A fifika mutyija - nem csak - Mutyifalva - Délegyházán

A cigányság él, virul, van… 

A cigányság eközben haldoklik, szemének fénye halványul, és elmenőben életkedve…   

De fel kell őket emelni… 

Magasra és még magasabbra… 

Hogy nagyobbat essenek? 

Persze, a legfontosabb, 

hogy célt és értelmet adjunk életüknek… 

De… 

Kik adjanak? 

A céltalan, 

mindent túlélők, 

az értelmet nélkülözők?  

 Valamikor eldöntötték, 

bizony, 

kicsiny a munkásosztály a hatalom gyakorlói között…   

És a Forradalmi Munkás – Paraszt Kormány, 

amit persze később, már nem így neveztek, 

eldöntötte, 

menjenek csak  a szakmunkások az Egyetemre, 

majd megtanulja ez az értelmiségi csürhe, 

hogy 

a 

munkásököl vasököl, oda üt, ahova köll…   

Aztán a munkásosztály kezéből kiesett az a kalapács is,

amelyről azt hitte, ez az a tárgy, 

amit  soha nem vehetnek ki a kezéből… 

Kivették…  

Félig meddig bele is döglöttek… 

Akik kivették, nem csak a kalapáccsal lettek gazdagabbak...

  Aztán volt ám olyan is, hogy cigány program… 

Hát milyen az a világ, ahol egy cigány, 

csak úgy, 

lemarad?

Plusz pontnak számított az egyetemeken, 

ha valaki cigány. 

És a joviális prof is ítélet tárgya lett, 

ha csak úgy, 

leosztályozta a tudás nélkül az asztala elé battyogó, 

tudást csak félig, 

de cigányságát teljes mértékben felvonultató hallgatót… 

Mert hallgató volt,

hallgatott,

nem kérte ki magának egyik sem a plusz pontot.

Évfolyamtársam is volt, 

nem is egy, 

akár a főiskolán, 

akár az egyetemen...

És mi, 

a többiek, 

akiket nem dörzsölt be 

a 

sors 

cigány vérrel – cigány léttel, 

tanultunk, szenvedtünk, 

a hideg rázott ki, 

ha a szerény 

nemcigányságunkat 

kellett odavonszolni a prof, 

vagy a bizottság asztala elé…   

 Nem tudom, 

volt cigány évfolyamtársaimból, 

kiből,mi lett… 

Gyanítom, 

dúskáltak 
a 
cigány – politika farvizének hullámtörőin… 

Ma is sokan ennek gyümölcséből élnek… 

Lett belőlük
rasszból élő,
rasszístát kiáltozó
gépész, építész, jogász... 
Polgármester,
vagy akár
bukott polgármester...

  Van egy település, 

fönn a szlovák határ közelében, 

ahol már 
a 
kesztyűtartóba deportált telefon is
bejelez 

az idegen ország roamingját felkínálva… 

 Bodvalenkén

oly mély szellemi és fizikai szegénységben 

élnek az emberek, 

hogy már a nincstelenség 
retkes istene 

is csak bekukkant 
és 
rohan tovább a nyomor láttán… 

 És voltak, 

szokásosan, 

kik okosak voltak…  

 Ide, ha kell, dőlhet a pénz, 

csak jól kell, 

megfifikázni… 

És meg is fifikázták… 

Megszületett a fifika mutyija…  

Túl egyformák a házak… 

És bizony azokban élnek,

laknak, 

léteznek,

- vagy inkább - 

vegetálnak emberek is… 

Cigányok és nem cigányok… 

Szóval, még

- de meddig? - 

olyan ember formájúak.

És jó magyarországi szokás szerint 

a házak többsége 

be is van vakolva… 

De mindegyik fránya módon olyan egyszínű…  

 És megszületett a fifika… 

Nem kellett hozzá cigánynak lenni…

 Valaki 

éppen kocsmázott 

Valakivel, 

akinek volt egy 

Valakije, 

aki ismerte 

a 

Valakit, 

aki szólt feljebb 

a 

Valakinek, 

hogy aranyalmát teremhet 

a szegénység 

döglésnek indult fája… 

  Össze kell szedni a cigány csókosokat, 

pemzli kell a kezükbe, 

meg nem értett zseni arcot vágjanak, 

lássák őket föstőnek az emberek, 

akkor nyert a ügy…

 És beindult a projekt…   

A település egy részének házainak hátoldalát be is pingálták a  föstők… 

 Pingált házak látványát fel kell tenni az internetre. 

Ez a falú bizony erről lesz nevezetes… 

 Ilyen még nem volt…   

Gyűnnek 

majd aztán a turisták…   

 És a tucatnyi föstő meg is kereste – szedte a magáét 

a tucatnyi ház 

maszatolásán…

Aztán elmentek… 

 És, akik maradtak, 

bambán állnak kapuik rozzant lécei között.

Pedig még integettek is azoknak a föstőknek, 

akik elporzottak 

a 

szegénység 

Bodvalenke nevű bugyrából, 

mint a  szellemlovasok…

 És az illúziót hagyták hátra, 

hogy ők most már szép házban élnek,

és, 

ha nem is gazdagság, 

de legalább a napi fél kiló kenyér 
odakerül az asztalukra… 

És mondja a bunkó:

- Sok is nekik a huszonnyolcezer forintnyi segély, 
mert nem kell rezsire költeniük, 

ami elvinné a pénzt...  

A gáz kikapcsolva… 

A villany kikapcsolva…  

 Csak egy napi két órát nyitva tartó vegyesbolt vegetál a falu közepén.

Se temploma, 

se kocsmája nincs 

a 

halálra ítélt településnek…   

És persze iskolája se… 

Az asszony ott áll a kerítés mellett, 

nézi, hogy fényképezek.

Köszönök neki, 

visszaköszön.

Talán csodálkozik is, hogy köszönök, 

mert nem ez a szokás…  

 

Ő és a nyakába csimpaszkodó szőke fürtös kislány 

csak azért van, 

hogy része legyen a kirakatnak…   

Aztán, mikor távolodok tőle, 

az épület retkesebb oldalán, 

át a gazon, 

bemegy a házba, 

hol már a falról is lekopott

az aranymintákkal

díszesre hengerelt vakolat... 

A föstők elmentek.

A támogatók neve 
ákom - bákom betűkből, 

szép színesen megörökítve. 

A szegénység és a kilátástalanság pedig?

  Ez az, 

amire nem illik rákérdezni a helyi Projekt irodában, 

mert itt ilyen is van…

 Igaz, 
vasárnap zárva…  

     

... csak utólag teszem hozzá, mert telefonált és kérdezte valaki, 

én jártam ott, 

én fényképeztem 

és mindaz, 

ami olvasható, 

saját véleményem, saját tapasztalatra épül...  

Én éreztem az emberi lélek döglött húgyszagát...