Többen szóltak, kértek, javasolták, hogy blogomon tegyem közzé legalább
azokat a korábbi írásaimat, amelyekért irodalmi díjat kaptam. Valójában
nem oszt és nem szoroz, különös nehézségembe se telik, bár - talán
Délegyháza kivételével – nincs olyan könyvtár, ahol ne lehetne
megtalálni bármely könyvemet, vagy írásomat… Mivel 2004-ben megkaptam a
Veres Péter – díjat, gondoltam, 2005-ben is pályázok. A Gyüttment című
pályamunkát beküldtem a T. Zsűrinek. Telefonáltak, második helyezést
kaptam,menjek el az ünnepségre, vegyem át a díjat és az
oklevelet.Persze, jól esett a díj, de kiváltképpen az összeg, amit
kaptam... Volt helye... A sárga csekkek akkor is sorban álltak kezemben a
mindenkori posta pultjánál...
Közölték, írásom megjelenik a pályázati antológiában.
Külföldön voltam, nem mentem el a díjátadásra.
Az oklevelet postán küldték meg számomra.
Később az antológiát is....
Közölték, írásom megjelenik a pályázati antológiában.
Külföldön voltam, nem mentem el a díjátadásra.
Az oklevelet postán küldték meg számomra.
Később az antológiát is....
A szegénysorról már kora reggel zene szólt, hallotta mindenki a heje – huját még a faló Fő terén is… Bizonyára felhallatszott Éváék házához is, de senki nem tudott semmit…
A két utcai ablakon be volt húzva a sötétítő függöny, a busz ott állt a ház előtt…
Én pár órát el voltam még a Kultúrházban, aztán haza mentem, felvettem egy világos inget, egyetlen szövet nadrágom volt, felhúztam, és még a cipőfűzőm bekötéséig se jutottam el, amikor csöngettek…
A körzeti rendőrmegbízott volt…
- Na, hogy érzi magát?
- Én jól? És maguk?
- Mi csak a kötelességünket teljesítjük…
Körülbelül ilyen szintű volt beszélgetésünk…
A tartalmat az adta volna, ha megissza a rendhagyó módon, részemről felkínált pálinkát, de közölte, ő soha nem iszik szolgálatban…
A bejárat előtt, az udvaron beszélgettünk, nem szakadhatott hát le a mennyezet…
Ahányszor én láttam fél, vagy egész részegen őt az elmúlt évek alatt, ha csak forintban számoltam volna, bizonyára öltönyöm is lett volna az esküvőre…
Aztán lebandukoltam végig a sikátoron, le a szegény sor felé… Előttem két rendőr, mögöttem is annyi…
A kevés alkalmak egyike volt, amikor a szegény sor béliek nem bújtak el a rendőrök elől… Sőt… Ott álltak büszkén a hiányos kerítéseik mögött…
Sanyiék rozoga viskója előtt és az udvaron is ember, ember hátán volt… Ettek, ittak… Kínálták a rendőröket is, de ők szolgálati okokra hivatkozva elzárkóztak a falatoktól…
Sanyinak és Évának miért járt volna rendőri védelem?
Az egyikőjük egy csóró, nagypofájú suttyó volt, a lány pedig édesapja akaratának ellenszegülő kis kurva, akit inkább még időben, ha kell többször is, jól meg kellett volna pofozni…
Ezt olvashattam volna le a körzeti megbízott rendőr főtörzs arcáról, ha érdekelt volna…
Különben se nézhettem volna őt kitartóan, mert rohangált össze – vissza…
Egyszer a menet elejére loholt, rendben van e minden, máskor pedig már hátulról hallottam, hogy erélyesen felszólít mindenkit a törvény nevében, hogy ne zavarják a rendőri intézkedést, álljanak hátrébb…
Sanyi és Éva nem is kapott rendőri védelmet, de mivel a falu egyik vezetője, jómagam életveszélyes fenyegetésnek volt kitéve azáltal, hogy Sándor és Éva esküvői tanújaként a menetben haladtam, abban a menetben, amely elgázolását a menyasszony apja előre bejelentette, így minden törvényes volt…
Csak nem érheti inzultus a falu egyik vezetőjét?
Így hát, ahány kereszteződés volt, mindenütt állt egy rendőr, a Fő téren körkörösen többen is…
Elöl a zenészek haladtak, Éva, Sanyi, az anyja és jómagam, csak a menet közepe táján… Azt mondta a járástól kijött több csillagos rendőr, ennek így kell lennie… Bár Sanyi egyik unokabátyja megemlítette, nem így diktálja a szokás, de a főrendőr azt válaszolta, mindennek úgy kell történnie, ahogy ő mondja…
Éva rokonságából senkit nem láttam a menetben… Pedig szép menyasszony volt… Igaz, a menetben sem voltak olyan sokan, ahogy szokott a lagzik alkalmával… Bennfentes voltam, már, ami a lagzikat illeti, hiszen sokan a Kultúrház nagytermét bérelték e jeles alkalmakra…
Felérve a szegény sorról, az újabb téglaházak magas vaskerítései előtt, igaz, ácsorogtak elegen a járdán, de inkább a becsukott ablakok mögött láttam arcokat… Lehet, várták, történni fog valami, vagy egyszerűen csak a tény jelentett számukra csodát, hogy húsznál több rendőr kísér egy esküvői menetet…
A Községi Tanács előtt a VB titkár várta a menetet… Oda is értünk időre… Mert semmi nem történt… Legalábbis, ami Éva apjának ígéretét illette volna… A két sötétítő függöny ugyanúgy be volt húzva ablakukon, a busz is ugyanúgy ott állt házuk előtt…
A vébé titkár akkor mindnyájunkkal kezet fogott, bent a teremben elmondta a szokásos köszöntőjét… Egy szót se tett hozzá, el se vett belőle, amit szokott mondani… Ismertem már szinte minden szavát, hiszen az esküvőkön én szoktam verset mondani… Ki is álltam Sanyi és Éva elé, elmondtam két verset…
Aztán oda mentem hozzájuk, arcon csókoltam mindkettőjüket…
Ott álltam velük szemben, aztán csak annyit mondtam, köszönöm…
Meg voltak hatódva, talán egy kicsit félve, de mégis ünnepelve élték át a perceket, mégse értették, legfőképpen Sanyi arcán láttam a kérdőjelet, miért mondom nekik, hogy köszönöm…
- Mi köszönjük…
Ezt már Éva mondta.
Talán hozzá is tett még valamit, de azt már nem hallottam.
Ott álltam velük szemben, aztán csak annyit mondtam, köszönöm…
Meg voltak hatódva, talán egy kicsit félve, de mégis ünnepelve élték át a perceket, mégse értették, legfőképpen Sanyi arcán láttam a kérdőjelet, miért mondom nekik, hogy köszönöm…
- Mi köszönjük…
Ezt már Éva mondta.
Talán hozzá is tett még valamit, de azt már nem hallottam.
Átkászálódtam a gratulálók hadán, többen meg akarták szorítani az én kezemet is… Egy ismeretlen
férfi, keményen magához is rántott, jól megszorított, dörmögött valamit a
fülembe, alig kaptam levegőt, de már nem figyeltem a hangokra, arcokra…
Mentem lefelé a Tanácsháza lépcsőjén…
Aztán egy pillanatra megálltam a Fő téri szovjet hősi emlékmű, a Községi Tanács épülete és a szolgálati lakásom által bezárt háromszög közepén, valahol a nyomós kút mellett…
A farzsebemet tapogattam meg…
Benne volt az értesítés, hogy a Megye elfogadta áthelyezési kérelmemet… Holnap költözöm…
Bár kértem Harangi Józsit, ugyan segítsen már felpakolni, de mondta sajnálja, nem ér rá, valami dolga akad másnap reggel…
Zolibára pedig nem számíthattam… Őt a Csepeljével csak szállításra adta kölcsön a TSZ…
Másnap reggel irányba állt a koszos teherautó a kerti kapu előtt…
A motorház elejétől, ha meghúztam volna egy képzeletbeli egyenest, bizonyára átmutatott volna a sorompón túl, a síneken…
Lehet, a TSZ elnök utasítást adott, hogy előző éjszaka szereljék ki a teherautóból a hátramenetet, cókmókommal együtt nehogy visszaforduljak félútról?
Indulásom reggelén az előző napi vőlegény, az ifjú férj, Nagy Sanyi volt a harmadik, aki ott ásta, nem messze tőlem a gödröt a májusfának…
Nem köszönt, nem biccentett, rám se nézett…
Arra, a semmi felé állt a feje, ahová Harangi Józsié is….
Messze volt már a tegnap…
Hát… Ő se ment nászútra…
Még gondoltam rá és a többiekre egy keveset…
Hátul a ponyvás platón ide – oda repkedett a kevés holmim, közben Sanyiékra gondoltam, fogatlan anyjára, a síneken széttrancsírozott takarítónőmre, talán a többiekre is akartam, de elnyomott az álom…
Elhagytuk a göröngyöst, akkor már az országúton jártunk…
Nem, nem arról van szó, hogy elfelejtettem volna, éltem egyszer ezen a településen is, de sok – sok év eltelt azóta, hogy kirázta lelkem, elmenőben a teherautó…
De értetlen arcot vágtam, amikor munkahelyemen idegen feladó nevével magánlevél hevert, ismerős település nevével az íróasztalomon…
Eléggé kaparászottak voltak a sorok…
Hogy biztos, nem emlékszik már rám, meg, hogy ne haragudjak a zavarásért… Csak arról akar tudatni, hogy a valamikori tanácselnököt, eljövetelem után három évvel elvitte a rendőrség… Egy reggel a Fő utca lakói, benzines fűrészek irdatlan zajára ébredtek… Fél óra se kellett hozzá, az összes, szinte égig érő fa, ott hevert szanaszét… Árokban, keresztben a járdán, a kocsi úton…
Mindet kivágatta…
Pucér lett a Fő utca, mint a kopaszra borotvált javasasszony…
A szomszéd falu bútor kátéeszének adta el az összes fát, meg is találták a rendőrök a pénzt egy lekváros mázasban… A pénzt, az összest, amit kapott érte… Esküvőre kellett volna… Fia esküvőjére…
Ezt mindet ott olvastam a levélben…
Aztán a másik oldalon, hogy tizenegy évet kapott, kedvezménnyel szabadult, visszatért a faluba…
Nyitott egy presszó félét, nem messze a templomtól…
Ott szokott ülni a pult mögött, bámulgatott át az ablakon, mindig csak a Polgármesteri Hivatal irányába… Nem nagyon szólt senkihez… S bár olcsón adta a snapszot, sokan azért nem jártak be, mert hogy jön az ki, hogy egy kocsmárost elnök úrnak kell szólítani? Mert azt az egyet elvárta mindenkitől… Hát, hogy jön az ki?
Aztán ott volt az alján oka is, hogy miért született a levél…
Egy héttel előtte volt a temetése…
A valamikori tanácselnök felesége kérdezte a levél íróját, ugyan hol élhet a Kultúr Pista, mert hát annyit emlegette László a férje, amíg élt…
Meg kellene őt hívni a temetésre…
Illemből nem érkezett meg soha a gyászkeretes értesítés.
Nem volt ismerős az aláírás, csak az a pár mondat, az a pár mondat nem hagy nyugodni a végén…
Valahogy így szólt…
Ha erre jár, nézzen be hozzánk… Megnőtt a fiunk is, meg aztán megismeri házunkat… Ha hétvégén jön, busz áll a kerítés előtt…
Mentem lefelé a Tanácsháza lépcsőjén…
Aztán egy pillanatra megálltam a Fő téri szovjet hősi emlékmű, a Községi Tanács épülete és a szolgálati lakásom által bezárt háromszög közepén, valahol a nyomós kút mellett…
A farzsebemet tapogattam meg…
Benne volt az értesítés, hogy a Megye elfogadta áthelyezési kérelmemet… Holnap költözöm…
Bár kértem Harangi Józsit, ugyan segítsen már felpakolni, de mondta sajnálja, nem ér rá, valami dolga akad másnap reggel…
Zolibára pedig nem számíthattam… Őt a Csepeljével csak szállításra adta kölcsön a TSZ…
Másnap reggel irányba állt a koszos teherautó a kerti kapu előtt…
A motorház elejétől, ha meghúztam volna egy képzeletbeli egyenest, bizonyára átmutatott volna a sorompón túl, a síneken…
Lehet, a TSZ elnök utasítást adott, hogy előző éjszaka szereljék ki a teherautóból a hátramenetet, cókmókommal együtt nehogy visszaforduljak félútról?
Indulásom reggelén az előző napi vőlegény, az ifjú férj, Nagy Sanyi volt a harmadik, aki ott ásta, nem messze tőlem a gödröt a májusfának…
Nem köszönt, nem biccentett, rám se nézett…
Arra, a semmi felé állt a feje, ahová Harangi Józsié is….
Messze volt már a tegnap…
Hát… Ő se ment nászútra…
Még gondoltam rá és a többiekre egy keveset…
Hátul a ponyvás platón ide – oda repkedett a kevés holmim, közben Sanyiékra gondoltam, fogatlan anyjára, a síneken széttrancsírozott takarítónőmre, talán a többiekre is akartam, de elnyomott az álom…
Elhagytuk a göröngyöst, akkor már az országúton jártunk…
Nem, nem arról van szó, hogy elfelejtettem volna, éltem egyszer ezen a településen is, de sok – sok év eltelt azóta, hogy kirázta lelkem, elmenőben a teherautó…
De értetlen arcot vágtam, amikor munkahelyemen idegen feladó nevével magánlevél hevert, ismerős település nevével az íróasztalomon…
Eléggé kaparászottak voltak a sorok…
Hogy biztos, nem emlékszik már rám, meg, hogy ne haragudjak a zavarásért… Csak arról akar tudatni, hogy a valamikori tanácselnököt, eljövetelem után három évvel elvitte a rendőrség… Egy reggel a Fő utca lakói, benzines fűrészek irdatlan zajára ébredtek… Fél óra se kellett hozzá, az összes, szinte égig érő fa, ott hevert szanaszét… Árokban, keresztben a járdán, a kocsi úton…
Mindet kivágatta…
Pucér lett a Fő utca, mint a kopaszra borotvált javasasszony…
A szomszéd falu bútor kátéeszének adta el az összes fát, meg is találták a rendőrök a pénzt egy lekváros mázasban… A pénzt, az összest, amit kapott érte… Esküvőre kellett volna… Fia esküvőjére…
Ezt mindet ott olvastam a levélben…
Aztán a másik oldalon, hogy tizenegy évet kapott, kedvezménnyel szabadult, visszatért a faluba…
Nyitott egy presszó félét, nem messze a templomtól…
Ott szokott ülni a pult mögött, bámulgatott át az ablakon, mindig csak a Polgármesteri Hivatal irányába… Nem nagyon szólt senkihez… S bár olcsón adta a snapszot, sokan azért nem jártak be, mert hogy jön az ki, hogy egy kocsmárost elnök úrnak kell szólítani? Mert azt az egyet elvárta mindenkitől… Hát, hogy jön az ki?
Aztán ott volt az alján oka is, hogy miért született a levél…
Egy héttel előtte volt a temetése…
A valamikori tanácselnök felesége kérdezte a levél íróját, ugyan hol élhet a Kultúr Pista, mert hát annyit emlegette László a férje, amíg élt…
Meg kellene őt hívni a temetésre…
Illemből nem érkezett meg soha a gyászkeretes értesítés.
Nem volt ismerős az aláírás, csak az a pár mondat, az a pár mondat nem hagy nyugodni a végén…
Valahogy így szólt…
Ha erre jár, nézzen be hozzánk… Megnőtt a fiunk is, meg aztán megismeri házunkat… Ha hétvégén jön, busz áll a kerítés előtt…
