Emberarcú Három Nap = Falunap

Volt – van – lesz, ki elvárja, hogy helyette – helyettük én legyek a Megmondó Ember. Hát… Akkor vagyok… Egy szerepet biggyesztenek rám, s nem veszik észre, én nem az ő színházuk szereplője, még csak tagja, jegyszedője sem vagyok… 
A nézőtér pedig? 
Mindenkié. 
Ahogy a Délegyházi Napok rendezvénysorozat is. 

 Izzadtak érte elegen, mégse volt izzadtságszagú egyetlen látványeleme,programja, elrendezése sem… 

A terep és a helyszín – győzelem volt.   

Győzelme annak, aki megálmodta, azoknak, akik elhitték, akik megcsinálták s győzelem a résztvevőknek is.

Volt hülye, aki oda dörgölődzött hozzám, hogy, na, ő most aztán témát ad, golyót, rakétát lövegembe s mondta, az a szar az egészben, hogy nem betonozták le előzetesen a helyszínt… Hát… Hülye volt tegnap, az is marad… 

Tábora, ahova tartozik, hülye is marad az egész kompánia… 

Két nappal ezelőtt, a nyitó nap késő estéjén már közzé adtam véleményemet itt a blogomon,  ami az első óra benyomásának megosztási szándékával készült… Akkor azt írtam, 

- Le a kalappal! 

Most, hogy vége, a finnyásoknak és a műanyag gerincűeknek is megszületett a végrehajtandó program: 

-A fenébe a kishitűséggel! El kell, hogy múljon, mint a vörheny, ha valaki – valakik a közre adott fotókkal tájékoztat és azokból tájékozódik…  Hogy például Görbe István képviselő úr egy kiállítás festményét nézegeti…  A polgármester úr pedig, kezében egy Colás üveggel  rohan egyik helyről a másikra… 
Így? 
Ártani is lehet…

Mert itt, ebben a három napban mindenki adott, mindenki ott volt s mindenki nyert. 
A hűbéresi fényképeken nem szereplők is… 
Gyanítom, szép lassan már nem hiányzik nekik sem a hamis, üres, tartalmatlan propaganda… 
Már rájuk vet rossz fényt…  
Kevés ma már, ha az értékes igazságot ugyanazzal a mézes – mázos , rózsaszínű  sziruppal mázolják be, mint amit csak azért, hogy jövedelmet – fenntartást – megélhetést hozzon a maszek konyhára… 

Valójában az általunk megválasztott vezetők is többet érnek… 
De mikor jönnek rá?

Ezen a három napon nem csak a fali nagyja, hanem apraja – nagyja  kivette részét a létrehozott Egészből.  Nem tudom részleteiben, nem is kell tudnom, ki, mit csinált? 

Három ember kilógott a számomra Nagy Egészből… 

Az egyik Görbe István, akit én csak, mint egy Döbrögit, vagy mint egy kisbírót, esetleg falugazdát, csak sétafikálni  láttam… Nem köszönt, én se neki… Egyébként, hogyan is nézne ki, ha egy kisbíró köszönne egy alattvalónak? Nem bántam… Felesége odavetett egy Helló –t, én is visszaköszöntem. Mondtam, - Szia! 

És jó napom volt a maga módján, 
mert nem láttam lihegni a polgármester úr sietős léptei nyomában levegőbe szálló porban Varga Gábor mutyikempingest sem…   

Ja, és a harmadik, Bednarik László, 

aki, bár egyszer már felvilágosítottam: a Pünkösdi királyt, a hagyományok szerint,  amelyre oly sokat ad, mindig a falú első embere  avatja azzá, ad számára királysága idejére a településen előjogokat…  Jó, tudom, Bednarik László az ötletgazda, a hagyományok elevenítője, önzetlen lebonyolítója…  Köszönet is érte… De… Valami finomításra, újragondolásra  igazán rászorúlna az egész… S nem új csoki mázra gondolok egy lassan száradó tésztára kenve, hanem frissebb tésztára… Aztán jöhet rá az ízletes csoki máz… Erre képes Bednarik László… Hát csinálja… Ez is a település értékes hagyományainak része… ( lehet ).  

Akik tüntetés alapon távol maradtak, azokkal nem foglalkozom… Nem volt nehéz rájönnöm, kicsodák, az ő lelkük bánja… Kimaradtak valami jóból, aminek részesei lehettek volna… 

És, vissza, akik tényleg a színpadon voltak… 

A legszínvonalasabb, legértékesebb produkció a Kiskunlacházi Zenekar volt… Fenomenálisak. Dicsőség, hogy jöttek, dicsőség, hogy itt voltak, hogy élményt szereztek… 

És dicsőség, puszi, aki elintézte, hogy jöjjenek. 

És átugrotta a magasra tett lécet a pedagógusok Hair imitációja… 

Ez önmagában is egy fotó – sorozat lehetett volna, ahogy egyenként és együtt megjelentek… Ahogy kinéztek. És az előadásuk? Karakter megformálásuk, együttes és egyéni mozgásuk, visszahozta azt a hatvanas évekbeli Woodstock – világot, amely annyi egyest osztott ki a tanárok körében, mint amennyi ötöst most érdemelnek a gyerekektől,  diákjaiktól, tanáraik… Mert merték emberi arcukat is megmutatni tanítványaiknak… S érezték, tudták, ez nem lesz tekintélyvesztés számukra, sőt.. Megérezteti a gyerekeikkel, hogy becsülik őket… 
És mi kell több egy igazi pedagógustól?
Egy Igazi Pedagógus Csapattól?

Az önkormányzati női Cowboyok, kivéve a többször seggre ejtett férfit, mert ő azért mégse nő, szóval, a számuknak és fellépésüknek egyetlen erénye volt, hogy aki nem jár be a „Tanácsházára„ most már tudhatja, kik ( is ) dolgoznak ott? 
Tánc - imitáció alapon bejárták a színpad minden sarkát, négyzetcentiméterét… 
Csak a ritmussal és a tánccal álltak hadilábon, de semmi baj, ez is a demokrácia iskolájának része… 

Ott voltak, a nép között…

És rendhagyó módon, tapsot is kaptak...

Nem semmi.

A zseniálisan kitalált, modern irányzatú felmosórongyokkal felfegyverkezett csíkos pólós csapat SIKER volt. Nem csak a szándék izzott a színpadon, hanem a rivaldán átjött az akarat, hogy bizony, ott és akkor mindenki érezze jól magát… 

Sikerült. 

Kowalsky? 

Felzabálta a közönséget, s őt is megették. Fergeteges siker. Csápolás, seggriszálás, kígyószerű mozdulatok, égbeszökellések, feleségmegcsaló szándéktól vezérelt lapos pillantások kereszttüzében a ritmusra járó női testek a közönség soraiban… Sátron belül és sátron kívül… 

Láttam unott arcokat az árusok körében, az édességvágyak kielégítőinek hosszú pultja előtt bizony csak elsétálgattak az emberek, hiába, kicsi a zsebben a mani… 
Ebből a bevételből sem fizetik ki az otthoni villanyszámlát… 

Ez a három nap a Névtelenek Diadala volt. 

A Feleségeké, a Férjeké. 

Ezzel nem bántom meg az izgő – mozgó, mindent kézben és gázsebességen tartó, még az utolsó nap kora reggelén is a padokat törölgető alpolgármestert, a sokak által Lali Királynak becézett Szilveszter Lajost. 

Ő se aludhatott többet, mint az étkezős és italos sátor  pultjai mögött, önmagukat őrült módon oda rakó nők és férfiak… 

Nehéz kiemelni, ki, mit tett, nem is tudom, nem is akarom. 

Csak futólag tekintettem bele a Délegyházáról szóló PR. film svenkjeibe, áttünéseibe, művészkedő, allűrökkel teli, hatvanas éveket idéző szocreál stílus iskola által teremtett szépségekbe… 
Ez van. 
Ha 1968-ban a csepeli vasmunkásokról készitettek volna filmet az alkotók, akkor lenne benne tüzes vasfolyam, izzadó munkás a kohóban, égnek szökő füst és a bejárat feletti vörös csillag… 

Naplemente volt, gyerek is, egyszerre kettő, tanulták bizonyára, ez már fél siker... 

Bár, itt és most, elidegenedve az eredeti stílus iskolától, 
a párzásra éhes szarvasbikát hiányoltam, a lemenő napba gyalogló őzikéket is… 

Nem baj. Jövőre biztos, az is lesz… 

Már úgy értem, a jövő évi PR. filmben... 

Valójában összegzésként… 

Nem 

a részegek és holtrészegek népi banzája volt. 

Nem 

kirakat rendezvény volt.   

Nem 

sártenger volt. 

Nem 
az aktuális polgármesternő és férje, jelen esetben a polgármester és Felesége megdicsőülésének három napos koronázási szertartása. 

Nem 
a színpad mellett megbúvó repi sátorban összebújó önkormányzati dolgozók munkaidő csúsztatásra berendezkedő túlélési gyakorlata. 

Mindez már volt. 

Ahogy Hancsics a földön guggolva csavargatta össze meg sem jelenő, lehet, nem is létező csapatának sátrát, hiába,  elmúltak a szép napok, szinte szánalmas volt. Ha oda megyek és segítek neki, csak a szándékommal is megaláztam volna. 

Így csak arra gondoltam: 

- Magad vagy halálodig, ha szolgád nincs. Márpedig nincs. A szép, dicsőséges napjaidnak, vége…  

És, hogy el ne felejtsem, Délegyházán a bébitől az aggokig, mindenki itt volt saját falunapján. És elfértek. És köszöntek. És kezet fogtak. És megkérdezték a másiktól, hogy vagy, mi újság? És beszélgettek. 

És, hogy ne kerülgessem a forró kását… 

dr. Riebl Antal önmagát szarvazta fel – önmagával. 

Egy olyan énje csalta meg a másik énjét, amiért, nem kár… 

Tisztességes, értékes, maradandó, nyolc hónap első maradandó nyomát nyújtotta át önmagából, az általa létre hozott értékkel a településnek. 

Uraim! Hölgyeim! 

Minden év mind a háromszázhatvanöt napjából 
nem állhatnának
a 
Délegyházi Napok? 

És tudom, minden negyedik év eggyel több napból áll… 

Hogy aztán igazi magyar legyen, 

igazi kuruc, vagy labanc lehessen mindenki, 

                               majd négyévenként veszekedjünk…