Hogy mégis? Ennek több oka van. Nem akartam addig, míg meg nem született a hivatalos megállapodás a könyv megjelenéséről.
Mivel megtudtam, hogy Délegyháza lakosságának mely része is rendszeres olvasója, amit blogomon közzé teszek, gondolom, tartozom nekik is azzal, hogy megtisztelem azokat is, akik lopva-félve olvasnak bele soraimba, nem rettegve az esetleges kirúgástól, a megalázásoktól, a lenéző hangoktól... Hogy persona non grata státuszt szereznek - szerezhetnek bizonyos - általam moslék státuszt kiharcolt körökben és azok tagjai részéről....
Nem beszélve arról, ami lehet, nem is oly vicc... Azért nincs Délegyháza-Mutyifalván könyvesbolt és újságárus sem, mert azt is nyilván tartanák, lajstromoznák, ki, mit olvas?
És a félre tett, DVD-re másolt, vagy (és) kinyomtatott a tengeren innen és a tengereken túlról érkezett gondolatok, kérések is arra sarkallnak, mélyebben nyúljak bele a hétköznapok bugyraiba...
Nem utolsó sorban, mert a Kertész Ákos által, az Amerikai Népszavában megjelent írásával teljes mértékben egyetértek... És erre, nem is oly soká, még részletesen visszatérek...
És mielőtt, még újabb támpontot adnék - adhatnék a ki nem számított őrültek gondolatainak, gyorsan közzé teszem, nem vagyok zsidó... Dísz - zsidó sem... Dísz-magyar sem... Dísz - cigány sem...
 |
| (Első áldozásom képe: 1958. ) |
Bár, volt idő, amikor egy televízióban közzé adtam: ha napjainkban fordulna elő az, amit 1944-ben és 1945 márciusáig elkövettek magyarok, a magyarok ellen, azaz önmagukat magyarnak vallók, a zsidók ellen, én lennék talán az első, aki az éppen rajtam levő ruhának elejére és hátuljára is egy óriási sárga csillagot varrnék és én szégyellném magam, a sok magát féltő, szenny - ma már, akár a történelem igaz történéseit is utólag átformáló - gennyes lelkű ember helyett...
És akkor? Kik neveztek antiszemitának? A MAZSIHISZ. Ilyen a világ.
Ha az ember saját hazájában, saját földjén, saját apró világában érzi a kivetettség, a lenézés, a lesajnálás eret repesztő indulatát, akkor felveszi vállára a képzeletbeli országutakat járó cipőjét és elindul, át a tér dimenzióján, bele gázolva az idő szabta törvényekbe, legalább gondolatban szabadnak érezheti magát. Mert benne ebben a térben és ebben az időben, csak dezertált el nem indulónak érezheti magát az ember.
Már a magyarnak érzett és mindig is tekintett földnek sem igazi az illata, annak is szaga van már.
Szar szaga. Húgy szaga. Fos szaga. Fing szaga. Hányadék szaga.
 |
| ( Péli Tamás, elhunyt jóbarátom festménye - részlet ) |
Ejtek szót arról, mert van véleményem, hogy Délegyháza-Mutyifalván annak van anti - kultúrája, hogy az úgynevezett helyi kultúra aktív részesei - én első sorban a giccskultúrát és giccstájékoztatást kiszolgáló, tehetségtelen, vagy esetleges tehetségükben nem bízó talpnyalókat említenék -nem mernek kiállni a nyilvánosság elé, vagy, ha igen, azt első sorban manipulatív célokra használják fel. Hétköznapiasan szólva nem merik felvenni a kesztyűt, inkább eltűrik naponta, hogy arcukba repül. Tisztesség és becsület híján pedig, inkább a hatalom, általuk létrehozott zárt világába, irodák világába, informatív kocsmák és vendéglátóhelyek világába, vadászházak és megszerzett, megkölcsönzött nyaralók világába zárkóznak el, egyszóval egy mesterségesen létre hozott belső, zárt világ bokrosaiba menekülnek. Ott és onnan gyakorolják a formális és informális hatalmukat.
Nincs, meghalt, eltűnt, kómában van, vagy elbujdokolt valahová a nyíltan felvállalt tisztesség. Az általam sokaságként ismert emberek között nem keresem a tisztességet, vándor útjaimon megélem - átélem a helyi jelent, semmi több. Tapasztalok. Tagadhatatlan, valahol jó érzés is ez, mert, ha valaki mintegy negyven éven át úgy foglalkozik az úgynevezett országos ügyekkel, hogy mindent az országa létének és érdekrendszerének szemüvegén keresztül tekint, bizony az alkalmi megállás, ha ez negyven évenként is következik be, bizonyos eszmélet következtében új elemet szül abba a világba, amelyről hitte, ismeri, számára nem tud újat jelenteni.
Közelebb kerül, érzi szagukat, bűzüket a hétköznapi bűnök örök tulajdonosainak, alkalmi elkövetőinek. A bűnök és a bűnözök, a bűnösök alkotó elemeinek. Kicsiben ismeri meg - utólag - azokat a mozgató rugókat, amelyek elfogadtatják, szinte létünk elemeivé teszik birka - létünket. Mert nagyban, nagyobban megismerhettem...
A név már lényegtelen... Eltűnt... Neve volt - neve nincs... Ő volt egyik főnököm a Magyar Rádióban... Mivel többnyire magyar, vagy nemzetközi díjakat nyertem portré műsoraimmal és dokumentum - műsoraimmal, ha nem is téma hiányban szenvedtem, de éppen - akkor - nem éreztem olyan személyét a hétköznapoknak, akik valamelyikéért szívesen kapcsoltam volna be a magnómat... És egy hírre felébredtem... Barátaimtól tudtam meg, hogy Darvas Iván súlyos, gyógyíthatatlan beteg és megüzente, élete utolsó gondolatait szívesen elmondja mikrofonomba... Tudtam mekkora és milyen édes - keserű teher ez számomra...
Emlékeztem, ez előtt utoljára Polcz Alain élettől elbúcsúzó műsorára készültem, heteken- hónapokon át, minden könyvét, minden írását elolvasva, tanítványai százával elbeszélgetve... És most jön - mert végleg elmegy, Darvas Iván... És amikor bejelentettem a Főnöknek, műsoridőt kérve a Darvas Ivánról szóló műsorhoz, csak egy kurta - furcsa választ kaptam: - Nekünk nem kell az az SZDSZ-es geci...
És nem készült el a műsor... Nem találkoztam Darvas Ivánnal, a temetésére se mentem el... Így büntettem önmagam gyávaságát... Pedig hol vannak már az akkori Légyfing emberutánzatok?
KÖZ - ÉLET
/ részlet /
Sajnos – Bereményi Géza szavaival – a világ titoktalanítva lett.
Elmúltak, köddé vesztek a varázsok, varázstalanított világra ébredünk.
Pedig a varázsok bennünk élnek, mégis el akarjuk hajítani magunktól.
Szép, akkurátus lassúsággal kezdünk elidegenedni saját földünktől, nyelvünktől, dalainktól, kultúránktól, hangjainktól, zenénktől, irodalmunktól, művészetünktől…
Anyáink és apáink üzenetét annyira kezdjük elfeledni, hogy kezdünk saját hazánkban katasztrófa turistákká válni.
A történések, amelyekkel találkoztam hosszú – hosszú évtizedek alatt, egy – egy emberi szó, mondat, gesztus kíséretében, e nagy eszeveszett kapkodó rohanásban, mint műanyag játékszerek a tegnapok „elmúlt „- címkét hordozó zsákjaiba kerülnének, ha nem éreztem volna szükségét, hogy mindent és mindenkit túlélő betonba öntöm.
Akarom, hogy betonhangokká váljanak.
Tartozom ezzel az utánunk jövőknek.
Sokszor, ha mi nem láttunk és látunk tisztán, a jövő nemzedéke, érdek nélkül, ha szükségét érzi, talán eltünteti a hályogot és feltöri a betont.
Betonhangok címmel az eddigi életemben elkövetett több ezer írott, rádiós és televíziós riport közül szedem egy kötetbe – terítem ki az asztalra - azokat a történetekbe ágyazott sorsokat, ahol nem tömegtermékek, hanem Emberek voltak a szereplők.
A napi idegbajban, az egyetemes manipulálásban, tudom, tapasztaltam, egy nagy – nagy olvasztó tégelybe ömlenek a történések, arcok, emberek, sorsok, aztán már csak az aktuális politika választja ki, mi képviseljen értéket és mi kerüljön a szemétkosárba.
Nekem is el kell döntenem, a poros porcelán, vagy a fényes műanyag történeteket akarom e átvitetni a holnapba?
Nem sok választásom van.
A betűszobrokba formázott sok – sok arc, a mögötte rejtőzködő álmok és tettek túl kell, hogy éljenek engem és az összes kortársamat.
Talán unokáim unokáit is…
Mert nem csak a terek s utcák tábláira jók a Teréz anyák.
Még ebben a világban sem, ahol üzlet, ki ver, üzlet, kit vernek.
W. G. Summer fogalmazta: „Civilizációnk többnyire elleplezi előlünk azt a tényt, hogy a létért vívott küzdelemben egymás vetélytársai és ellenségei vagyunk… Az egyén sorsára hagyásának egyetlen alternatívája az egész közösség pusztulása.”
Szinte valamennyi nép történelméből ismert, hogy a létfönntartásért folytatott küzdelemben a csoport kiválasztja azokat, akiktől meg kíván szabadulni, és vagy tevőlegesen pusztítja el őket, vagy sorsukra hagyva halnak meg.
Sokan olvashatták Fukazava Hicsiró Zarándokének című elbeszélését, amelyben a japán faluból a Narajama hegyre maguk a gyerekek cipelik föl a hátukon öreg, tehetetlen szüleiket, hogy egy magas völgyben hollók prédájául essenek.
Vagy Sánta Ferenc Sokan voltunk című elbeszélését, ahol az idős nagyapa önként vállalt sorsként bemegy a biztos halált hozó, mérges gázt szivárogtató, „büdös barlangba” elpusztulni.
Ferge Zsuzsa, nemzetközi hírű szociológus, - ahogy mondja – tanácsaiból senki nem kér.
De kik is kérhetnének?
Akik nem mernek szembe nézni azzal, amit teremtettek?
Ahogy a helyzetet elemzi a szociológus, mind politikai, mind gazdasági szempontból, valamint a szabadság fokát és a biztonságot tekintve is itt Magyarországon volt a legjobb élni az összes kelet-európai ország közül. Az emberek fele aztán a változások nyomán sokat veszített, miközben nem nyert semmit.
A 90-es évek elején kérdezgettük, mennyire értékelik a szabad utazást, a sajtószabadságot, az orvosválasztást. Mindezek nem nagyon izgatták az embereket, falun továbbra sem lehet orvost választani, utazni pedig úgysincs pénzük.
Már lassan saját arcunkat elfelejtjük a napi létfenntartási küzdelmeinkben.
Kudarcainkat, cigányokra, zsidókra, gárdistákra fogjuk…
Milliomosokra, politikusokra…
Nagy házban élőkre és nagy kocsit vezetőkre…
Aztán majd a szomszédra, később hozzátartozóinkra?
Már elindultak a temetők felé az első áldozatok.
A gyengék, a tehetetlenek, akik nem tudnak magukon segíteni.
Az öregek, a csecsemők.
És ez így folytatódik az utolsó emberig?
Embererdő.
És szép lassan kezdem selejtezni az embereket magam körül.
Többet merem kimondani: - Takarodj!
Hazudott, átejtett, vagy elárult.
Vagy egyszerűen csak oly részének tekintett életében, mint egy félig teli vizeskancsót, hogy meglocsolhassa magát, ha éppen kiszáradásra ítélte őt alkalmatlansága a becsületre.
- Takarodj! – mondom, ha életem perceit és színterét kiránduló helynek tekinti.
Egy hosszú asztal mellett hallgatom Kovács I. József szavait.
Kecskeméten mutatják be a Csendkoldus című könyvemet.
Már régen nem figyelek oda, hogy ilyenkor ki, mit mond?
Hívnak, elmegyek, ott vagyok.
Az lenne a célja, hogy vegyék könyvemet, de akik jelentkeznek, felállnak, hozzá szólnak, már régen, kérdéseikben is önmaguknak állítanak apró szobrocskákat a hétköznapokba.
Kovács Jóska, így kéri, hogy szólítsam, más ember.
Hosszan beszél, lendülettel, szinte átesik az asztalon.
De a gondolatai még visszafelé is harangszavak bennem.
Büszkeségről szólt, a vágyról, hogy megmutassa a külvilág felé, azt, amit készít, amire képes, amelytől egy kicsit más, mint az átlagember.
Az idő által kiszabott felelős ittlétezésünkről szól.
A szellemi élet kurvái, a pártoktól – pártokig, a tovább ugráló önkinevezett, sajnos, a népfelségtől jogosítványt kapott, megélhetési szélhámosok megmagyarázzák pálfordulásaikat, mondják, csak a birkák következetesek…
Az igazi politikus a valósághoz igazítja elveit.
… egy országban a pörkölt lelkűekkel…
Egyik műsoromban Hubay Miklós kesernyés felháborodással állapította meg: - Hiányzik a szegénység méltósága.
Átkos homályba vesztek azok az idők is, amikor még nagyanyám azt mondta: - Szegény lehetsz, de ne légy koszos, mert vizet mindig találsz. És a nadrágod se legyen lyukas. Folt lehet rajta, de rongyos ruhában ne járj.
Méltóság alattivá vált a becsület és az őszinteség.
Ahogy Ferge Zsuzsa látja, Magyarországon a szegények elleni háború folyik. Ez már odáig fajult, hogy egy családban akárhány munkanélküli van, csak egy ellátást (28 500 forintot!) lehet kapni. Ki hiszi azt, hogy ebből lehet rezsit fizetni, élni, enni, gyógyszert venni? Ha van gyerek, jár családi pótlék is, ami a gyerekek ellátásának mindössze egyharmadát-egynegyedét fedezi.
Szeretnénk felfelé tekinteni.
Álmokat kergetünk, példaképeket keresünk, de csak törpékkel találkozunk a liliputik között.
Aki dolgozik, nem nyitja ki a száját.
Pedig azt hitte, az elmúlt két évtized közép kelet európai rendszerváltásai legalább annyit jelenthetnek számára, hogy ember módjára élhessen.
Hogy ehessen.
Hogy fedél legyen feje felett.
Hogy gyermekét fürdőszobában fürdethesse.
Hogy ne kelljen se ember, se akármilyen izmus előtt hajlongania.
Hogy szavainak súlya legyen, tetteinek pedig értéke.
Sose hitte volna, eljön az az idő, amikor a politikai dzsentrik korát kell élnie.
Látja, az orra előtt zajlik, átéli, hogy a rövid időre lecsúszottak megrázhatták magukat, kezet fognak, jó esetben demokratikusan meghallgatnak, de miért is lennének kíváncsiak arra, hogy a változás csak a ráncok számát növeli.
Hallom, több tízmillió forinttal tartoznak a gázért, a villanyért a minisztériumok.
Magyarul, kilencven napon túl, nem fizették ki a számlát.
De mit nyilatkoznak a multinacionális cégek vezetői?
Náluk nem kapcsoljuk ki sem a gázt, sem villanyt.
Az állam nem szalad el, az állam nem döglik éhen, mint bármely állampolgár.
Rajta behajtják a tartozást azt követően, hogy kikapcsolják az áramot.
Ha árammal fűtött? Fagyjon meg.
Ha a gyerek leckét csinálna számítógépén?
Rúgják ki az iskolából.
Hát miért nem jó a gyertya fénye?
Nem romantikus?
Nincs mese.
Érdekel e valakit, hogy Magyarországon közel félmillióan munkanélküliek?
2010 első negyedévében a 15–74 éves foglalkoztatottak létszáma 3 millió 719 ezer, a munkanélkülieké 498 ezer fő volt, ami 11,8 százalékos munkanélküliségi rátát jelentett.
Ezzel a mutató 16 éves csúcsra emelkedett – olvasható a Központi Statisztikai Hivatal jelentésében.
A vizsgált időszakban a 15–64 éves népesség 61,9 százaléka, ezen belül a 15–61 évesek 64,5 százaléka jelent meg a munkaerőpiacon. A 2010. január–márciusi időszakban a 15–64 éves foglalkoztatottak létszáma átlagosan 3 millió 688 ezer fő volt, 48 ezer fővel kevesebb, mint egy évvel ezelőtt.
A férfiak munkanélkülisége 2,6 százalékponttal, a nőké 1,7 százalékponttal nőtt.
A munkanélküliek 16,4 százaléka a munkaerőpiacon csak a kis létszámban jelenlévő 15–24 éves korosztályból került ki, az erre a korcsoportra számított 27,7 százalékos munkanélküliségi ráta 2,5 százalékponttal meghaladta az egy évvel ezelőttit.
A 25–54 évesek, azaz az úgynevezett legjobb munkavállalási korúak munkanélküliségi rátája 11,1 százalék volt, az előző három hónapi – 2009. december–2010. februári – értéknél 0,4 százalékponttal, az előző év azonos időszakánál pedig 2,2 százalékponttal volt magasabb.
A munkanélküliek 45,4 százaléka egy éve, vagy annál régebben keresett állást.
A munkanélküliség átlagos időtartama 16,2 hónap.
Cinikusan persze, lehet bármit is tenni, csak a parlamenti többség kell hozzá és a mindig mindent jól megmagyarázni tudó holdudvar jól megfizetett tagjai.
És adnak is tanácsot, eleget…
Mi lenne, ha a dologtalanokat álmunkára kényszerítenénk?
Minden rosszul menő településen épüljenek fel az ínségdombok. Legalább nem lógnak, csinálnak is valamit… Építsenek dombokat.
Még mindig jobb, mint a valamikori hollandiai módszer…
Ott a szegényházat a tengerszint alá tervezték. És beengedték a vizet. És mit csinálhattak a magukat a falak mögött meghúzó dologtalanok?
Ha élni akartak, lyukakon, taposókerekek segítségével kellett, hogy kipréseljék a vizet, mert ha nem?
Megfulladtak volna.
Félek, Magyarországon nem etikai, hanem csak vízügyi és takarékossági okokból nem kívánják ezt bevezetni.
Inkább hivatkoznak.
A nagyok és apró, egérnyi hasonmásaik.
Hogy demokrácia van és, hogy őket is demokratikusan választották meg.
És milyen bőszen mutogatnak.
Ebben a környező országban ezért és ezért rossz a törvénykezés.
A másik országban biztatják a magyarokat, eljött a ti időtök, a kulturális autonómia ideje. Titeket, ha megbüntetnek, majd a mi adófizető állampolgáraink fizetik.
Mi vagyunk, a magyarok, akik itt, Közép-Kelet Európában mindenkinél, mindent a legjobban tudunk.
Két világháborúban is rossz helyről startoltunk, de időben ott vagyunk a szószéken, ha Trianont, vagy Jaltát kell ostromolni.
Hallgatunk, ha megkérdezi bárki, mit kerestek élőink Isonzónál, vagy Kurszknál?
A halált?
És hallgatnak vezetőink nemtörődöm munkájuk nem is oly apró darabkáiról.
Ha kell, műszavakat is kitalálnak, mondják: - Igen, sajnos, több esetben adósok vagyunk, egyszóval alkotmányos mulasztást követünk el.
Micsodát?
Ők nem azt mondják, hogy nem hajtjuk végre, hanem éppen mulasztunk és halasztunk.
Már, ami a végrehajtást illeti.
Csak mulasztanak akkor is, ha éppen elengedik fülük mellett, amit bármelyik Ombudsman mond.
Ha elengedik fülük mellett, amire az Alkotmánybíróság kötelezi őket.
Vajon, hol született az erkölcs, amely mindezt legalizálja?
Bizony, a vágy serpenyőjében ott penészedik a demokrácia.
A szellemi élet kurvái, a pártoktól - pártokig és aztán tovább ugráló önkinevezett és sajnos a népfelségtől jogosítványt kapott, megélhetési szélhámosok megmagyarázzák pálfordulásaikat, mondják, csak a birkák következetesek.
Az igazi politikus a valósághoz igazítja elveit.
Amíg kevés a szegény, addig részvéttel tudjuk őket nézni, tudunk adakozni. Amikor sok, akkor félelmetesnek tartjuk őket, mert a „szegénység ragályos”, olyan okai vannak, amik bárkit elérhetnek.
Ferge Zsuzsa is észrevette, hogy természetessé vált, hogy a koldusokat kitiltjuk a várótermekből, a belvárosokból, hogy ne kelljen tudomást venni róluk.
Az álszentség, a cinizmus jelenik meg a szegénységgel kapcsolatban.
Az állam polgárainak életbiztonságáért felelős politikai garnitúra elveinek nagy része, mint a kígyó farka, tekerődzik az álmok, az illúziók és a valóság között, de mindig önnön fenntartásához, a minden áron fennmaradáshoz tér vissza.
A rejtett szobák néma festményei sokat mesélhetnének.
Elmesélhetnék, mi zajlik a közpénzekre épülő kampánypénzek finanszírozása körül.
Azokról a pénzekről beszélek, amelyeket az utakra, óvodákra, iskolákra, nyugdíjakra, egészségügyre, a szociális hálóra szánt pénzekből loptak és lopnak el.
Az éhező gyermekek szájától, a vakond lyukakban meghúzódó hajléktalanoktól, a börtönökből szabaduló ezrek visszailleszkedési lehetőségeitől.
Az embertelen fenntartási költségeket fizetni nem tudó, saját lakásukban fagyhalálra ítélt emberektől.
Hol késik a tőrvény, amely kimondaná, hogy gyermekes családok ne kerülhessenek utcára?
Hol késik a kötelező költségvetési tényező, hogy igenis évente ennyi és ennyi bérlakást kell, hogy építsen az állam?
Hol vannak, hova tűntek, ki lopta el a jó pedagógusok tömegét, a jó iskolák garmadát?
És egyáltalán…
Ki tudja, ki meri kimondani felelősséggel, hogy mennyi ma Magyarországon a létfenntartáshoz szükséges és államilag kötelezően biztosítandó szociális minimum?
És itt már régen nem csak arról van szó, hogy a nagypártok közel tízszeresét költik saját hatalmuk megtartása érdekében kampányra, a saját maguk által hozott törvények kijátszásával.
De egy könyvelő tanuló – és akkor nem is hozom szóba a tőrvénytelenség felszámolására fenntartott ügyészségi szervezeteket – szóval egy könyvelő tanuló is kit tudja számolni némi utánajárással, hogy mely telefonról, hány kampányhívás, ilyen összegbe került.
Hány szórólap, mely nyomdáknál, hány forintba?
A nyomtatott sajtókban, a rádiókban és a televíziókban milyen gyártási költséggel készültek el a reklámfilmek, reklám szlogenek, hirdetések? Milyen összeget vettek fel és kiktől a reklámok közzé tételéért, reklámfilmek sugárzásáért?
Kik, hol, mennyiért és hány darab köztéri óriás posztert rendeltek meg, gyártottak le, raktak ki a közterületekre?
Kik, hol és miből milyen összegeket költöttek kampányrendezvényekre?
És akkor még nem beszéltünk a rengeteg rejtve maradt tételről, a kreatív szakemberek és az úgynevezett fizetett önkéntesek megtömött zsebeiről.
A kül – és belföldi tanácsadók hadáról.
De hol vannak azok az ügyvédek, könyvelők, akik közvetlen részesei az át nem látható pénzek vándorlásának?
Ha egy több milliárd forintos kampányköltség akár kilenctizede is illegális pénzből származik, akkor miért nem indult egyetlen rendőrségi, ügyészségi eljárás sem az elmúlt húsz év alatt?
Hol vannak a kampányszámlák?
Hol bujkál az Állami Számvevőszék, amely egyszer sem tagadta meg bármely párt elszámolásainak a jóváhagyását.
Hol vannak az úgynevezett hites könyvvizsgálók, akik ellenjegyezték a pártok könyveléseit?
Hogyan auditállták az éves beszámolókat?
A bűnüldöző szervek hallgatnak.
Az Állami Számvevőszék hallgat.
Politikai karrierek csak a határokon túl törtek ketté.
Németországban, Japánban, Angliában.
Magyarországon ellopták, eladták és megvették a kutyák fogait, nem tudnak harapni.
Még a dzsentrikből is ki tudnak húzni annyit, hogy szájuk fülükig érhessen.
Hogy azt és úgy énekeljék, ahogy számukra mindig is megírják a kottát.
Az ügyészség, a rendőrség a tökéletesen szép arcát mutatja, amikor a BKV-nál, a MÁV-nál sorra buktatja le a Helyi Isteneket.
Egészen a vezérigazgató szintig felmásznak, hogy onnan hirdessék elkötelezettségüket.
Budapest hetedik kerületében a polgármesterig.
A holdudvar szélén meghúzódó Zuschlag formátumú vérszegénynek látszó politikusig.
A tanító bácsinak is beillő vezérigazgatóig, aki elmagyarázza, a kétmilliós magyar főváros főpolgármester helyettesének, mely telefon doboza szolgált a pénzpostás által vitt kenőpénzek szállítására. Mint elmondta, erre a célra a NOKIA telefon doboza a legalkalmasabb, hiszen abba pontosan 15 millió forint fér. Egyébként a főpolgármester helyettese tőle nem kapott többet, mint öt NOKIA doboznyi pénzt.
Hát már az is mennyiség?
Csak a kisemberek betonozódtak be.
Igaz, újramázolták életüket megértést kereső meszes szónoklatokkal, hogy igen, a rendszerváltás ezzel jár.
És ki tiltja meg, hogy lottózzon az ember? Megnyerheti a három milliárd forintot, boldog is lehet.
Hát ki veszi el bárkitől is a lehetőséget?
Hogy emberek halhatnak éhen?
A szakmai elemzők szerint ma Magyarországon ezermilliárdos a korrupció, de mégis rendkívül kicsi a lebukás veszélye.
Hiszen rendszerint a kis tételben vesztegetők buknak le Magyarországon, ők is csak elvétve, a nagy halak általában megússzák – ez derül ki a friss hazai bűnügyi statisztikákból.
A Fővárosi Bíróság 2005 és 2009 között körülbelül száz korrupciós ügyben hozott elmarasztaló döntést. Az elítéltek majdnem 90 százalékát csekély, százezer forintnál kisebb értékű vesztegetésért vonták felelősségre, és senki sem került rács mögé.
Az országos adatok azt mutatják, hogy évente mintegy 1 200 korrupciós esetet tár fel az igazságszolgáltatás, jóllehet szakértők szerint ennél ezerszer több, azaz egymillió vesztegetést vagy más hasonló bűncselekményt követnek el.
Nem az a gyakorlat, hogy Nokiás-dobozokban adják és kapják a milliókat… Tízmilliókat, százmilliókat… Ennél jóval kifinomultabb módszerekkel adják át a kenőpénzt, másrészt az elmúlt időszak egyes átgondolatlan jogszabály-változtatásai újabb teret nyitottak a visszaéléseknek.
És egyébként is.
Tucatnál is több állami szervezet foglalkozik érdemi összhang nélkül a korrupció elleni harccal.
Többen szükségét látják, hogy az ügyészségeken hozzanak létre kifejezetten a vesztegetéseket üldöző egységeket.
Egy négy éves kislány, valamikor régen, nagyanyját látogathatta meg.
Játszott a konyhában, játszott a szobában és örült, mert mindkét helyiségben homokozó volt.
Csak sok – sok évvel később értette meg, bizony sem a szobában, sem a konyhában nem volt homokozó, de padló, de parketta sem.
Ma már ház sincs, döngölt földpadlójú konyha és szoba sincs.
Valamikor a jobbágyoknak azért járt ház és aprócska föld haszonbérletbe, mert az aranytojást tojó tyúkot nem akarta levágni a földesúr, de a király sem, hiszen ki dolgozik akkor?
Ami tegnap szégyenletes volt, ma dicsőség lenne.
És villany sincs és gáz sincs.
És munkahely sincs és emberség sincs.
Csak számla van.
Dögrovásra ítélt percek és üzenetek a bankár palotákból, a politikus palotákból, az Umbulda világ polgáraitól.
Hiába.
A lassú, temetői menetben csak az apró, hangyának nézett emberek értik meg egymást.
A többiek pedig?
A tegnapi, éjszakai portás, ma biztonsági őrnek nevezteti magát.
Félelmet gerjesztő rangja és rettegés üzenetét hordozó megjelenése van.
A tegnapi - mindenki által kigúnyolt kövér, ma rövidre vágatja haját.
Rettegjen, kinek haja van, rettegjetek soványak.
Hétköznapunk ösvényein szolgaságukért jogosítványt kapott szellemi bénák ülnek a volánnál.
Félszemű királyok engedik megélni a seggnyaló vak hajlongóikat.
Számukra a legjobb szövetséges a tudatlan, - élni tudni kell! - elvet vallók fekete tábora.
A tudatlanság bugyraiba rejtett júdáspénzek bőven kamatoznak.
A hamis énekesek danolásznak, kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda.
Milyen jó nekünk.
Ha belép az ember a helyi önkormányzatokhoz, ha szóba állnak bárkivel is, éreztetik,
maga, az Úristen ereszkedik le éppen a földi halandóhoz.
Ezt érezhette az a virágárus is, aki ellen háborút indított a falu jegyzője.
Megjáratta vele a fogdát is.
A hírek arról szóltak, hogy egy Görgeteg nevű településen illegális árusítás miatt állítottak elő egy helyi állampolgárt, mert háza előtt árvácskákkal üzletelt, méghozzá úgy, hogy nem kért engedélyt a helyi, nagyhatalmú jegyzőtől. Na…
Ez azért már mégis csak több a soknál. Hogy csak úgy el akarja adni a virágjait? Csak úgy, meg akar élni? Kenyeret akar venni a bevételből?
Persze, mérges lett a család asszonya is.
Csak úgy, elvitték a férjét a rendőrök, mert árvácskát, mert árulni a kerítés előtt?
Két napon át a helyi önkormányzatnál egy tiltakozó táblával adta mindenkinek a tudomására, hogy elege van a helyi kiskirályokból.
Ott álltam mellette, amikor kerülgették őt a helyi önkormányzat dolgozói, de hallgattak, csöndben voltak.- Már több éve áruljuk terményeinket a ház előtt, eddig senki sem szólt ezért, mivel őstermelőként tesszük mindezt - emlékszik vissza a történtekre Ilona asszony. Mióta új polgármester van a településen, ránk szálltak. A jegyző minősíthetetlenül szólított fel minket, hogy itt nem lehet árulni, és pakoljunk el mindent az utcáról
Már több éve áruljuk terményeinket a ház előtt, eddig senki sem szólt ezért, mivel őstermelőként tesszük mindezt - emlékszik vissza a történtekre Ilona asszony. Mióta új polgármester van a településen, ránk szálltak. A jegyző minősíthetetlenül szólított fel minket, hogy itt nem lehet árulni, és pakoljunk el mindent az utcáról - Mennyivel lett volna jobb, ha beáll a sorba segélyért?
- Nem akartunk. Nem akartuk megalázni magunkat. Úgy éreztük, meg tudunk mi állni a saját lábunkon is. Ezért nem értem, miért baj, hogy becsületes munkából egészítjük ki jövedelmünket?
A jegyző, miután tudomást szerzett az árusításról, rögvest felhívta a rendőrséget, akik előállították Ilona asszonyt és a férjét.
Elkobozták a 230 tő árvácskát.
A férje, László elmondta, hogy az előállítás során, mint egy bűnözőtől elvették cipőfűzőjét, nadrágszíját, és egy olyan helyiségbe zárták be, ahol nem volt belül kilincs.
Csak több óra múlva engedték szabadon.
Arról senki nem mer beszélni a tüntető, táblát szorító asszony háta mögött a dolgozók közül, hogy bizony, az önkormányzat vétett hibát azzal, hogy Görgetegen nem hoztak külön rendeletet a közterületen való árusítással kapcsolatban.
Tehát?
Ahogy mondják, pofára, sógorság – komaság alapon adnak, vagy nem adnak ki erre, vagy arra engedélyt. Úgy szokták ilyenkor mondani, hogy a dolgok egyedi elbírálás alá esnek.
Persze, a Polgármesteri Hivatal háza táján minden rendben van és törvényes.
- A család még kérelmet sem nyújtott be, így helyesen jártak el a rendőrök, amikor jogtalan közterület-használat miatt előállították a virágárust.
És még azt is hozzá teszi Fitos Harri, a jegyző, hogy - A virágot áruló család nyomdafestéket nem tűrő hangon szidalmazott, ezért becsületsértés miatt indíttatok még eljárást is ellenük.
Csodálkozom.
Mert egy olyan országban, hol három millió embernek nincs munkája…
Ahol három és fél millió ember a havi 70 ezer forintos létminimum alatt, vagy annak küszöbén él és közülük minden harmadik napi 500 – 1 000 forintból tengődik…
Ahol közel, félmillió gyermek éhesen ébred és éhesen fekszik…
Ahol több millió embert az eladósodás réme fenyeget, míg a bankok palotákat építgetnek maguknak a pesti Duna parton végig, ott a legfőbb haditett, ha a megélni szándékozó virágárust, árvácskáival együtt a fogdába cipelik.
Éltem falun.
Csodálkozom, hogy Görgetegen oly nyugodt emberek élnek, hogy még senkinek nem jutott eszébe megcibálni haját ennek a helyi, emberiességből elégtelen osztályzatot kiharcoló, feladata ellátására alkalmatlan, korcs, ember utánzatú jegyzőnek
Lehet, van, aki valamiért eltartja őt.
Egy másik településen rájöttek, mire való a cafitéria – rendszer.
Mindenki kapott egy utalványtömböt.
Szerződtettek egy vak masszőrt.
Önkormányzati bérlakást is kiutaltak számára.
És mi volt a dolga?
A cafitéria utalványokért cserében az Önkormányzat dolgozóit gyúrta, masszírozta, gyúrogatta.
Bizony rájuk is fért, a sok asztal mögötti ülésben növekedtek a hájpacnik, sűrűsödtek a mind jobban terebélyesedő narancsbőr ráncai.
Ki kell tenni a táblát, Ma a félfogadás szünetel.
De hol kerüljön sor a gyúrásra, masszírozásra, gyúrogatásra?
Megteszi azt bármelyik íróasztal.
Fel kell feküdni, az sem könnyű, a számítógép klaviatúrája mellé, aztán jöhet a masszőr.
Talán, két évig, ha tarthatott, mert fellázadt az önkormányzati testület, mi az, hogy jár a gyúrás, masszírozás, gyúrogatás az önkormányzat dolgozóinak, nekik pedig nem?
Ha pedig nem, akkor senkinek.
Aztán, mert nem volt munkája a vak masszőrnek és különben is, miért járt volna még a szolgálati lakás, ha nem pusztítja a zsírpacnikat, hát elköltözött.
Így ért véget a cafitéria rendszer a városban.
A mindent túlélni igyekvők pedig?
Bőszen menetelnek és meneteltetnek a holnapokba.
Hátra se néznek.
Itt, Közép kelet Európában nem is látják, hogy már régen nem menetelnek a mögöttük tántorgók, hanem csak bandukolnak sántán és mind sántábban.
Az ember, mint Nessus ingjét hordozza hétköznapi történéseiben saját sorsának apró köveit, ne várja hát el senki, ha szól, ír, vagy tesz bármit is, legyen, ki minderről elfeledkezzen.
Milyen alapon lenne jogom bármiről is elméleti véleményt alkotni, vitára, vagy a témához kapcsolódó véleményalkotásra serkenteni bárkit, ha tudom, nagyon is nem elméleti kérdés vetődik fel azokban a magyar állampolgárokban, akik hajléktalanok.
- Vajon megérem e a reggelt?
Mert fázik, mert éhes, mert embertelenül szomorú.
Becslések szerint ötven ezer ember fedél nélkül, az utcán él.
Közülük sokan kimaradnak az ellátórendszerből: néha büszkeségből, gyakrabban a többiektől való félelem miatt visszautasítják a gondoskodást, a közös szállást.
De ha mindannyian menedéket kérnének, nem jutnának hozzá, mert nem volna elég hely a befogadásukra.
Az ország területén nyolc ezer befogadó hely működik.
A nappali melegedőkben és a népkonyhákon naponta ötezer rászoruló kap ellátást.
Teajáratokra, népkonyhára, éjjeli menedékhelyek bővítésére, nappali melegedőkre, illetve az utcai szociális munkára az idén egymilliárd forinttal többet költ a szakminisztérium, mint előző évben és mindig többet és mindig többet.
Mondják, közalapítvány, illetve országos diszpécserközpont létesült a hajléktalan emberek téli ellátásának szervezésére.
Javuló orvosi ellátás, illetve – modellkísérletként – mintegy száz rászoruló lakhatási támogatása is segíti a „túlélést”.
A szakemberek szerint falaktól védve – rejtve – több százezren élnek komoly veszélyben.
Többen fagynak meg saját lakásaikban, házaikban, mint az utcán.
Idős, magányos, többnyire tanyákon, falvakban élő emberek, akikre orvos, szociális segítő nemigen talál rá.
Mentális betegek, akikkel a családjuk már nem tud, vagy nem akar mit kezdeni.
Csakhogy a szociális otthonok férőhelyeire négy – öt évet, míg a pszichés gondozottak sorszámára már nyolc - tíz évet kell várni, míg a rászoruló ellátáshoz jut.
Az önkormányzatok döntő többségének pénze, lehetősége, akarata sincs arra, hogy legalább egy szociális munkást megfizessen, aki a településen, illetve a környékén élő elhagyatott, idős embereket, a sátor-, erdőlakókat szemmel tartaná.
És különben is.
Elég-e, ha bármely önkormányzati vezető úgy dönt, valamely rokonát, barátjának barátját bebújtatja egy szociális állásba, ugyan tartsa már szemmel a sátor – és erdőlakókat?
Legfeljebb a jó meleg irodából szemmel tartja.
A statisztikát.
- Nálunk nincs hajléktalan.
A magyarországi polgármesteri hivatalok egy jelentős része, mint a trippert, a szifiliszt, vagy egyéb vérbajt, úgy kerüli a kérdést, vajon mit tesznek a hajléktalanokért?
A legjobb módszer, ha semmit, mert akkor nem szoknak oda.
Ha megdöglenek, nem őket terheli a szociális temetés költsége.
Ha éheznek, nem hozzájuk kopog be egyetlen sajtómunkatárs sem, hogy megkérdezze a polgármestert, hogy van-e pofája visszaköszönni utcán a hajléktalannak, ha megalázkodva előre köszön neki?
De a parlamenti képviselőket sem kérdezi meg senki, az erkölcstelenül felvett javadalmazásukból hány fillért utaltak át az évtizedek alatt alattvalóiknak, csak azért, hogy ne dögöljenek éhen?
Pedig évtizedek alatt kinőttek már a hajléktalanok is abból, hogy cirkuszi bohócnak tekintsék őket.
Bűn - e az, ha kezdenek ők is rájönni jogaikra?
Nem.
A bűn az, hogy az állam, a mindenkori adakozó, ha álszent módon – át nem látható módon - jogot biztosít is a hajléktalanoknak, azt nem kapcsolja össze a kötelezettséggel.
Mintegy felszólítva az érintetteket a visszaélésre, nem hoz létre egységes, egymásra épülő folyamat – rendszert, mintegy fékező elemet az irdatlanul magasra emelt támogatási láncban.
Évekkel ezelőtt megkérdeztem a váci püspököt, nincs e az egyháznak lelkifurdalása, ha a szegény ember megsegítéséről és a könyörületről papolnak, miközben bezárják templomaikat a hajléktalanok előtt?
Ha egy hajléktalan a templom bezárt ajtaja előtt fagy meg?
Ha az egyházi épületnek, az Isten házának nyitvatartási rendje van, mint a szatócsboltoknak?
Közel sem vindikálnám magamnak a dicsőséget.
A beszélgetésünk után egy héttel, a váci püspökség területén – egy püspöki kőrlevél hatására - legalább a templomokba bemehetett – igaz, éhesen – az arra rászoruló, hogy legalább ne fagyjon meg az utcán.
Gyilkos hidegek vannak.
Gyilkos az éhség, a szomjúság, a kiábrándultság.
De gyilkosnak nevezni hazánk legjobbnak vélt íróit?
Hát…
Ennek is eljött az ideje.
Programjuk van, fel is hívják figyelmemet, mit kell tennem.
Először is alakítsak kis házi kommandókat.
Három-négyfős kommandókban fésüljem át a könyvtárakat, lopkodjak, majd semmisítsem meg a balliberális hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait.
Ha a kicsempészés nem megoldható, tépjek bele a lapokba, firkáljam össze.
Szellemi mérgezésre tegyem alkalmatlanná a futtatott senkiházinak nevezett írók mocskait.
És hangsúlyozzák, nem szabad lebecsülnöm ezt a feladatot.
A világ sorsa szellemi síkon dől el.
Egy részüket néven is nevezik.
Sőt… Jelzővel is ellátják.
Spirót ótvarnak, Konrádot átoknak nevezik, Nádastól pedig már hánynak is.
Persze, ha esetleg gondolkodnék, előre figyelmeztetnek.
Hogy ne legyen erkölcsi gátlásom.
Hiszen ezek gyilkosok és mérgeiket, igenis, ki kell iktatni szervezetünkből.
És, akik mindez ellen tiltakoznak, egy író – költő Heinrich Heine - mondatát idézik, miszerint, ahol könyveket égetnek, végül embereket is égetni fognak
Mintha ez érdekelne engem, ha kommandósnak állnék?
Feltételezik, nekem már pörkölt a lelkem is.
Miért? Heine nem gyilkos?
Persze, ha ilyen ötlettel álmodnék és ébrednék frissen, ezért a véleményemért még nem kerülnék a Nemzetbiztonsági Hivatal látókörébe.
Szabad véleménynyilvánítás van.
A nemzet biztonságáért felelős hivatal kiadványában megállapítják, hogy a nemzetiszocialista csoportosulások közül az öt-hatszáz főt tömörítő Vér és Becsület a legaktívabb, a hungaristák között korábban meghatározó Magyar Népjóléti Szövetség felbomlóban van.
Szerintük Magyarországon nem létezik olyan szervezett politikai erő, amely a demokratikus alaprendet közvetlenül veszélyeztetné.
Igaz, a szélsőségek között továbbra is a nemzetiszocialista, hungarista csoportosulások tekinthetőek a legaktívabbnak.
Közülük is az öt-hatszáz főt tömörítő Blood & Honour (Vér és Becsület) és politikai patrónusuk, a Magyar Nemzeti Arcvonal tevékenysége keltett figyelmet.
Egyébként csend van.
Csak a kutyák ugatnak.
Kutyák, akiknek oly mindegy, ki volt az apjuk, anyjuk.
Kutya szülőknek, csak kutya gyermekei születhetnek.
De egyébként is.
Nem az a kérdés, hogy kinek, ki volt az apja?
Hogy kinek, ki volt az anyja?
Egyik oldalon, azok a gyermekek, akik a szülők bármelyikének, győztesek által embertelennek nevezett - akár 1956-os - tettei miatt nem jutottak egész életükben lehetőséghez.
Másrészt, azok a tiszteletre méltó szülők zárták el őket a lehetőségek elől, akik ugyanebben az időben a megfelelő helyre bejátszott gyermekeiket képessé tudták tenni arra, hogy akár egy rendszerváltás esetén is a hatalomba jussanak.
Apáik, anyáik tetteire csendleplet borítottak túlélő gyermekeik.
S ezért nem kaphattak legalább feloldozást görcseik alól, akik megszenvedték szüleik hősies tetteit, azokkal szemben, akik megdicsőültek – esetleg gyilkos - szüleik által.
A tegnap jobbágyai - többségében - ma is jobbágyok.
Az elvtárs-urak gyermekei haladnak a korral, ők ma, csak pártokba szerveződött urak.
Mert a többpártrendszer számukra csak a több dimenzióban történő megszállást jelenti.
A beleszólás, a döntés és a jólét joga egyenes ágon öröklődött a kiváltság egyenruhájában.
Van köztük, mezei politikus, de nagyvállalkozó, miniszter, történész, tanácsadó, államtitkár, ügyvéd, bankár és parlamenti bizottsági elnök is.
Egyik leszármazott sem áll sorban a Munkaügyi Hivatal embertelen folyosóin, hogy öt óra várakozás után elmondhassa a fáradtan flegma előadónak, ő bizony szeretne egy állást, mert az éhenhalás küszöbén vegetál családja.
Ez nem jogi, ez erkölcsi kérdés.
Borsi László ingatlanszakértő; korábban államtitkár a Gyurcsány-kormány Fészekrakó Programjában. Apja: dr. Borsi Emil a rosszemlékű egykori Pártfőiskola igazgatója.
Földes György: MTA Politikatörténeti Intézet igazgatója. Apja Földes László, a Kádár-rendszer belügyminiszter helyettese, a Munkásőrség alapítója, állítólag '56-ban ő lövetett az FVM tetejéről.
Ungár Klára: SZDSZ –es parlamenti képviselő. Apja Ungár Lajos katonai elhárító, munkásőr parancsnok, hosszú éveken keresztül a MAZSIHISZ alkalmazottja.
Schmidt Mária MAZSIHISZ pénzén korábban a jeruzsálemi egyetem hallgatója, ma a Terror Háza Múzeum igazgatója. Ungár Klára sógornője, Ungár Lajos menye, aki a Terror Házában a szégyenfalra nem volt hajlandó engedélyezni apósa fényképének kitételét.
Király Júlia: a Magyar Nemzeti Bank volt elnökhelyettese, apja Király István országgyűlési képviselő a Kádár-rendszerben.
Bauer Tamás: volt SZDSZ –es parlamenti képviselő, korábban MSZMP tag, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek adott tanácsokat. Apja: dr. Bauer Miklós, ÁVH-s tiszt. Anyja: Bauer Miklósné ÁVH-s tiszt.
Pető Iván: volt SZDSZ parlamenti képviselő, az SZDSZ volt pártelnöke. A Parlament Sajtó és Kulturális Bizottságának volt elnöke. Apja: Pető László ÁVH-s tiszt, munkásőr parancsnok. Anyja: Pető Lászlóné ÁVH-s tiszt, munkásőr.
Zentai György: korábban rendőrtiszt, újabban menedzser iroda tulajdonos. Apja: Zentai Dénes ÁVH-s tiszt.
Stumpf István: FIDESZ- kormány volt kancellária-minisztere, MSZMP delegáltként részt vett a kerekasztal tárgyalásokon. Apósa: dr. Horváth István rendszerváltás előtti belügyminiszter.
Keleti György: volt MSZP-s képviselő, korábban honvédelmi miniszter. Apja: Keleti Ferenc MDP központi vezetőség adminisztratív osztályának vezetője a Rákosi-korszakban.
Szántó András: SYMA csarnok tulajdonosa. Apja: Szántó György ÁVH-s százados.
Eörsi Mátyás: ügyvéd, volt SZDSZ-es parlamenti képviselő. Magyarország volt képviselője az Európai Parlamentben. Apja: Eörsi Gyula Rákosi- és Kádár-rendszerben Igazságügy Minisztérium Kodifikációs Osztályának vezetője.
Ifj. dr. Bárd Károly: Antall-kormány államtitkára. Apja: dr. Bárd Károly ÁVH-s tiszt.
Simor András: Magyar Nemzeti Bank elnöke. Apja: Simor János építőipari-miniszter helyettes a Kádár-rendszerben.
Elbert Gábor: korábbi sport államtitkár, volt MLSZ főtitkár. Apja: Elbert György rendszerváltásig a Sporthivatal belügyi összekötője.
De mi lesz, ha a kutyák rájönnek, mit tehetnek?
Mi lesz, ha harapnak is?
Nekem – állami gondozottként - az anyám és az apám is az állam volt.
Hittem, lesznek lehetőségeim.
Nem kiváltságra, de jogra vágytam.
Hogy utazhatok ugyanazon a villamoson.
Boldog lehetek, utazhatok…
De mellettem sportkocsin száguldozik el a véres vattába csomagolt valóság.
Nem savanyú a szőlő.
Én a nagy pofámmal és öklömmel megszereztem a jogot arra, hogy gerincét keressem és megtaláljam – eltaláljam a gerincteleneknek.
Naiv voltam.
Ahogy naiv módon hősnek érezte magát egy járókelő is, aki csak úgy, hétköznapi módon egy rúgással eltörte a menekülő rabló lábát és így el tudta fogni. Még nála volt az a háromszázezer forint, amit a közeli takarékszövetkezeti fiókból rabolt a sí maszkos férfi.
A rendőrség, még köszönetet sem mondott.
Az állampolgár nem szolgál, és nem véd, vegye tudomásul.
Ez csak a rendőrség kiváltsága.
Az állampolgár csak nyugodjon bele, hogy a rendőrség a jó apa és jó anya egy személyben.
A rendőrségi szóvivő pedig?
Az állampolgári jó szándékot elintézte azzal, hogy "megtámadta, lerúgta, így a rabló és a pénz is kézre került."
Persze, hozzátette, a rablót elfogó 19 éves fiatalember ellen súlyos testi sértés miatt eljárást indít a rendőrség, ám - köszönet helyett, milyen rendesek, - meg is szünteti azt.
És ilyen hangulatban, közhangulatban szólal meg az izraeli miniszterelnök.
- Manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmakat alapítani. Nézzék meg, mekkora birodalmat épített ki magának rendőrség és katonaság nélkül Bill Gates. S azt is láthatják, hogy micsoda ereje van. Az izraeli üzletemberek befektetnek az egész világon. Izraelnek példa nélküli gazdasági sikerei vannak. Mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, felvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot.
Száz éve egy ilyen mondatért háború tört volna ki.
De a zsidó állam kormányfője, hallva, hogy Magyarországon rosszallást váltott ki helyzetértékelése, gyorsan – és kritikusan –visszakérdezett: - Hát már viccelni sem szabad? A viccet sem értik meg?
Mintha ez olyan viccesen hangzott volna.
Boldogok lehetünk.
Nem lenne egyszerűbb Izraellel államszövetségre lépni?
Legalább nem kellene a legmagasabb szinten is köntörfalazni.
Egy dolog biztos…
Nem feltételezem, hogy az izraeli miniszterelnök ismerte volna Ramasz István, volt SZDSZ-es vezetőt.
De mégis érdekes.
Simon Peresz Izraelben elmondta, Magyarország felvásárlásával mi a céljuk.
S onnan sok ezer kilométerre pedig, Magyarországon, az alföldi tanyavilágban, legalább tizenöt évvel korában szinte szóról szóra ezt mondta egy helyi SZDSZ - es pártkorifeus.
Ramasz István, volt SZDSZ-es vezető szerint, akinek a napi Dél-kelet 1992. december 29. számában a következő kérdést teszi fel az újságíró:
- Ha nem sikerül rendbe szedni az SZDSZ-t, kettészakadtok. Akkor mi történik?
1992-ben, amikor Ramasz barátja, Molnár László olaj maffiózó elkezdi az olajszőkítést és irdatlan pénzre tett szert, Ramasz, annak az évnek a végén a következőket válaszolja:
- Helyi szinten megszállunk minden pénzügyileg fontos posztot. A politikát pénzzel csinálják, nem ideológiával.
Értem…
Megértettem, ahogy akkor, most, a jelenben is.
Igaz, volt, akit díszvirágként el is kaptak.
Cirkuszt a népnek!
Előzetes letartóztatásba került a Budapest Bank Rt. volt borsodi területi igazgatója, Ullaga György, akit különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezeléssel gyanúsított a rendőrség.
Ullaga György 1990 - 94 között Tiszaújváros SZDSZ-es önkormányzati képviselője volt, s 1994-ben az országos választási listán is szerepelt.
Hiába.
Ahogy Sztálin mondta, ahol fát vágnak, ott, bizony hullik a forgács.
Egy párt, ahol gyülekezik a forgácsok hada, mit akar jövőre, mit akar a jövőben?
Nem sokat.
Az SZDSZ, a forgácsok hada felbomlott, kiesett a politikából.
És bizony a belső söprögetéseknek is eljött az ideje.
A mór, aki megtette kötelességét, mehet.
Kondor Katalint kirúgta az Echo Tv.
A volt rádiós a STOP - nak megerősítette távozásának hírét és hozzátette, hogy a méltatlan, kurtán-furcsa menesztése mögött Széles Gábor és a Fidesz állhat.
"Kurtán-furcsán" és méltatlan módon búcsúzott el munkatársától az Echo Tv. Kondor Katalint, a népszerű rádióst, majd az Orbán-kormány idején a Magyar Rádió elnökét, aki az utóbbi években a Széles Gábor tulajdonolta Echo Tv munkatársa volt, egyszerűen távozásra kényszerítették.
Szabó László Zsolt vezérigazgató közölte vele, hogy a Kondor által készített Névjegy című műsor a továbbiakban "nem kell", amire a volt rádiós azt válaszolta, hogy akkor a másik két műsor szerkesztésében sem kíván részt venni, amihez még köze van, és felállt a csatornától.
- A hatalommániások nem tudják elviselni, ha hozzám hasonlóan vannak olyanok, akik nem tudnak talpat nyalni. Most úgy látszik, azok ideje érkezett el, akik mások fenekét nyalják - tette hozzá a tévés, aki szerint olyan, mintha visszatért volna az ÁVO. Mivel Széles a Fidesz fenekét nyalja, a kérés csak onnan jöhetett.
És nincs kegyelem.
Repülnek a diplomaták, a hadsereg vezetői, a pénzügyi kormányzati és ellenőrzési szervezetek vezetői, repül a köztársasági elnök, repülnek a média vezetői.
Kondor Katalinra visszatérve, a civil szervezetekben vállalt aktivitásra, az eset azért külön érdekes, mert Kondor Katalin többek között a Civil Összefogás szervezet rendezvényein volt rendszeres vendég, amely szervezet egyik zászlóvivőjét, Fritz Tamást is kirúgták a Politikatudományi Intézetből
Mert vajon, mire számítson a nyugdíjas, de akár a középkorú is, ha ezt látja, ezt érzi?
Merjen a holnapra gondolni?
Mert e szándék is elég nagy bátorságra vall.
Már gondolkodni is mer az állampolgár?
Hova jutunk?
Vissza, az elejére, hogy újra gombolhassuk a kabátot, már biztos, hogy nem.
Európában három évvel ezelőtt nem mi voltunk az utolsók.
Ma? Igen.
Legfeljebb utolsó előttiek.
Szlovákiában kevesebb nyugdíjat kapnak az öregek. Mi csak utánuk következünk. Az átlagnyugdíj nálunk alig pár forinttal több, mint hetvenhárom ezer forint.
Olaszországban, Németországban ennek ötszöröse.
Svájcban kilencszerese, a rothadó kapitalizmus fellegvárában az Amerikai Egyesült Államokban a magyar átlagnyugdíj tízszeresét kapja egy átlag amerikai.
Magyarországon az aktív dolgozók kétharmada vonul nyugdíjba a nyugdíjkorhatár elérése előtt, és a munkavállalók nyolcvan százaléka önként teszi ezt.
E kiugró arány a második legmagasabb a vizsgált huszonhat ország között.
A magyarok – a kutatók szerint - egyébként is pesszimistábbak az európai átlagnál, a nyugdíjas éveikkel kapcsolatos kérdéseket illetően.
Jelentős részüknek főként a szegénység, a betegség és a magány jut eszébe a nyugdíjaskor hallatán.
Csak alig több mint ötven százalékuk gondolkodik pozitívan erről az időszakról, nekik a szabadidő, az utazás és a nyugalom jut leginkább eszükbe.
Nem az, hogy volt munkahelyén örültek, hogy végleg megszabadulhatnak tőle.
Nem az, hogy a nyugdíjas létszámukra az éhezést, a kiábrándultságot, a feleslegesség érzetét jelenti.
A magyar nyugdíjasok jó esetben is maximum arra mernek gondolni, hogy a ház körüli tennivalók, a családról történő gondoskodás, valamint a munka folytatása lesz programjuk.
Az Eurostat a huszonhét tagországból álló EU azon húsz tagállamát vizsgálta, amelyben törvény rögzíti a legkisebb kifizethető havibért.
A legmagasabb összegű minimálbért Luxemburgban fizetik, havi 1642 eurót, a legkevesebbet, 123 eurót pedig Bulgáriában.
Magyarország a tizenhatodik helyen áll a 270 eurós havi minimálbérével. Arról nem beszélve a nemzetgazdasághoz viszonyítva a magyar minimálbér képviseli a legalacsonyabb vásárlóerőt.
És még én merek megszólalni, baráti köröm fiatalabb tagjait arra inteni, meglehetősen nyersen, hogy tanuljanak.
Hiszen lehetnek, akár iskolaigazgatók is átlagosan 278.000 forintért, de minek, válaszol az egyik, aki éppen egy bárpult mögötti területre vadászik, ha egy mozdonyvezető átlagos havi bére 276.000 forint, míg az állami szférában dolgozó pszichológusoké mindössze havi 188.000 ezer?
- Menjek az egészségügybe, vagy dolgozzak a szociális ágazatban, ahol az állami fenntartású gyógyszertárak és a szociális szféra szakember dolgozóinak 138 ezer forint a havi bruttó bére?
- Vagy menjen el egészségügyi asszisztensnek 125 ezer forintért havonta?
Még egy úszómester is többet kap a havi 103 ezer forintjával, mint egy tanítónő.
Hát, holnap, ha vitatkoznom kell, vajon mit mondok, miért végezze el bárki is a főiskolát, vagy az egyetemet?
Ha az embernek nincs kedve keveset keresni fehér ingben, vagy többet keresni kék köpenyben, még mindig ott van a mind jobban elburjánzó maffia…
Vagy lépjen be egy éppen jól futó pártba, ott a helye.
Bár…
Alapvetően teljesen mindegy.
Az ember szeretne szabadon élni, mert szabadnak született és mind több évhurok feszül nyakán, annál jobban kapkod a levegő után, mert élni szeretne?
Apró percfoszlányok az életből és közben nem tud az ember szabadulni azok hatása alól, akik abban az utolsó reményben szólalnak meg mikrofonom előtt, hogy én, mint fuldoklónak a szalmaszál, talán megmentem álmait és vágyait.
Ha a világ ilyen egyszerű, tiszta és áttekinthető lenne.
Tudod, így van ez.
Minden elfogyóban.
Talpunk alól a föld, szánk széléről a szó, gégénkből a levegő, szemünkből a látás. lábunkból a járás.
A kapcsolatok bulldózereinek, boldogságok tönkretevőinek sátorpercei alatt élünk és lassan annak is örülünk, ha a kék hajnalokat valaki feketére festi, mert legalább nem semmisülnek meg az álmok.
Félek, kezdünk elkérgesedni.
Pörölycsapásokra lassan - lassan már pörölycsapásokkal kell válaszolnunk, mert fenn akarunk maradni, mert egyszerűen csak élni akarunk.
Gerinctörő önfeladókkal kötünk alkalmi szövetségeket és próbáljuk elhinni, hogy ki bűnben fogant, még lehet bűntelen.
De kérdés, bűntelen e, aki hallgat s meglovagolja a csend lassan poroszkáló méneseit, mindent és mindenkit, kik a karámból kiszabadulva, karámot építettek palotáik köré?
Tudom, az álom még nem halál, de a mindennapi halál véget vet az álmoknak.
És mikor születik ujjá a mosoly?
Ki tud erre válaszolni?
Bújjuk a horoszkópokat, igen, talán a holnap jobbat hoz és többet jelent.
Meg aztán minden héten remény a lottó ötösben, hogy végre ki tudja az ember váltani önmagát – feleségem szavaival - a bér-rabszolgaságból.
Úgy zajlanak a napok, hogy körbe-körbe, fáról - fára, közben azt mondják szakadék, de mi megyünk, haladunk, és érünk oda, honnan elindultunk.
Göcsösen kergetjük, utol akarjuk érni tegnapi álmainkat.
Mert tegnap nem hittük volna, azért, hogy a lakásban, ahol élünk, kellően meleg legyen, ki kell fizetni havonta a magyar minimálbért.
Nem hittük volna, hogy vissza kell sírnunk a petróleumlámpát, mert az áram havonta megint egy újabb magyar minimálbér összege.
S régen nincs már színházba járás, könyvvásárlás, esti mozizás.
Önnönmagunk túszruháiban - rongyaiban, saját lövészárkaink között haladunk és nem akarjuk elhinni, hogy régmúlt naptártapétákból lehullóban már a számok.
A napok, az évek- s félek - a porladó emlékek is.
Meg aztán az papír is porlad, porlad, mint a remény, amit álomnak hívnak.
A konyhában többféle kaja van, tökfőzelék, paprikás csirke, brassói aprópecsenye, friss kenyér.
Enni kellene valamit.
Még van.
