsa, amit nevezzünk embernek, meghal. Azt a ravaszt azért húzod meg, hogy az a másik valaki meghaljon. Az a másik persze, nem Józsi, Béla, Lajos Károly, vagy nem tudom, kicsoda, micsoda. Hanem ellenség, akinek keze ugyanúgy a saját fegyverén van… És ez a legfontosabb dolog… És ebben az egész folyamatban, az ember tárgyiasul… Eggyé válik saját fegyverével… Az emberek nem fogják föl és nem is lehet ezt fölfogni, csak azoknak, akik itt voltunk, annak van jelentősége, hogy mi történt. Hogy mindannyian, hogy én sem úsztam meg, milyen traumákon mentünk keresztül. Mert az ember élete nem arról kell, hogy szóljon, nem is egy logikusan természetes állapot állomása, hogy egyszer majd mindenkinek puskát kell fogni és meg kell ölni valakit. Mert itt, aki lelőtt valakit, az is áldozat volt…
- Valójában nem is csak puskákról beszélgetünk most, hanem azokról az ezredmásodpercnyi pillantásokról, amikor én meglátom a másik emberben az embert, egymásra nézünk, a gyorsabb meghúzza a ravaszt és a másik valaki már nem néz és nem lát. Halott.
- Ez majdnem költészet, ahogy fogalmaztad… De nem így működik… Nem nézünk egymás szemébe, nem gondolkodunk el, először is, nincs erre idő, másrészt a szó szoros értelmében az egész csak egy villanás. Igaz, ezek a villanások, azért megmaradnak az emberben… Az esetek kilencvenkilenc százalékában nem kerül, ki lő, egymással testközelbe. Húsz, harminc, de inkább százötven méter van a két ember, a két fegyver között.
- Most éppen egy olyan ház előtt mondod ezt, ami pár méterre van attól a bizonyos emeletes épülettől, ahol egy ellenséges golyószóró fészek volt… Innen a szemben levő utat, ami vezet a falun keresztül több kilométeren át, katonai nyelven, tökéletesen belátták, tökéletesen be tudták lőni… Ez a golyószóró fészek életveszély volt a falu minden emberére… Ezt olvastam egy visszaemlékezésedben. Sőt. Te voltál az, aki azt mondta, ezt nem lövéssel vagy lövésekkel, hanem kézi gránáttal kell elintézni. Bedobjuk, megsemmisítjük ezt a géppuska fészket.
- Hát azért nem teljesen így volt, legyünk pontosabbak… Ez a magas épület, először is, Szentlászlónak az egyik épülete… Nem egy másik falu épületéről van szó… Nem egy konténerről… A szerbek ide betörtek, a falu egyharmadát elfoglalták és nekünk az volt a feladatunk, teljesen nyilvánvaló, hogy próbáljuk őket visszaszorítani a vasútvonalon túlra, ami innen száz méterre van. Valószínűleg nem számítottak arra, hogy mi olyan gyorsan, vehemensen, eredményes ellentámadást tudunk indítani. És az a lényeg, hogy sokan lemaradtak a csetnikek közül és ezek között kettő, ennek a háznak a padlásán helyezkedett el és tűz alatt tartotta a Petőfi Sándor utcát. A kanyaron át, itt van egy mélyedés és jobbra kicsit, hátulról megközelítve, kúszva ide, ehhez a házhoz érkeztünk… Már akkor is ilyen romos állapotban volt… Bementünk. A földszinten valamikor egy bolt működött, akkor teljesen üres volt… Minden szét volt hányva, szét volt dobva… Felmentünk a második emeletre felmentünk, ott is minden egyes szobát végig néztünk, sehol senki… Tudtuk, csak a padlás ablakából lőhettek… Én, mint a kezdő katonák, elkövettem azt a hibát, hogy fölmásztam a létrán, ami a padláshoz vezetett. Szerencsére csak a géppisztoly csövét dugtam be, de kaptam egy sorozatot, illetve az én irányomba lőttek. Lementem a létráról, hát gyorsan kellett cselekedni, vagy ők, vagy mi tesszük meg ugyanazt. És mi tettük meg. Összecsomóztam három kézi gránátot, a többiektől kaptam még egyet, találtak egy női harisnyát, mondom, szét volt itt minden dobálva, kibiztosítottam a kézi gránátokat egymás után és bedobtam. Aztán rohantunk lefelé, nagy robbanás volt… Nem mentem föl megnézni… Csend lett. Pontosan itt a ház bejáratánál a lépcsőn leültem és elkezdtem a géppisztolyomat tisztítani, mert tele ment porral… Egyik társam lejött és odaadta nekem az egyik csetniknek, aki fenn volt, a pénztárcáját, vagy, hogy is mondják, szóval az okmány tartóját, hogy nesze, itt vannak a csetnikjeid. Én ezt kinyitottam és volt benne két fénykép. Az egyiken egy katona áll, jugoszláv néphadseregi ruhában, a másikon ugyanez az illető, civilben és az egyiken tart egy négy, ötéves formájú szőke kisgyereket. Akkor, egy másodperc alatt, átvillant az agyamon, hogy hát én ennek a szőke gyereknek az apját, szépen elintéztem, magyarul megöltem. Bekövetkezett az, ami biztos, mindenkinél így van… Nem lelkiismeret-furdalás, vagy valami ilyesmi… Egyértelmű, hogy ezt kellett tennünk. Katona. Ellenség. Puff. Ez a mi falunk, meg kell védeni, meg kell semmisíteni az ellenséget, de azért átvillant a fejemen, ez tényleg pár másodperc volt… Bőgtem, hánytam, rosszul voltam… Társaim nem nagyon vigasztaltak, annyi hangzott csak el, hogy majd elmúlik. Semmi cinizmus nem volt a hangjukban, ez mindenkivel megesik. Ennyi volt, így volt.
- Az emberek nem nagyon beszélnek, nem szívesen beszélnek a háborúban megélt élményeikről. Ez miért van? Mert esetleg bűnösöknek érzik magukat és nem akarnak a bűnről beszélni, mert áldozatnak hiszik magukat? És az áldozat nem szívesen beszél az áldozat szerepéről? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy el akarják felejteni a háborút.
- Egyik sem… Úgy tudom, és úgy érzem, hogy a Szentlászlóiak, mert róluk beszélünk, persze, általában is lehet ezt mondani, ha van még olyan falu, vagy város és van olyan, ahol hasonló volt a helyzet, hogy a védőkről beszélünk és nem az agresszorról, a támadóról, de van egy különlegessége Szentlászlónak. Hogy nagyon büszkék ezek az emberek. Előtte gazdagok voltak, művelték a földjeiket, tényleg csodálatos gazdagságban éltek… Egyszintes ház nem is volt ebben a faluban, kivéve persze a pár száz éves paraszt házakat, de mögöttük felépítették a több emeletes, szinte palotákat… Ők büszkeségből nem panaszkodnak… Egymás között se nagyon szoktak erről beszélni… Annál okosabbak, annál egészségesebb a paraszt eszük van, mi értelme van? Bűntudatra nincs okuk, akkor minek? Nem mi támadtuk meg őket, nem mi mentünk az ő falujukba… Ezt érzik és ezt is mondják, ha valaki beszélgetni akar velük…
- Mit jelent az a kifejezés, amit itt Horvátországban, nagyon használnak, hogy a horvátországi háborús trauma?
- Szakszerűen poszttraumatikus traumának, vagy jobban mondva horvát szindrómának hívjuk. Azzal különbözik az amerikai védő szindrómától, hogy nekünk nem azért vannak rémálmaink, mert az áldozataink jelennek meg az álmainkban és emlékeztetnek, hogy milyen disznóságot tettünk, csináltunk, hanem olyan bűntudattal teli álmunk van, amiért nem tudtunk valakin segíteni, aki mellettünk állt vagy mellettünk sérült meg. Vagy azért az én esetemben, mint parancsnok, elküldtem két, három, négy, öt, hat embert ilyen feladatra, olyan feladatra, erre a sarokra, arra a sarokra és pont ott sérültek meg, pont ott haltak meg. Tehát értük én mindenképpen felelősnek érzem magam. A horvát katonák traumái álmokban jutnak kifejeződésre… Meglátja azt a bajtársat, aki a legkedvesebb testvérévé, rokonává vált szinte pillanatokon belül, mert a háború ilyen… És aztán látja, ugyanannak az embernek a test darabjait lógni a fenyőfákról és ő nem tudott segíteni, mikor meghalt. Bár érzi és tudja is, semmi köze nem volt az egészhez, nem tehetett semmit, csak éppen oda csapódott a gránát.
- Te megszerveztél egy nemzetközi brigádot… Eljöttek ide Horvátországba, különféle országokból, akik segíteni szerettek volna, segíteni akartak a Horvátországban élő embereken a Szerbiával vívott függetlenségi, elszakadási harcukban…
- Első nevünk az volt, hogy Első Nemzetközi Egység. Heten voltunk. Volt egy portugál fiú, aki Londonból érkezett, egyenesen ide. Volt egy chicagói születésű fiatal egyetemi amerikai hallgató, horvát származással. Volt két dél-vidéki bácskai magyar srác, akik dezertáltak a Jugoszláv Néphadseregből. Volt egy helybeli magyar fiú. Így álltunk először össze. Úgy döntöttünk, ha már ilyen szépen összejöttünk, mi idegenek, hát adjunk ennek valami nevet. Kicsit játékként kezdődött az egész a pokol közepén. Utána megkaptuk az engedélyt és ez hivatalossá vált. Ez után szállingózva, aztán egyre többen kezdtek jönni… Az ausztráliai önkéntesektől, a koszovói albántól, a megszökött Jugoszláv Néphadseregből, vagy a bosnyák muzulmán, aki szintén megszökött a Jugoszláv Néphadseregből. A végén ez lett a Nemzetközi Brigád. 27 nemzet képviselte magát. És, ami nehezen hihető, még szerbek is voltak közöttünk…
- Hat halottra emlékszel vissza?
- Nem… Több volt… Én ebben a könyvben az összes halottamra emlékszek, próbálok emléket állítani nekik… Ha ezeket a neveket nem írjuk le, nem mondjuk ki, akkor belőlük nem fog maradni semmi.
- Ha lehetne, válaszd a köteted végén található utolsó versedet… Kérlek, közben menjünk oda, be, abba az épületbe, ahová a harisnyába csavart gránátok berepültek… Itt elmondasz egy verset?
- Bevallom, nem szívesen…
Csak akkor gondolok a halálra
mikor jelen vagyok a másokén,
ugyanazt érzem
mint gyerekoromba mikor
csipkerózsika
másnak a csókjaitól ébredt fel.
Becsapottnak, rászedettnek,
Csúnyának és nevetségesnek
érzem magam.
Aztán még azt mondják:
hős vagy.
- Maradjunk, ahol vagyunk. A kanyarnál, ami ott van mögötted, oda lett eltemetve két bajtársam, akik megsérültek az ellenség lövéseitől… Tudták, hogy nem fogják megúszni, mert olyan sérülésük volt… A bosnyák fiú, Bábó és egy helybeli nagyon fiatal, alig 18éves Kelemen Árpi… Innen, ahol állunk, ötven méterre, Bábó ráfeküdt az Árpira és tudták, hogy nincs menekvés és fölrobbantott egy kézi gránátot. Tehát befejezték, hogy ne kerüljenek fogságba… Tudták, hogy nincs gyógyszer a faluban, hiszen körül volt véve, hát inkább maguk halnak meg… És ide lettek eltemetve. Plusz még egy, Eduard White, a boszniai születésű angol önkéntes, aki szintén itt halt meg… Szóval, hárman feküdtek ott holtan a kanyarban.
- És kapnak egy verset talán.
- Igen, de attól még nem támadnak fel…
Meg kell írnom a legkegyetlenebb verset
ma este,
például:
menetel még valaki mellettem?
Lépéseket hallok,
Nagy a fényük és a visszhang a hátam mögött és
Szintén nagy fénnyel
világítanak
az eltemethetetlen csontok,
- és még vannak
kik szívesen tagadnák...
Maradt még valaki mellettem?
Kint most lassan eleredt és csöndben az eső
s a fejemet átszelő nedves utcákon halottakat vonszolnak.
Halottaimat.
Ha a képek elérnék a föltámadást…
Árnyékaim, menthetetlen romok,
kicsontozott kezek,
- a rokkant lábak, csak úgy
ott felejtik
a cipőket.
Az árnyékoknak nincs szükségük a sötétre,
a napfényben is megjelennek, délutánonként és
anélkül, hogy hívnám őket.
Amikor fölkelek
ébren és fény árban úszva és
meglátlak
édes - részegen a haláltól,
szerelmetes bajtárs,
leejtetted kezedről a szívedet…
Ha újra elmondhatnám mennyire szeretlek…
Meg kell írnom a legfájóbb verseket ma este. !
Ennyi.
Mint:
Föld alatt minden halott a tavaszt készíti elő,
És
A sebeidből kel fel a nap Testvér,
Vagy, hogy
Oly sok halott általam szól
Mindegyik
Énekelni, táncolni, csak úgy,világítani akar
a számmal, a lábammal, s lázzal homlokomon égni,
és mondom Neked, hogy
nagyon, de nagyon jelentéktelen dolognak érzem magam és
Hozzád képest és, hogy
nagyon zavar mert hiszen újra kellene születnem,hogy
Rólad beszélhessek
mert már minden szó kimondatott
és minden könny…
és
hogy
tényleg ideje lenne már elkezdeni
Tavasz
áldott legyen a te neved.!
- Hova menjünk még itt a faluban?
- Tudod, van egy baj. Mindazok, akik hallgatják majd ezt a műsort a rádióban, esetleg olvassák valahol, ahogy ezt mondta is valaki a faluban, nem fogják elhinni, hogy minden házhoz, szinte minden kőhöz, minden oszlophoz, pincéhez kötődik valakinek a halála, sérülése, fájdalma. Ez a falu, ahogy végignézek a főúton, itt ahol vagyunk, ez minden tele van vérrel. Nem látható, nem tapintható, de nekünk az. Bárhova megyünk, mindenhol ugyanaz.
- Menjünk el ahhoz a sírhoz, ami valójában már nem is sír. Tudtad, hogy egyik bajtársadat oda temettétek, később pedig már csak a helyét találtad meg. A mai napig, senki nem tudja, hol van eltemetve. Itt vagyunk a templom mellett. Hát ez bizony abszolút szét van lőve.
- Hát egyrészt ez a falu legmagasabb épülete. Más vallást is képvisel, mint a szomszéd falvaké. Elegendő volt két ok ahhoz, hogy lerombolják. Most egy boldog és vidám állapot van, tavalyhoz képest, amikor még a torony is csonka volt teljes mértékben, itt meg most szépen készül a kupolának a váza… És, ha minden úgy megy, ahogy Isten akarja, akkor pár nap múlva ezt daruval föl is teszik a torony tetejére.
- Tíz méterre az úttól egy szétlőtt ház, égig érő bokrok… Ez itt tiszta dzsungel.
- Itt volt a főállás pontunk… Egy árok vezetett a romház mellé, hogy meg tudjuk közelíteni a bunkert. Mi ezt a vonalat tartottuk, tehát az állomástól a Vuka nevű folyót átszelő kis fahídig. Ez volt a Fő út, ami összeköti, fura kimondani, Szentlászlót Palacsával, mert az egy ellenséges falu… És akikről szó volt, vagy szó lesz, szóval a bajtársaimról, akik itt, Szentlászlón haltak meg. Ezért furcsa az egész, mert nem Fő út ez, hanem Halál út. Válesz, az a portugál srác, ő már nem itt halt meg, hanem néhány hónappal később. Ezek mind akkor, 1991. szeptember októberétől, amíg el nem esett a falu, itt voltak, ahol most állunk. Itt volt egy golyószórónk, ott pedig a váltásnak lehetett aludni.
- Itt meghalt valaki?
- Itt, ennél a pontnál senki, bár állandóan lőttek minket, de amennyire lehetett behúztuk a nyakunkat. Inkább itt is elmondanék egy verset… Jó?
- Hát persze…
Már megint november,
és jövőre ugyanígy
november,
és persze
november volt tavaly is,
és a tavaly előtti elött is,
a visszavonhatatlan,
barna halál novembere,
miközben ti,
mindannyian,
építettétek európát, rózsaszín álmokból és
hazugságokból.
Fogadjátok hozzájárulásként tőlünk
A kontinentális építőanyaghoz azt a néhány tonna
csontocskát és fogacskát, hajszálat és szemecskét,
körmöcskét és szivecskét mely szétszóródott
itt és ott
e déli földeken,
bajtársaim szemei és kezei,
a legszebbek,
ragyogóan fénylenek
majd
a falakban
a hekatomba
után
- És most hol vagyunk?
- Ez volt utolsó pontja a falu védelmének… A Vuka folyónál, ahol fahíd van… Alattunk a folyó és itt az első ház, ami most romokban van… Az egy alvó hely, de a felsőbb részeken lőállások voltak kiépítve és innen tudtuk szemmel tartani ezt az egész területet, hogy ne erről az oldalról törjenek rá a falura. A híd természetesen alá volt aknázva, ahol most vagyunk. Maleganics, aki a templomnál lett eltemetve, itt esett el, aztán innen oda vitték. Eduardo is ezen a szakaszon, a házak között futva kapott találatot. Néhány méterrel odébb Sándor ült egy épület belsejében, gránátot kapott a ház és egy kis repeszt kapott a fejére… Tíz – tizenkét napig volt kómában, a kórházban halt meg, Eszéken van eltemetve. Bábót és az Árpit már mondtam. Cigó, szerb srácot nem lehetett megmenteni, elvérzett. Tehát, itt háromszáz méteren belül halt meg mindenki, akik a legfontosabbak voltak nekem.
Már nem tudom pontosan hányszor gondoltam:
nem akarok meghalni, nem akarok meghalni!
Meghaltak
Mások:
Sándor, Babo, Marin, Árpád, Edward, Alex és Cigó.
Sándor
a futó árokban szerette a haját simogató friss szellőt.
Halk volt, föld illatú.
Babo
főzte a legillatosabb kávét a fronton.
Zöld volt a szeme és tiszta, akár Bosznia.
Marin
Hűsége
példa volt útjainkon.
Jött.
Most alszik.
Belőle épül a templom.
Árpi
gyerek volt.
Édes – bátor.
Emlékszem minden közös álmunkra. Az a pince
tőle fényes
Edward
nevetése zengett, jobban mint a bombák.
Alex testvér
lövéseit zöld luzitán fadosok kisérték
mögötte maradt Lisszabon,
a bor és a szardiniák.
Cigó
kezében a kezed,
legerősebb volt a szorítása,
és ő volt a legjobb,
és ő volt a legszebb
horvát szerb azon az nyáron.
Szent testükből
pipacsok táplálkoznak
a szlavóniai határon.
- Mondhatja bárki, ez az út már Európába visz… Mögöttünk Szentlászló, amit teljesen szétlőttek, de most már legalább nyolcvan százalékban új házak vannak az utak, az utcák, a járdák mellett… Most itt állunk a tábla alatt, elhagyjuk Szentlászlót! Most már úgy megyünk Európába, hogy már nem is kell a halottakkal törődni?
- Van még egy vers! De bárhova megyünk, ezeket a halottakat magunkkal cipeljük, ez a mi részünk…
- Azt mondják, hogy vége van a háborúnak. Na, de a háborúnak már sok - sok éve vége szakadt!
- Én valamikor azt mondtam, pár évvel ezelőtt, ha ugyanezt kérdezték meg és ezt azért mondom most is, mert fontos hogy most megismételjem… Én akkor azt mondtam, hogy a háborúnak addig nem lesz vége, legalábbis a számomra nem, amíg nem tudom eltemetni, emberhez illő módon a bajtársaimat, a barátaimat, akikről a mai napig nem tudom, hogy hova szórtak szét, mit csináltak a csontjaikkal? Most 2001 – et írunk, a Hallottak napját és a még mindig nem tudok hova vinni virágot, még mindig nem tudom, hogy hol vannak? Nem csak én vagyok így ezzel. Így vannak a szülők, a testvérek is, itt a faluban, akiknek szintén eltűnt valakijük a családjukból… Számukra sincs vége a háborúnak… Nem pusztán azért, mert hű akarok maradni a saját szavaimhoz… De nem tudom azt a pontot odatenni a végére… Nem engedik, és én nem akarom…
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod:
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is:
mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma:
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek:
és védj meg minket a kísértéstől,
de szabadíts meg a gonosztól…
tápláld Uram, folyóinkat,
és folyóinkban a halakat,
az égnek madarait, a növekvő tölgyet,
a lovakat s napraforgót.
Gyermekeinknek,
Uram,
szárítsd fel könnyeit,
özvegyeinknek
add vissza az erőt, és adj nekik fényt.
Én
csak egy ablakot és
egy ajtót kérek,
nyitva lesznek mindig szellőid és
a Békéd előtt.
Uram, az új ház:
Horvátország, Szentlászló, Petőfi Sándor utca, szám nélkül,
Az állomás mellett.
Hétköznapi feszültségeinkben, aggódásainkban, gyermekeinkért, kedveseinkért vagy akár a fenn maradásért bizony sokszor alkura kényszerülünk.
Tudjuk, előbb önmagunkkal kell megbékélnünk, hogy másoknak kezet nyújtva, lehet nem a megbocsátást, de legalább a megbékélést ajánlhassuk fel.
És mindez ott van a megbékélést hirdető Beremendi kápolnában.
A valóság könyörtelenségét megfogalmazni vágyó szerbiai írónőben.
Az ellenségére gránátot vető horvátországi katonában, vagy az apában, aki ott állt gyermeke holtteste felett.
A vágyak s álmok leplébe bújtatva száznegyven kilométerre a gyilkos lövedékektől, a magyarországi Beremenden úgy döntött egy pap, hogy híveivel –adományokból- felépíti a Megbékélés Templomát:
- A kápolnánknak köszönhető, hogy nagyon jó kapcsolat alakult ki a Beremendről kitelepített németekkel. Az itteni menekültek, miután visszatértek Horvátországba, a kapcsolatokat nem szakították meg Beremenddel. A kápolna tulajdonképp jelképeiben a horvátok, magyarok és a németek összefonódását tükrözi. Nézze ezt a jelképet, Csete Ildikónak ezt a szép zászlaját. Ha alulról nézzük, akkor a szivárványba szőtt három ország színei, mintha úsznának. A kereszt alján három tábla van. Az egyik tábla a kitelepítés ötvenedik évfordulóján1996-ban készült és rá van írva, kiűzetés- kitelepítés. Innen, a kápolnából látszik az a vasút állomás, ahol a környék lakosságának egyharmadát összegyűjtötték, kitelepítették. Az a gondolat, hogy megbékélés, engem nagyon megszólított… Én is érintve vagyok, lévén német leszármazású. Szüleim 1946 – ban ki lettek telepítve, én pedig itt maradtam Magyarországon. 1956 - ban kerültem Németországba. A megbékélés gondolata arra vezérelt, hogy segítsek. Úgy gondoltam, ha Németországban, az ottani Magyarországról kitelepített németekkel tudok beszélni, ezt a gondolatot, hogy a megbékélés, az ő segítségükkel is tudom terjeszteni. Ha ezúton tudok adományokat megszervezni, akkor valami jót sikerült tennem. És sikerült a keresztény felavatás a kápolnánál, de én mindig is azt éreztem, a megbékélés fogalma a legjelentősebb. A mellette levő tábla nagyon szerény, csak annyi, hogy 1991-1998 Dél-Baranya. 1991-ben tört ki a dél - szláv háború és 1998 januárjában, a Daytonban kötött megállapodással ért véget ért az öldöklés. Innen a hegyoldalról, miután nagyon közel vagyunk a határhoz, látszik Dél-Baranya. A rábaszögi részen látszanak, vagy éppen nem, azok a templomok, amelyeket a háború során tettek tönkre. Ez a szimbólum, hogy templomokat lőttek szét, benne van a két toronyban, a torony sérüléseiben. Mintha szilánk érte volna a tornyokban levő harangokat. A nagy harangba a három ország himnuszának első sora, a kis harangba a Szózat első sora van belevésve.
- Tehát van értelme hirdetni az összefogást a megbékélésért?
- Sajnos, észrevettem… Sokszor csak a látszat látszik és a tény, hogy megbékélésről van szó, kezd eltompulni. Az emberek idejönnek, nézik ezt a kápolnát. Szépnek találják, mindig gyönyörűnek. De úgy gondolom, sokszor úgy mennek el, hogy a megbékélés szót elfelejtik. Pedig máshogy kellene. Ne csak itt mutassák meg, hogy megbékélnek, hanem ez legyen az álmuk is. Ha innen elmennek, a magánéletükben, otthonukban, ahol dolgoznak, bárhol is vannak, mindig ez a szó legyen előttük, hogy megbékélés…
MAGYARNAK MARADNI A RÁCS ÉS HALÁL ÁRNYÉKÁBAN
A délszláv háborúban milyen formális kérdést tehettem volna fel Srebrenicában, vagy Vukováron? Hogy éli meg, hogy anyját, apját, testvérét, férjét, feleségét, vagy gyermekét éppen az elmúlt órában gyilkolták meg? Az ő orra előtt, az én orrom előtt? A tömegsír felett állótól, hogy milyen érzés gyilkolni?
Az országhatáron túli magyarokról már nincsenek, mert elmúltak, formális emlékeim.
Persze, kezdő riporter koromban megkérdeztem, a világon bármerre is jártam, vajon milyen nyelven álmodik, melyik nyelven számol?
Milyen nyelven szól először újszülöttjéhez, milyen nyelven imádkozik?
Aztán éreztem, ha nem élek ott és nem élem át érzékszerveim minden porcikájával a sorsot, amiről csak érdeklődöm, mit ér az egész?
Különben is…
Egyáltalán, mit kérdezhettem volna, amikor Burgenlandban elmesélték, csak azt követően fogadták be őket, a mindig is gyüttmenteknek tekintett családok tagjait, az ötvenhatos menekülteket, amikor már kezdték beszélni nyelvüket, olyan házban laktak és olyan színű volt házuk kerítése, olyan virágok nőttek a kertben, amilyen a szomszédoké.
Ukrajnában okos kérdésnek véltem, hogyan tudnak megélni havi tíz dollárból?
Aztán, amikor nem tudták a választ, mégis gőzölgő levessel kínáltak, már nem kérdeztem tovább.
A délszláv háborúban milyen formális kérdést tehettem volna fel Srebrenicában, vagy Vukováron?
Hogy éli meg, hogy anyját, apját, testvérét, férjét, feleségét, vagy gyermekét éppen az elmúlt órában gyilkolták meg?
Az ő orra előtt, az én orrom előtt?
A tömegsír felett állótól, hogy milyen érzés gyilkolni?
Sarajevóban, megkérdezhettem volna a környező hegyekből a városra zúduló aknatámadások szüneteiben, milyen íze van a fűnek, amit esznek, mert nem volt más, ha együtt velük, én is azt ettem?
Hogy milyen érzés félni, rettegni a haláltól, ha magam, velük együtt, ugyanazt éreztem?
Egy televíziós feladattal mentem éppen a délszláv háborúba.
Nem először s nem is utoljára.
Otthonosan mozogtam a naiv tudattal vállamon, ha az előző utamat átéltem, hát milyen meglepetés érhet ezek után?
Miért is ne élhetném túl?
Mindenképpen szerettünk volna bejutni az eszéki kórházba, de a stábunkat kísérő katonatiszt azt mondta, oda bizony nem jutunk be, mert valamely éjszaka a szerbek bemerészkedtek a városba és aknákat helyeztek el körbe – körbe, szóval, átkelni az aknamezőn bizony lehetetlen, mondjunk le róla.
Az operatőr kollégával összenéztünk, érhet még bennünket meglepetés egyáltalán?
Aztán egymás mögé álltunk.
Én mentem elől, mögöttem úgy tíz méterre az operatőr és közben forgatta haladásunkat, őt követte tíz méterrel a tolmácsnő, a végén a minket kísérő katonatiszt.
Bejutottunk.
Át az aknamezőn.
A bombázott kórház alagsorában megkérdeztem a két, egymás mellett fekvő, véres kötéssel agyonpólyázott, súlyosan sebesült egyikét, ha a szomszéd beteg vizet kérne, hogy adna neki?
Akkor még nem tudtam, hogy az egyik horvát, a másik szerb katona volt.
Addig soha nem láttam gyűlöletbe forduló szemet.
Akkor igen.
Csak a tolmács fordította:
- Inkább megfojtanám…
Lehet, aznap éjszaka, már mindketten meghaltak.
De az is lehet, hogy évekkel korábban egy campingben nyaraltak, egy kocsmában itták a sört, családtagjaik társaságában, a dalmáciai tengerparton.
Eszéken, operatőr barátommal, a helyi szálloda Fő térre néző szobájában laktunk az ostrom alatt. Pár száz méterre húzódott a frontvonal.
Nagy terasz volt ablakunk alatt.
Egy pillanatra eszembe jut, akkor és ott nem értettem.
Tudta mindenki, tudta az egész város, ha egy akna a Fő térre csapódik be, százak halnak meg. Mégis. Hat óra tájban, ott gyülekeztek, főként a fiatalok. Beszélgettek, dumálgattak, óriási, hónuk alá szorított rádiókon át zenét hallgattak.
Mondom, nem értettem, mi ez a hősködés?
Aztán igen.
Belsőjük, szívük, lelkük tiltakozott kimondatlanul az öldöklés, a bezártság ellen. Hitték, szabadság érzetük megvédi őket a szerb aknáktól.
Szerencséjük volt.
De ez csak úgy, eszembe jutott.
Inkább visszaemlékszem a reggelekre, amikor operatőr kollégámmal együtt bámultunk ki, az ablak alatti teraszra.
A mindig, ugyanannál az asztalnál ülő szerelmespárt figyeltük.
A fiú katonaruhában volt a négyszögletű asztalnál, mellette ült a rövid hajú, barna lány. Mindig, ugyanaz a világoskék, magas nyakú pulóver volt rajta, minden reggel.
Nem rendeltek semmit, egyébként se volt még nyitva a szálloda kávézója. Az asztalon keresztben, átlósan feküdt a géppisztoly.
A szíja mindig bele lógott a hamutartóba.
Általában, alig egy fél óra volt az egész. Beszélgettek, ölelgették, simogatták egymást. Csókolóztak, a fiú felállt, elindult, mindig ugyanabban az irányban.
Aztán mindig este hat óra felé, ugyanott, ugyanannál az asztalnál találkoztak.
Rövid ideig maradtak, aztán mindig elindultak az áruház irányába.
És így ment, talán két héten át.
Még gondolkodtam is, mi lenne, ha minden reggel és minden nap hat óra tájban, ugyanabból a gépállásból kollégám felvenne két – két percet?
Aztán ide – oda kellett rohangálnunk, kevés volt már a kazettánk.
Jártunk olyan kocsmában is, ahol a váltás történt. Hiszen párszáz méterre volt a frontvonal… A szerbeket a város szélén állították meg a horvátok, állóháború alakult ki.
És a kocsmában váltották egymást a védők.
Nyolcan – tízen bejöttek, nyolcan - tízen kimentek.
Ott voltunk akkor is, amikor elindultak, köszöntek hangosan mindenkinek, az arcokra, gesztusokra is emlékszek… Aztán csak hárman jöttek vissza a váltásból.
Egyik nap, itt, ebben a kocsmában láttuk a szálloda ablakából meglesett fiatal srácot. Jókedvűen ült katonatársaival az egyik asztalnál, söröztek.
Aztán egy este, szinte szertartásszerűen az ablakhoz mentünk, közeledett a hat óra.
Néztük a megszokott kis asztalt.
A rövid, barnahajú, magas nyakú pulóveres lány már ott ült szokott helyén.
El – elnéztünk a tér irányába, ahol bömböltek a hordozható magnók, a fiatalok ide – oda rohangáltak.
És lassan, már hét óra is elmúlt, aztán nyolc óra.
A magas nyakú pulóveres lány még mindig ott volt az asztalnál, de csak feje tetejét láttuk, zokogott, a nagy zajban, az emeletig felért a fájdalma.
Kollégámmal egymásra néztünk, nem szóltunk, már nem szóltunk egymáshoz semmit.
Két hónap volt mögöttünk.
És négyezernél több kilométer a kocsiban.
Másnap reggel üres volt az asztal.
És mi, az operatőr és én elindultunk Magyarország felé.
Később többször visszatértem.
A rács és halál árnyékában a mindig szabad embernek elképzelhetetlen az élet.
Mint, ahogy szabad embernek a rács és a halál árnyéka.
Kocsimmal bukfenceztem, darabokra tört.
Szálláshelyemre akna vágódott.
Ott és ugyanakkor nehezen tudtam volna elképzelni magam, alig háromszáz kilométerre, az Oktogonra, ahol azért káromkodnak, ordítanak, anyáznak, kúrváznak, geciznek az emberek nap, mint nap, mert éppen nem fértek fel a villamosra.
- Kitépem a májad, te szemét… - hallom, amikor fagylaltért állok a sorban.
Esetleg, előveszi gázpisztolyát, mert egyik meglökte a másikat.
Egy ózdi diszkó tulajdonos barátom, megmutatja a raktárt…
Tele van szamuráj kardokkal, késekkel, ólmosbotokkal…
Mindet a bejárati pénztárnál kobozták el.
SZÉTLŐTT TEMPLOM TÖVÉBEN SZENTLÁSZLÓ
Szemeiknek azt parancsolják a Szentlászlón élők, ne akarjanak látni már semmit, amit háborúnak neveznek… Szemeiket becsukják, ne lássa senki a büszkeségre kárhoztatott férfiak elrejtett zokogását, ne lássa senki a szülésre – fájdalomra – a család szentségének összetartására termett anyák könnyeit… Özvegyek el nem mondható vágyainak a könnyeit… Csak a kórogyiaké a dicsőség…
Mit is mondhatna a szétlőtt Szentlászlói templom tövében a tiszteletes?
- Jó lesz minden… Ez az, ami nekünk mindennapok munkájában, a mindennapok terhei alatt, újból és újból erőt ad. Ez az, ami újból és újból felemel minket… És elindít a hitünk, az a reményünk, hogy jó lesz minden.
Szentlászló, e horvátországi apró település valójában se több, se kevesebb, mint ezernyi más, jellegtelen, egy templomú, egy járdájú, egy iskolájú falú, a szerte a világon… Van egy vasútállomása, kocsmája nincs, apró presszója igen… Bögrecsárdái elbújnak a kapuk mögött…
És máris tévedek…
Írom, nincs kocsmája, pedig van, annak kell nevezni…
A hajtövéig érő, de immár szétlőtt gazdagságból, földet érő szegénységben egy rozzant Gorenjéből veszi elő a sört az infantilisan szoros farmerba bújt beszélgetőpartnerem, és büszke, mert nem ő kér, hanem tőle kérnek… Rongyos valóságát, elfelejtésre ítélt ifjúságát, repeszgránáttal szétlőtt álmait, színes cérnával bogozza össze hajnalonként…
És tévedek, már megint tévedek…
Mert mondom, van vasútállomása, pedig nincs, azaz megint tévedek…
Mert van.
Tábla ott a sárgás főfalon…
Nappal szemben, tompa fényben görbén meredeznek a lyukaktól tátongó oldalfalak…
Bezúzott ablakkeretek, végleg elment négyhuszonnégyesek gőze, füstöt okádó illúziója…
Ablaktáblák sehol…
Mint a háború, ami oly messzi már, mint szemünktől orrunk…
Közel s távol, elérhetetlenül távol…
Szemeiknek azt parancsolják a Szentlászlón élők, ne akarjanak látni már semmit, amit háborúnak neveznek… Szemeiket becsukják, ne lássa senki a büszkeségre kárhoztatott férfiak elrejtett zokogását, ne lássa senki a szülésre – fájdalomra – a család szentségének összetartására termett anyák könnyeit… Özvegyek el nem mondható vágyainak a könnyeit…
Az írókra, költőkre, humanistákra vár a feladat, hogy a történések mögötti lelki, érzelmi világ gyöngyszemeit összerakják…
Egy „ellenséges „ország „ellenséges „állampolgárával”, Lovass Ildikóval a szerbiai Szabadkán beszélgetek
- Te azt írtad, hogy ”félek a szavak súlyától, erejétől, amellyel rám sújthatnak”
- Igen. Vágyaimtól függetlenül, a megírt dolgok életre kelnek. Szóval nem lehet tenni semmit az ellen, hogy az írások szabadok legyenek. Mindenkinek a kezébe kell adni és aztán, azt gondol róla, amit csak akar. Azért mégis csak van egy őrült felelősség abban, aki ezeket leírja. Az írástudói felelősség. Ezek már nagyon régi, Babits-féle, elfelejtett dolgok. De az írástudói felelősség azt jelenti, hogy amit leírunk, azzal, ha nem is hatunk, vagy nem is változtatjuk meg a Világot, de csakis olyat szabad leírni, amit valóban gondolunk, és ami mögött mindig is ott tudunk lenni. Nem ideológiában, nem bármiben, csak emberségben. Emberként mögé tudunk állni. A szavakról beszélek, amik az embereket nem íróként, vagy bármiként, hanem emberként, tönkre tudják tenni, meg tudják alázni, gyalázni. És soha nem szabad, vagy nem lenne szabad olyan mondatokat kimondani, amelyek lehetőséget adnak az embertelenre. És én pedig azért félek a szavaktól, melyek rám sújtatnak, mert félek tőlük, mert visszajuthatnak hozzám és azt csinálnak velem, amit én nem akarok.
- Egy írónő számára, valamiféle kategória, hogy egyáltalán hol alkot? Például Horvátországban kisebbségi magyar. Szerbiában kisebbségi magyar. Úgy értem, hogy meglehetősen mutatós tézis az manapság, hogy például Lovas Ildikó, a kisebbséghez tartozó írók, egyik fiatal, tehetséges vezéralakja?
- Ez nagyon megalázó. Én nem érzem magam kisebbséginek. Magyar vagyok. Kisebbség, vagy, hogy? Nem szeretem az ilyet! Nem vagyok én kisebbség, ha írok. Akkor egy író vagyok és kész.
- Az álmaiddal feltételezhetően egyedül vagy. Utoljára, mikor és mit álmodtál? Vagy egyáltalán, hogy azt az álmot, később, amikor felébredtél és kimentél a konyhába, kimentél az utcára, hurcoltad magaddal?
- Nem álmodtam, nagyon régóta nem álmodtam. Éppen ezért, egy kicsit kiüresedettebb a nappal. Valahogy nincs bennem álom. És most nincs minek a jelentését megkeresni… Viszont tudom, hogy mit szerettem volna álmodni, amikor becsuktam a szemem. Hogy az mit jelentett? Arról nem tudnék most beszélni.
A szemeknek még lehet parancsolni, ne lássák a tegnapot, de a csökönyös orr bizony nem szolgaságra termett, annak nem lehet parancsolni.
Érzi a túlélt testrész még - és mindig már – a halál szagát, a gránátok szagát, a fenyőfákra felrepült katonalábak vérszagát.
A mindent eltakaró szem pedig?
Csak belül hordozhatja a gyász lobogóját.
Nem tudom mi a nevük. Egyiknek se tudom a nevét.
Tegnapelőtt - előtt és mindig csak hajnalban és késő este, inkább éjszaka settenkednek elő az el nem ítélt gyilkosok.
Tegnapelőtt - előtt és mindig csak hajnalhasadáskor és naplemente idején, amikor a paraszt ember a hazatérő tehenek ibrikbe menekítő tejéről álmodik.
Settenkednek félve-rettegve egy suhogó kés izmot tépő valóságától.
Egy jól célzott tégla koponyacsontot, gerincet zúzó ítéletétől.
Félnek és settenkednek, mert nem tudják meg nem történtté tenni, hogy tegnapelőtt-előtt és előtte még abból a szomszéd faluból, - hol most is élnek - aknavetők ezernyi csövét helyezték falaik tövébe és állították irányba, a szomszéd falú, Szentlászló felé.
És lőttek és lőttek és lőttek.
Mondták, üvöltötték alkohol mámorban, bűzösen a halál, a pusztítási vágy vadító szagától, pusztuljon a magyar férgese.
Az idős apa, aki saját fia helyett állt be védeni saját hazáját, házát, fia emlékét, nem nyugszik, benne nincs megbékélés és nincs megbocsátás.
- Ha itt kilép a főutcára, látja azokat az embereket, akik közvetlenül, a tíz méterre levő másik faluban élnek, szóval, látja a szerbeket, akik itt a településen bicikliznek, vagy mennek át kocsival, gyalog, mire tetszik akkor gondolni?
- Tudja, ezt itt hiába mondanám. Be kell fogni a számat. Nekem ez nagyon fájdalmas. Egyszerűen többször vér fut a fejembe. Csinál az ember bolondságot, hiszen emberek vagyunk, de ha látom, hogy mire vezet az ország politikája, hogy nem szabad még egy ferde szót se szólni nekik? A fiam gyilkosainak? Mit tehetek, mit szólhatunk? ? Mert akármit mondunk, rögtön jönnek a rendőrök, hogy mi ne háborgassuk őket.
- Ha magán múlna, és nem venné figyelembe a fenyegető rendőröket, legszívesebben, mit csinálna?
- Mivel én ezerkilencszáznegyvenben velük jártam iskolába, ismerem őket. De a lelkületüket is. Kiválasztanám, hogy ki volt a gyilkos, kit kellene elintézni? És, hogy kit nem kell bántani, azt is. És igenis, el kéne pusztítani a gyilkosokat, hogy csak a tisztességes szerb maradjon meg. Ismerem őket, mind, egytől egyig. Nagyon könnyen ki lehetne válogatni azokat, akik bűnösök.
Jugoszlávia Néphadserege. Gyásztábornokok. Gyászfőtisztek. Gyásztisztek. Gyásztiszthelyettesek. Gyászközkatonák. Gyilkos, alattomos halál hordozói, kik nevükben viselték egy összetákolt ország nevét, nyelvét és a népét, amely nevében hitték, mert hinni akarták, joguk van a halál porciózásához.
Az a mundér, maga volt a statáriális Bíróság.
A rögtönítélő, a vádlott holttestét gödörbe fektető, a házakat összedöntő.
A háború joga szerint osztott ítéleteik letagadott emlékeivel voltak, lőttek, tettek, gyilkoltak, pusztítottak, mindent – és benne az összetartozás illúzióját összetörve földbe tiporták, aztán elmentek.
De akik maradtak, ott, a szomszéd szerb faluban, azok testéhez, mint Nessus ingje, hozzánőtt örökre a ki nem mondott bitófa.
Bezárt kapuk és szürke házaik védőnek hitt falai mögött nem tudják mit szokott csinálni a gyilkos, ha elkerüli őt a pulpitusról kimondott döntés, de álmaikban, bárhogy is hadakoznak, előjön az ítéletbe rejtett el nem menekülés, a szembenézés rettegett félelme, ahogy csak a patkány érezhet, ha elő settenkedik a vályogfalból.
Kidugja előbb fejét, szaglászik, érzi, vagy csak hiszi, e világ megvédi állatait.
A Szentlászlói vasútvonal másik oldalán még élnek a szerb gyilkosok.
Átmennek, mert át kell haladniuk naponta azon a Szentlászlón, a lelkifurdalás falván, amelyre ontották a halált hat éven át.
Látniuk, szembesülniük kell azzal, mivé lettek a házak, az utak, a díszes előkertek.
Látniuk, mivé lettek a gépek tucatját tároló pajták.
Látniuk a földög tiport ólakat, ahol nem bőg a marha, házak lerombolt hálószobáit, hol egykor még álmokat szült a szerelem.
Látniuk a ki nem tett, mert ki nem tehetett gyászlobogókat.
Harminchat halált.
És nem szeretnének félni, mert megtanultak hazudni, blöffölni, mint filléres kártyajátékban a piros hetest.
Nem több… Ennyi az egész… Ulti volt, vesztett ulti…
Az ő falujuk megmaradt, saját halottjaik sem kísérik rémálmaikat.
Vesztett a szerb, a szomszéd faluból, igaz, nem mást, mint a Nagy Szerbiába vetett álmát, a Nagy Szerbiát, hol szolga, rab, vagy rabszolga lehet, a horvát, a magyar, a sváb, de egyre megy, ha nem szerb
És ki nem lépve kerítéseik árnyékából, lecsukott szemeik mögött Szentlászló életre vesztett polgárai Hazug Krisztusokká válva, magukba fojtják az ordítás vágyát.
Beszélnek a megbocsátásról és tudják, önnön maguknak is hazudnak.
És tudják, mit mutat kérges tenyereik bütykös ujjainak tövénél örökre már az életvonaluk. Ki nem mondott tőmondataikkal suttognak – suttognak – suttognak az el nem végzett háborúról.
Suttognak, - míg meg nem halnak - a Szép Ítéletről.
Mert a Szentlászlói romokon vergődő visszatértek már csak az általuk szépnek mondott ítéletben bíznak, hiszen fiaik, mocsokban, gyászban, porban és embert veszejtő hitben vesztek el.
Szép Ítélet.
Szép, mert benne vergődik, molekuláiban, atomjaiban az elment mennybe gyaloglók minden átka.
Szinte kórosan keresem a mondatot, provokálok, hiszem, ki tudom kegyetlen, vagy együtt érző szavaimmal taposni az elment gyilkoltat hordozó hozzátartozóból, apából, anyából a bosszú igenlésének és vágyának kimondását.
De nem. Nem. Nem.
A Szép Ítélet, a Túlélő Szenvedő ajándék talizmánja ott virít mindig a ház előtti úton bicikliző gyilkosok nyakában…
Világit a sötétben és szirénázik akkor is a lelkekben, ha süt a nap.
Nincs menekülés, mert az árnyékra ítéltetett túlélők nem felejtenek.
Botra támaszkodva fogad portáján a magyar ajkú villanyszerelő.
Tegnap is az volt, még a háború előtt.
Ma is az.
Tegnap is szerbekkel dolgozott.
Ma is.
Nem beszél arról, van e biztosíték, ami kicsapódik, ha szemükbe kell néznie, szagukat kell éreznie.
Hiszen mondják a szerbek, ők nem tehetnek semmiről.
Várták a háborúban, várták, hogy az eljövendő békében majd újra szerelhetnek villanyt, együtt, ahogy régen volt.
Dehogyis lőttek ők.
Dehogyis álmodoztak ők a Nagy Szerbiáról.
Dehogyis tudtak ők arról, hogy udvaraikból lőtték, vették célba a magyar ajkú villanyszerelőt.
S a magyar ajkú villanyszerelő nem kérdezi meg, hogy lehetett az, hogy az udvaraikból küldött szerb szeretetcsokrok, Szentlászlóra érve, miért robbantak ezernyi repeszt repítve és halált ontva?
Nem kérdezi meg a magyar ajkú villanyszerelő, vajon hogy lehetett ez?
Csak arra gondol, a hat éves elüldözöttsége idején, Eszéken élve engedélyt kapott a szerbektől, elkísérhet egy halottat, tanúja lehet Szentlászlón egy hatszáz márkáért kapott temetésen, szétlőtt háza valóságának.
Csak arra gondol, egy szerb kéz által időzített bomba berepítette őt a halottaskocsi alá.
Aztán a kórház szagát érezte.
Aztán örök sántaságát.
Támaszkodik udvarán a botra és mondja, legalább a lába megmaradt.
Csak az a fránya forgó rakoncátlankodik.
Ki se meri ejteni, botjára előttem, egy nyomorék támaszkodik.
Miért hozzám jött az Apa, elővéve gyűrt öltönyének gyűrt zsebéből a gyűrt fényképet. Miért tőlem kérdezte, nem láttam e a fényképen mosolygó fiatalembert?
Miért reménykedik tíz éve, vak álmokba menekülve az apa, miért hiszi, hogy az „eltűnt „- szó, nem e halál szinonimája?
Miért hiszi, hogy él még a fia?
Miért tőlem kérdez, miért tőlem várja a halált kimondó utolsó mondatot?
Miért csatlakozik a temető csendjét óvatosan felverő kérdésével az anya, apró igazolványképet szorongatva, tudok e valamit „eltűnt „fiáról?
Miért nincs vége a háborúnak azok számára, akik a szétlőtt házuk mögött, kertjük apró szegletében naponta öntözik azt a virágot, amit a sírra tennének?
És, ha a virág gyökere meghal, a levelek elhervadnak, ültetnek és ültetnek é s ültetnek másikat.
Mert nem tudnak semmit.
Ha legalább eltávozott volna szeretteikhez?
De nem.
Még azt sem tudják.
A remény megöli bennük a halál bizonyosságát.
Csak a reményhez láncolják magukat.
Még hozzátartozóik sírhantja sem lehet mementó.
Mert Isten megfosztotta őket a fájdalomtól is, hogy gyászolhassanak.
Ítéletük immár örökre a vállukon cipelt holtaknak hada.
Drezda, vagy Hirosima.
Budapest, vagy Sztálingrád.
Guedalajara, vagy Nagaszaki.
Törzsi tagok elpusztult milliói ott a tudatlanságunk és álszentségünk vermeiben rejtőzködő fekete Afrikában.
Mert messze van, mert messze már.
Nincs, ki meséljen a halálról.
Barátom sört iszik, én nyakalom huszadszor a Colát, hátra dőlök az apró széken, kicsi a terem.
Szemben velem egy nagydarab szakállas, félrészeg. Ki tudja, mióta…
Aztán vigyázzba vágja magát, óvatosan, ne dőljön fel a szék, amin dülöngélve ült, és büszkén kimondja, ordítja, tudja meg minden alkoholba menekült ott a kórogyi kocsmában…
Tudja meg mindenki, most az ő asztalánál ül a Edu, a Spanyol, aki parancsnoka volt a Nemzetközi Brigádban. Még ott, a másik faluban Szentlászlón.
Aztán anekdotáznak, görcsös akarással keresik a mindig mindent kikerülő szavakat, hogy összeálljanak a mondatok.
De a fél alkoholos állapot a kegyes hazugság ruhájába öltöztet mindenkit.
Nem tehetnek semmit ellene.
A halált elrejtő mondataik helyett a nagydarab szakállas feleleveníti a harcok szünetét, amikor magába tömte a csapat összes halkonzervjét.
Ma csak közös vihogás tárgya a tegnapok embert veszejtő, zabálásba és az azt követő hányásba menekítő félelme.
Ma már csak rongyos ruhába rejtett, megtépázott bőr mögött rejtőzködő, ki nem mondott szó a tegnapok valóságát hordozó rettegés.
És nem beszélnek, csak szavakat raknak egymás mellé.
Mert jól nevelt túlélőkről van szó.
Kórogyon beszélgettünk
Kórogy az apró horvátországi, ezen belül szlavóniai település, ahol földig rombolták a szerbek a templomot.
Ahol százával haltak meg az ott élő magyarok.
Ahol az utolsó percig védekeztek a betolakodó szerb csetnikekkel szemben.
Kórogy szent mintája és szent példaképe a hazafiságnak.
A hazájukért, a falujukért, a házaikért, a hozzátartozókért szenvedőknek.
És hittem én és hitte Magyarország apraja, nagyja, a politikusok és az apolitikusok, a kormány és annak ellenzéke, íme, a hős magyar ajkú falu, amelynek lakóit sajnálni kell, és segíteni, ahol, és ahogy csak lehet.
De elég a kollektív hazugságból.
Az álszent hazafiságból.
A hazugság tengerén nyílegyenesen száguldó ál-magyarkodásból.
Képzeljünk el egy háromszöget.
Egyik csúcsa a magyarlakta Szentlászló, másik a magyarlakta Kórogy, a harmadik a szerbek települése… E három csúcsból egy hazugságé, kettő a valóságé.
A szerbek településén ott tanyázott a Jugoszláv Néphadsereg és annak csetnik bőrbe öltözött gyilkos – segítőik.
Ez igaz
El akarták foglalni Eszéket, ez is igaz.
Meg is tették, amire képesek voltak.
Amire képesek voltak?
Hogy nem rombolták földig Kórogyot, de földig rombolták Szentlászlót?
Ki mondja ki végre, hogy a Király meztelen?
Hogy a polgármesterük vezetésével meleg buszokban elhagyták Kórogyot és egészen a Magyarországi Zánkáig menekültek egytől egyig?
Ki mondja ki végre, hogy ez az igaz?
Mint ahogy az is, hogy Szentlászló egyetlen lakósa nem menekült el az első puskalövés előtt, inkább saját, még meg sem faragott, még nem is létező fejfájára áldozta a tizenhatezer szerb gránátot, de élni akart, megvédve, ahol apái is éltek és nagyapái.
A Szentlászlóiak 152 napon át védték településüket, míg a Kórogyiak a békésen meleg zánkai gulyásleves mögött - szimpátiát keresve - átkozták a szerb megszállókat.
Aggatták békében magukra a háborús hős mítoszát.
Egyetlen halottja volt a Kórogyiaknak.
Szentlászlót - a falujukat védőkön kívül - botswanai és bostoni, szerbiai és magyarországi – kevés híján egytől egyig meghalt – külföldről érkezett emberek védték…
152 nap…
Százötvenkétszer huszonnégy óra…
Éjszakák, nyirkos hajnalok, ítélkező csendek és halált hozó sivítások.
Tíz Szentlászlói – és nem Kórogyi - esett embertelen fogságba.
Száznál több Szentlászlói sebesült meg súlyosan, de Zánkán a mindent túlélő Kórogyiak behúzták a függönyt, ha éppen szemükbe sütött hajnali napfény.
Szentlászló és nem Kórogy.
Szentlászló, Drezda, Hirosima, Budapest, Sztálingrád, Guedalajara, Nagaszaki.
És törzsi tagok törzsi háborújának milliói ott a tudatlanságunk és álszentségünk vermeiben rejtőzködő fekete Afrikában…
Mert messze van, mert messze már.
De igaz…
Mint, ahogy az is, hogy hazugság virágja nő, a le nem rombolt kórogyi házak mindent túlélő, háborútól, pusztítástól megmenekült kertjeiben.
Mert hazugság a földig rombolt kórogyi templom.
Egyszerűen nem igaz.
Istenem…
Hány éven át hittem, hogy a tévében látott Kórogyinak mondott, földig rombolt templomtorony Kórogyon található.
Ki hitte volna, hogy a Magyarországról küldött milliókért cserébe a Szentlászlói templom földig rombolt televíziós felvételét adták közzé Kórogyinak felkonferálva.
És a Kórogyiak hallgattak és tartották közel sem kérges tenyereiket a júdáspénzekért.
És a hallgatásra kényszerített Szentlászlóiak hallgattak és ma is hallgatnak, mert vereségként élik meg százötvenkét napos ember feletti harcukat.
Vereség számukra minden harcban megölt bajtársuk.
- Pausics Józsi vagyok. Drászlai lakos.
- Hány évesnek tetszik lenni?
- Hatvannyolc.
- Önnek volt egy fia.
- Volt egy fiam… Igen… Elesett ebben a mocskos háborúban… Mikor kimentünk innen, Lászlóról, visszavonultunk Eszékre, be voltunk kerítve… Pokol volt az egész… Lövöldöztek, estek a gránátok Eszékre… December hatodikán tíz óra körül jött át a Simics, meg jött vele három gyerek, mindnyájan szomorú arccal, azt mondták, Józsi bácsi, sajnáljuk nagyon, de a fia elesett. Ahogy ráesett egy fára egy gránát, öten megsérültek, a fia pedig meghalt rögtön…
- Mit mondtak, hogyan halt meg?
- Hát erre azt mondta Simics, majd eljön és megnézi… Elmentem velük Eszékre, bementem megnézni a fiamat… Egy gellert kapott, csak az olyan volt, mintha körömmel megnyomnák valakinek a testét… És az orvos jött, kérdezte, hogy maga az apa? Mondtam, hogy én vagyok… Sajnos, a fiának olyan sebe volt, amiért már nem lehetett volna megmenteni… Nem nagy, de épp az artériát vágta el… Szóval, mondta, kivérzett és meghalt. A fiamat, mikor eltemettük, azt mondták nekem, hogy menjek én is Magyarba a lányaimhoz… Esett a hó, rossz volt az idő, de beültem a kocsiba és elmentem. Ott voltam Zánkán… Már elmúlt az újesztendő, mondtam a lányaimnak én megyek vissza… Nekem nem itt a helyem… Vissza is mentem Eszékre, ott megtaláltam Simicset, és mondtam neki, hogy ide hallgass, azért jöttem, mert a fiam meghalt, én továbbítom… Itt maradok tovább és veletek. Azt mondta, jól van, rendben van, maradjon velünk.
- Amikor meglátta fiát kiterítve, már akkor eszébe jutott, hogy folytatni fogja és beáll katonának helyette?
- Ott és akkor még nem… Minden esetre, mikor megláttam, nem csak fiam volt ott, voltak ott fiúk vagy tizenöten, akik ott feküdtek… Mind kopaszon… A fiam meg odalent volt, egy hordó aljon, azon feküdt… Amikor ezt megláttam, az rohant belém, hogy ezt nem lehet abbahagyni és nem lehet ettől elszökni… Ezek a gyerekek miért haltak meg? Mi meg meneküljünk? Azt nem lehet… Muszáj azt továbbítani, amiért ők meghaltak, és amiért ők harcoltak.
- Azért tetszett beállni, hogy bosszút álljon érte?
- Nem, hogy bosszút álljak a fiamért, mert a bosszú nem vezet valami szerencsés megoldásra… Azért álltam be, mert láttam, hogy nálunk, igen - igen sok fiatalember volt, aki elszökött külföldre… Elmentek, elmenekültek és hát valakinek meg kell védeni a hazát. Nekünk, akik megmaradtunk, haza kell térni… Amilyen lendülettel indult ez a szerbiai meg jugoszláv hadsereg, az úgy volt, hogy kipusztítanak és kiűznek örökre a hazánkból, meg a házunkból… És mi félre állunk mindannyian? Nem állunk ellent? Akkor minek harcoltak a fiúk? Minek kellett nekik meghalni? Azt hiszem, minden rendes embernek ezt kellett volna csinálni, ha meghal a fia, de akkor is, ha nem hal meg senkije… Bizony, sok fiatalember elment. Én úgy éreztem, nekem itt a helyem. Itt töltöttem az egész életemet. Negyven, ötven esztendei munkámat itt hagyjam? Mindent, amit megszereztem? Nem volt könnyű… És most ezt elhagyni? Itt maradtak a szüleink sírjai… Hogy soha többet nem visszatérni? Hát azt nem lehet.
- Soha nem érzett félelmet?
- Nem éreztem. Én elvoltam. Sokszor a fiatalokat intettem, ne menjetek, vigyázzatok. Egyszerű meghalni, de avval nem oldotok meg semmit. Csak úgy oldjuk meg, ha életbe maradunk továbbra is. Szóval, többször fékeztem őket, nem engedtem, hogy menjenek. Persze a lendület olyan volt, hogy provokáltak, lövöldöztek, állandóan gránátokat dobáltak ránk, persze, megbőszül az ember. Nem volt nekem se mindegy. De hát azért mégis csak valamennyire hideg fejjel gondolkodtam, gondoskodtam.
Vereség számukra, hogy ma sem tudják, hol vannak csontjaik…
Szentlászlón vereség az ottaniak számára, hogy ők igazságtalanul élik túl halottjaikat…
Kórogyon nem ismerik ezt az érzést…
Tartják maguk előtt ma is a tisztára mosott tenyereiket…
Meg aztán baj is van…
Társbérletben sem élhet a Mennyországban Kórogy Szentlászlóval…
Jó, az igaz, hogy az a fránya háború tönkre zúzta a Szentlászlói focipályát…
De miért éppen ott lőttek vissza a szerbekre?
Miért nem vonultak ki ők is, átadva a szerbeknek érintetlenül a focipályát?
Hát persze, ha akkor nem gondoltak erre, hát persze, hogy aknáktól szaggatott és gidres – gödrösen alkalmatlan a focira…
- Segítünk mi – mondják a Kórogyiak –segítünk mi a ti focicsapatotoknak, ha már így jártatok, de meccsenként, a pályahasználatért fizessetek kétszáz márkát… Csak nem gondoljátok, hogy ingyen koptathatjátok a kórogyi füvet?
És Szentlászló most igazán nagy bajban van…
A helyi önkormányzatnak kell válaszolni a három alapkérdés közül az egyikre:
- Legyen e focicsapatunk, de miből legyen saját pályánk a lebombázott helyett?
- Elfogadjuk Kórogy ajánlatát, de miből fizessük ki a pályahasználati díjat?
És ami a legnehezebb döntés alapja:
- A Szentlászlót 152 napon át ostromló szomszéd szerb falu felajánlotta, vívja az ő pályájukon mérkőzéseit Szentlászló csapata… Az ő pályájukat nem lőtte szét senki, pénzt se kérnek a fűért…
Gondoltam mindezekről megkérdezem a szinte tévésztárrá nőtt kórogyi polgármestert, de mondják, választás volt a faluban, három részre szakadt a három koncért viaskodó helyi közélet… Új polgármestert is választottak…
A régi – egykor politikai sztár - polgármester a falu kultúrházában éppen a villanyt szerelte…
Büszkén mutatja meg a hatszáz kórogyi ember szupermodern ünnepi étkeztetésére berendezett hipermodern konyhát és az ezüstösen csillogó, Magyarországtól ajándékba kapott, gázüstöket, aztán megjegyzi, éppen bérbe adják a kultúrházat és a konyháját, mert esküvő lesz a faluban…
Ennyit a büszkeségről, de azt is elpanaszolja, hogy a mai polgármester, aki legyőzte őt, nem engedi meg azoknak a Kórogyiaknak, akik a régire szavaztak, hogy a falu másik oldalán, azaz az új polgármester területén található tóban horgásszanak…
- Hát ez tűrhetetlen! - mondja, és visszamegy szerelni a villanyt…
Persze a szerb betolakodókon kívül, járt szívesen várt vendég is a faluban…
Hát ne lenne szívesen várt vendég a magyar miniszterelnök?
Hát, hogy a fenébe ne?
Értesítették a Szentlászlóiakat, arra jár egy hideg októberi napon a magyar miniszterelnök…
dr. Orbán Viktor fogadására annak rendje és módja szerint felkészültek, összedugták fejüket, ki, miről beszéljen, forró teát főztek, pogácsára is összegyűjtötték a lisztet és a szalonnát…
Hiszen először jár ilyen nagy ember a nyolcszáz éves Árpádkori településen…
Időt mutatott az óra…
Aztán túllépett a mutató fél órát, aztán egy egészet, másfelet, aztán kettőt is…
A magyar miniszterelnök sehol…
Hideg volt, nagyon hideg az Isten szabad egét mutató templom romos falai között…
Tető nem volt, csak hideg és várakozás…
Reménykedtek, biztos elakadt valahol, de mégis csak vendégük lehet a várt vendég, a magyar miniszterelnök…
Meg aztán – talán - azt is meg tudta közben az a helyes és közvetlen Viktor, hogy a jól szervezett PR. ellenére bizony Szentlászló volt az a település és nem Kórogy, ahol utolsó percig védték a szerbek ellen az emberek 152 napon át településüket…
Talán megtudta a magyar miniszterelnök, hogy egy becstelen munkamegosztás keretében a Kórogyiak Zánkán nyitott tenyérrel, piárral foglalkoztak, a Szentlászlóiak pedig nem értek rá önnön fájdalmuk népszerűsítésére, mert éppen halottjaikat temették, vagy mertek lőni a szerbekre, több mint öt hónapon át…
Talán megtudta már…
Késő estébe hajlott az idő…
De a magyar miniszterelnök csak nem jött…
Nem is jöhetett…
Amikor a ki tudja miért éppen Kórogyon tartózkodó magyar miniszterelnök helyi vendéglátói megtudták, innen az útja dr. Orbán Viktornak éppen Szentlászlóra vezet, felrúgva és felrúgatva a protokollt, gyorsan a színpadra varázsoltak egy másfél órás néptáncbemutatót, csak nem teszi meg az éppen erre járó magyar miniszterelnök, hogy nem tekinti meg, milyen magas fokú kulturális életben senyved a kisebbség ott, Horvátországban…
Nem is tette meg, azaz maradt az első padsorban a magyar miniszterelnök…
Lehet, ma sem tudja, mikorra és miért várták őt Szentlászlón?
Mert neki nem lehet lelkifurdalása…
A néptánc előadás után az út úgyis Szentlászlón át vezet Eszék, aztán a magyar főváros felé… Ki sem kerülhette, meg is állt, úgy hat-nyolc perc erejéig…
A magyar miniszterelnököt kísérgető Jakab nevű, horvátországi főmagyar szólt is a helyieknek, összesen tíz percük van, ne zaklassák kényelmetlen mondataikkal Orbán Viktort…
Nem is zaklatták…
A többször kihűlt és többször melegített teát senki nem kóstolta meg…
A hidegben kővé keményedett a pár órával korábban még meleg, friss, hamuban sült pogácsa is…
A magyar miniszterelnök beseperte a köszönetet azért, mert jutott egy kevéske kormánypénz a helyi imaház felépítéséhez és az aktuális Magyar Kormányt dicsérő márványtáblára…
Jött- látott és közel sem győzött…
Pedig joggal hihette…
Hitte, miért ne hihette volna?
Tényleg nem egy kormányfőnek kell valamelyik kisujjából kiszopnia, hogy miért a jóllakott Kórogy nyeli le hányásig zabálva magát a Szentlászlóiak csomagjaiból?
Hogy mit keres egy Kórogyról szóló propaganda filmben Szentlászló földig rombolt temploma?
Hogy miért és ki által agyonhallgatásra ítélt Szentlászló minden élő, eltűnt és elhunyt lakója?
Miért haltak meg Szentlászlón és nem elmenekültek, mint a Kórogyiak?
Egyáltalán miért volt cél és egyben a halál végállomása Szentlászló a bostoni és a botswanai embernek?
És mindez akkor, amikor a Kórogyiak irhájukat szedték és melegedtek a jótékony magyar állam békés tábortüzénél…
A magyar kormány aprópénzén felépített imaházban talán Isten a válaszadó…
Más nem…
De Isten messze…
Fel, soha nem tett illetlen kérdés: - Miért bünteti Isten még ma is Szentlászlót?
Csak a tiszteletes keresi idézeteiben a sorokat és tudja, kik élnek még, azok számára, itt e Földön, már nem születnek meg a válaszok.
Talán a Mennyországban…
Ha nem foglalják el helyüket ott is a Kórogyiak…
