Konkrétabban, Magyarországon, semmi nem változott…
A dögevők, dögevőbbek, a bárányok, bárányabbak, az áldozatok áldozatabbak…
Az átejtett emberek száma rohamosan növekszik, a félműveltek csürhéje ugyanúgy uralja a terepet…
Innen sok – sok száz kilométerre örül az agyonfáradt pénztárosnő egy közvetlen hangnak, a kérdésnek, hogy van és a tapasztalásnak, hogy a másik, aki kérdez, megvárja a választ…
A szociális tárca nyeli a pénzt, a szegények száma növekszik, a három millió koldus országa nem emlék, nem varázslat, már az is koldus, aki nem koldus… Kelet - Közép Európa szekérországa, kompországa, lenyúlós országa a cigánymaffiák, a nyakkendős maffiák, a félműveltégbe csomagolt Beosztás Urak gyakorló terepévé változott…
Emberekkel beszélgetek, a tökig sárban mezítláb jön a ház elé, árthat e még neki valami? Kérdezem, hogy van? Az arcán a felelet. A dörzsölt felelet pedig benne a hangban: - Hát, jól…
A pacni emberek küzdenek pacaságukért, árnyékba húzódnak, onnan jó kilátni…
Láttam görgetni a hordót…
Mit ér az ünnep alkohol nélkül? Egy közösen megsiratott embert azon az úton az alkoholos benzin és a véralkohol szint vitt a másvilágra sofőri segédlettel…
Mit számít?
Nevéhez fűződik a Kicsiny Délegyháza fogalma, most már a felejtésé is…
Ünnepeltek a meghívottak, azaz, alig egy százada… Aki pedig otthon maradt? A kilencvenkilenc százalék?
Például a hangosító szakember, aki esetleg segített volna az önmagát dicsőítő délegyházi polgármesternek, hogy hangja, ha nem is az égi Istentársaihoz, de legalább öt méterre, a néphez elhallatszódjon…
De legalább azt megtanulta volna, hogyan kell használni az ollót…
Lehet, tudat alatt félt kettévágni a nemzetet? Azaz a nemzetet jelképező szalagot? Sokan látták volna…
Az út nem rossz… Ez nem kegy, nem ajándék, nem köszönetért esedező, hajrászagú dicsőséget eredményező alkotás, hanem Kölcsönből, hitelből szerzett másodperc dicsőség…
Álnokság, hazugság…
Nagyanyám mondta, kölcsönt a hülye is tud kérni… Délegyházán az érinthetetlenek kasztjához tartozókra dehogy mondom én, hogy hülyék lennének…
Sőt… Nagyon okosak…
Bemagyarázzák az embereknek, az a fránya előző csapat elherdált, elkotyavetyélt, stb… És íme… A Nagy Csapat…
A szobrot építgetők korát éljük…
Egy végleg elment polgármester asszony egy giccsistvánt hagyott maga mögött, az éppen itt lebzselő pedig, egy útfalatot…
Kölcsönből, amit unokáink is nyögnek majd… Nagyanyám meghalt, hangja úgysem hallatszana semerre…
És hallom egy átejtett embertől, bizony, jót tett ez az Anti,megpályázta a pénzt… Nem szólok… Hát megpályázta… Egy pénzintézettől, amit hitelnek, vagy jóval hétköznapibb módon kölcsönnek neveznek… Amit vissza kell adni, kamatostúl…
Könnyű a népszerűséget kergetve felhőrengetegben táncot lejteni, ha az utódok fizetik a muzsikát…
Magyarországon, ahhoz, hogy jó adag kamattal terhelt kölcsönből és helyi bőrlehúzó adópénzekből imázst építsen az ember, ahhoz nem kell éppen polgármesternek lenni, elég csak egy jól megvásárolt falusi hatalom és húsz – harminc pincsikutya… Baj nincs.
Bár tanítottam Kedvesemnek, sávodat csak szükség esetén lépd át vezetés közben, a szükség arcul vágott, amikor az új úton a szemtelenül megpihenő tócsákat kerülgettem…
Aztán letértem a sőrgőrgetős útról balra, és kopogott minden…
A valóság…
